Negyvennegyedik fejezet:
Boldog voltam. Kimondhatatlanul boldog. De sikerült alaposan megfáznom. Az első két napom lázasan és torokfájósan telt. Hiába, a manduláim. Az orvosom már a születésemnél megmondta, hogy sok gondom lesz vele, jobban járnánk, ha kivetetnénk. De az óta is megvannak. Igaza lett, valóban kéthavonta begyulladnak, főként, ha itt a rossz idő.
Mikor a lázam elmúlt és jobban lettem, otthon tettem vettem a lakásban. Mosogattam, takarítgattam, írtam az aktuális regényem, vagy a fotelban elnyúlva néztem a TV-t.
Aznap is épp a délelőtti sorozatokat néztem szájtátva, nálam ez megszokás, ha ráfeledkezem a képernyőre, mikor a mobilom táncolni kezdett az asztallapon. Kicsit össze is rezzentem, s káromkodva fogtam a kezembe.
Kicsit összeráncoltam a homlokom. Utáltam, ha valaki rejtette számon hívott. De azért felvettem.
-Igen, tessék?
–Szia Pat, Balázs vagyok.
Először csak pislogtam. Komolyan nem esett le, hogy milyen Balázs keres engem telefonon. Végül nagyot puffant. Kóczán!
-Szia – halkítottam le a TV-t mosolyogva. Nocsak, nocsak. Ő Szőkesége felhívott minden különösebb indok nélkül? Talán feltűnt neki, hogy már két napja nem voltam suliba?
–Mivel tengeted a napjaidat?
A hangja kicsit remegett. Mint aki zavarban van.
-TV-t nézek, takarítok, gépelek, alszom, csak semmi megerőltetőt – az én hangom inkább nevetősen csengett. Jól esett, hogy felhívott és érdeklődött.
–Azért már jobban vagy?
-Igen, köszönöm.
–Hétfőn már jössz?
-Persze. Unalmas itthon egyedül – vigyorogtam.
–Elhiszem. Ha ráérek, lehet, hogy meglátogatlak, hogy ne legyél egyedül – az ő hangja is vigyorgós lett.
-Jól hangzik. Örülnék neki.
–Fertőző vagy?
-Nem. Csak pihennem kell – feleltem.
–Akkor lehet, hogy megyek. Nem szeretek beteg lenni.
-Hidd el Balázs, senki sem szereti ezt az állapotot.
–Tulajdonképpen mi a baj? – kérdezte.
-Mandulagyulladás. De nálam ez már megszokott. Elég gyengék a manduláim.
–Sajnálom.
-Nem kell. Örökletes – legyintettem.
–Először anyukádat hívtam fel véletlenül – a hangja kisfiúsan csengett. Talán újra zavarba jött.
-Hogy, hogy? – csodálkoztam.
–Az a szám volt elraktározva. Gondolom egyszer onnan hívtál fel. Kicsit csodálkoztam, mikor a vonal túlsó végén meghallottam „Patrícia virágüzlet, tessék?”. Zavarba is jöttem. Kiderült, hogy az anyukád és megkérdezte, hogy Kóczán Balázsnak hívnak e. Aztán kedvesen lediktálta a mobilszámod.
-Anyám nem esz meg, nyugi – vigyorogtam. Közben köhögő roham jött rám. Türelmesen megvárta, míg újra levegőhöz jutok.
–Úgy hallom pihenned kell. Inkább lerakom. Ha tudok menni hozzád még hívlak, ha nem, akkor a suliban hétfőn.
-Rendben, szia.
–Szia – és már le is rakta.
Vigyorogva tárcsáztam az üzlet számát.
–Patrícia virágüzlet, tessék?
-Szia anya, Pat vagyok. Képzeld, hívott Kóczán.
–Én adtam meg a számod. Kicsit meg is lepődtem, mikor meghallottam a hangját.
-Ő is, mondta.
–Udvariasan bemutatkozott, én is. Mondtam, hogy milyen kedves a hangja. Aztán lediktáltam neki a számod. Rendes tőle, hogy felkeresett. Randiztok majd újra?
-Nem tudom. De azt mondta, lehet, hogy meglátogat, ha ráér. Ha nem, akkor majd hétfőn megbeszéljük.
–Én szorítok neked. A hangja alapján rendesnek tűnik.
-Na persze, miután észrevette, hogy nő vagyok, felém is megváltozott – vigyorogtam.
-Élvezd ki.
-Azon vagyok.
És ezt komolyan is gondoltam. Kiélvezem minden percét az együttléteknek. Csak most már találkozhatnánk úgy is, hogy csupán ketten vagyunk J