Negyvenkilencedik fejezet

2008 március 27. | Szerző: Joyo

 

Negyvenkilencedik fejezet;

 

Két napig színét sem láttam Balázsnak. Mikor legközelebb megjelent az iskolában, feketében járt. Rossz sejtelmeim támadtak, de nem akartam rákérdezni. Nem kerestem, se őt, se a tekintetét. Telefonokkal sem zargattam.   

 Egy nappal később még is kint álltam az ajtóban. Nonot vártam. Egy óráról lemaradt, orvoshoz kellett mennie. Ekkor lépett oda hozzám Balázs.

 Szívfájdítóan sápadt volt, szinte áttetszővé vált a bőre. Szemei pirossal és kialvatlanok. De odajött.

  -Szia – köszöntem. Meg sem kíséreltem a mosolyt. A zsigereimben éreztem, hogy ez most cseppet sem hiányzik neki.

  -Szia – köszönt ő is. Hallgatott. Valószínű, hogy a szavakat kereste. – Csak azt … azt szeretném mondani, hogy azért nem kerestelek, és jöttem ide, mert meghalt a nagymamám. Valahogy nem vágytam senkinek a társaságára.

  -Megértem.

  -Csak, mert láttam, hogy nem esett jól.

  -Nézd Balázs. Így megértem. És korábban sem szerettem volna beleásni magam. Mert nem tartozik rám.

   -Ha egy kis időt adsz, utána ismét találkozhatunk.

   -Én rád bízom.

Ő bólintott.

Meg akartam érinteni a karját, hogy érezze, én mellette állok. Már indult a kezem, de félúton inkább megállítottam. A testem mellé ejtettem.

  -Részvétem – mondtam inkább csendesen.

Biccentett, majd visszasétált a saját termükbe. Én csak álltam ott. Hátamat az ajtónak vetettem. A külső szemlélő azt gondolhatta az előbbi jelenet láttán, hogy Balázs esetleg szakított velem, vagy épp megbántott valamivel.

Mindig azt tanították nekem, hogy ne hagyjam, hogy mások fájdalma eluralkodjon rajtam. Próbáltam levetkőzni magamról, de nehezen ment. Szerettem Balázst, még, ha nem is úgy viszonozta, ahogy arra vágytam. Az ő fájdalma, enyém is.

 Ekkor esett mellém Nono, szó szerint. Annyira sietett, hogy orra bukott a legfelső lépcsőfokon, és a falnak támaszkodva állt meg.

  -Megjöttem.

Végre el tudtam vigyorodni. Az utóbbi három napban most először, őszintén.

Negyvennyolcadik fejezet

2007 szeptember 10. | Szerző: Joyo

 

Negyvennyolcadik fejezet:

 

  Csak kóvályogtam az iskolában másnap. Ültem a helyemen és az államat kitámasztva bámultam kifelé az ablakon. Kezdtek virágozni a bokrok a kerítés mentén. Nahát! Eddig fel sem tűnt.

Nem értettem Balázs viselkedését. Mikor reggel beértem az iskolába összetalálkoztunk. Mind a ketten megtorpantunk. Én a kapuban, hátulról Nono majdnem fellökött, Balázs pedig a lépcső tetején. Csak néztük egymást pár másodpercig. Én mosolyogni akartam, de a tekintete leolvasztotta még a reményét is. A tekintete üres volt, arca sápadt. Intettünk egymásnak, ő pedig elvonult mellettem az udvarra. Nem értettem semmit. Akkor most még puszit sem kapok?

  -Miért vagy úgy magad alatt Pat? – kérdezte Nono.

Mélyet sóhajtottam és felé fordultam.

  -Én? Magam alatt?

  -Ne akarj félre vezetni. Látom rajtad. Az a baj, hogy nem úgy üdvözölt, mint szokott?

Megráztam a fejem.

  -Még el sem mesélted, hogy mi volt a randin.

Újabb mély sóhajt. Elmosolyodtam, de ez valószínűleg a szemeimig nem jutott el.

  -Csókolóztunk.

Nono elvigyorodott.

  -És?

  -De abban maradtunk, hogy nem fogunk járni.

  -Akkor már értem mi a bajod.

  -Ahhoz már hozzá szoktam, hogy kosarat kapok tőle – vontam vállat. – Inkább az bánt, hogy valami átfordult benne. És nem épp jó irányba. Láthattad – biccentettem a bejárat felé.

  -Talán össze zavarodott – találgatott Nono.

  -Remélem, hamar összeszedi magát.

Ez volt a végszó. Ismét a kert felé fordultam az államat kitámasztva. Újra lejátszódott előttem a tegnapi jelenet. Valami szorítást éreztem a torkomban. Sírni szerettem volna.

 Emlékeim messzebb kalandoztak. Két évvel korábbra. Mikor még gólya voltam.

Halloween diszkó volt és már akkor bele voltam esve Balázsba. Kétségbeesetten, naivan. Didó vállán sírtam, mert már kaptam tőle kosarat. Ő a hajamat simogatva nyugtatott. Akkor még nem volt köztünk szakadék. Még csak ismerkedett az osztály. Pár perccel később Sziszire bízott, ő pedig eltűnt. Teltek a percek, lassan de biztosan lenyugodtam. Így visszagondolva elég siralmasan viselkedtem. Móni hozott nekem vizet, hogy megnedvesítsem a torkom. Ekkor a lemezlovas ismét feltett egy lassú dalt. „Dido-tól a Thank you” című szám szólalt meg. Én, pedig mélyet sóhajtottam. Ekkor valaki elém lépett. Felém, nyújtotta a kezét.

  -Jössz táncolni?

Felnéztem és Balázs mosolygós arcával találtam szembe magam.

  -Persze – tettem le a poharamat, amit majdnem sikerül felrúgnom, ahogy felpattantam Balázs kezét megfogva. Megbabonázva néztem, miközben a tánctérre sétáltunk. Átölelte a derekamat, és én először mélyedhettem el kék szemeiben. A diszkó színes fényei dervistáncot jártak benne, úgy, ahogy lelkemben az öröm, hogy végre érinthetem ezt az embert. Fejem a vállára hajtottam. Már akkor oda illettem, bár még nem tűnt olyan természetesnek, vagy legalábbis képtelen voltam feloldódni. Lazított az ölelésén, amivel a derekamat fogta körül. Keze diszkréten a fenekem felett, az övemen pihent, másik a hátamon.

Szédítően jó illata volt.

  -A barátnőid elég nyomulósak – jegyezte meg. Némi él volt a hangjában. Ismét rá néztem. Nem értettem semmit.

  -Mire gondolsz?

  -A szőke barátnőd képtelen volt leszállni rólam. Addig rágta a fülem, míg végül meggyőzött, hogy táncoljak veled.

  -Egy tánc még nem a világ vége – mondtam. Próbáltam könnyedén, mintha valóban nem volna olyan nagy ügy. Pedig nekem az volt. Életemben először lassúztam olyan fiúval, akit szerettem.

  -Nem szeretek lassúzni, de nagyon kitartó volt.

  -Azért köszönöm.

Mire befejeztük az eszmecserét, a dal véget ért. Ő, pedig megállt. Szédültem. Nem tudtam pontosan, hogy a körbe-körbetáncolástól, vagy ő szédített meg.

  -Én most megyek – mondta kis mosollyal.

  -Köszönöm a táncot – mosolyogtam én is.

  -Nincs mit – ezzel ki is sétált az étteremből. Én, pedig vissza a lányokhoz. Didó időközben már visszaült barátnőihez. Lezuttyantam mellé a helyemre.

  -Na? Összejöttetek? – kérdezte Didó.

  -Megcsókolt? – faggatott Sziszi.

Ráztam a fejem. Bambán meredtem magam elé, mosolyogtam, és csak annyit bírtam kinyögni:

  -Elképesztően jó illata volt.”

Mire az emlékeim végére értem, már kint álltam a folyosón a terem nyitott ajtajának vetve a hátam. Balázst az óta sem láttam. Nagyon reméltem, hogy valóban csak összezavarodott és hamar helyre rakja magában a dolgokat. Nem akartam, hogy így végződjön. Még ne.
 
 
 

2007 szeptember 8. | Szerző: Joyo

 

Negyvenhetedik fejezet

2007 augusztus 28. | Szerző: Joyo

 

Negyvenhetedik fejezet:

 

  Nagyon izgultam. Egész nap remegett a kezem.

  -Olyan vagy, mint egy idegbeteg – rázta a fejét Nono. – Ha ennyire ideges vagy, ne találkozz vele.

 Úgy néztem rá, mintha még egy feje nőt volna.

  -Ilyet ne kérj. Csak ez az első eset, hogy úgy találkozunk, hogy kettesben leszünk. Csupán e miatt remegek. És mi van, ha ma megtörténik? Ha ma végre csókolózunk?

  -Mi lenne? – mosolygott, Nono. – Akkor talán végre lenyugszol egy kicsit.

  -Vagy ennél is hülyébb lesz. Megkérhetnélek titeket, hogy ne itt beszéljetek ilyenekről? Éppen eszem.

  -Csilla, téged senki sem kérdezett emlékeim szerint – mordult rá, Nono.

  -Tehetek én róla, hogy nem írásban tárgyaljátok meg? Könnyebb volna. És megkímélnétek néhány gyomorforgató képtől.

 Nono legyintett. Nem értettem, hogy miért kell folyton epés megjegyzéseket tennie. Mi a jó abban? Szinte fröcsköli a mérget, akár egy vipera.

  -Nyugodj meg Pat. Minden rendben fog menni. Ha meg kell történnie, úgy is meg fog.

És Nono ezzel le is zárta ezt a témát.

 

  Suli után siettem a kölcsönzőbe, hogy kivegyem a Dracula 2001et. Szerencsére bent volt. Mire haza értem, még volt időm megfürdeni és kicsit sminkelni. Odakészítettem a DVD-t és elindultam le a ház elé. Ültem a járda szélén és figyeltem. Tudtam, hogy egy fekete Opel Corsával jön. Minden egyes arra guruló fekete autót figyeltem, és ha közeledett, felálltam. A végén már kezdett fájni a combom, inkább állva maradtam. A nap aznap erősen tűzött, bevonultam egy fenyő árnyékába. A telefonomat nézegettem. Már rég itt kellett volna lennie.

 A gyomrom kezdett görcsbe ugrani. És mi van, ha meggondolta magát? Ugyan! Miért tette volna? Kezeimet hátul összekulcsoltam és járkálni kezdtem. Ekkor jelent meg a fekete Opel és leparkolt mellém. Én megkövültem. Kiszállt a volán mögül és rám nézett. Talán ő is zavarban volt. Néhány másodpercig csak néztük egymást, majd végre elmosolyodott. Ekkor már az én gyomromban is oldódott a görcs.    

  -Szia – köszönt. – Bocsi, hogy késtem.

  -Semmi gond – próbálkoztam én is könnyed mosolygással, de úgy festhettem, akár egy idegbeteg. – Akkor akár fel is mehetünk.

Odalépett hozzám és váltottunk három puszit. A mai napig sem értem, hogy miért jött divatba a három puszi. Mit akar ez jelenteni? Általában kettőt szoktak adni.

Felmentünk hozzánk. Levettük a cipőnket és bevonultunk a nagyszobába.

  -Foglalj helyet. Kérsz innivalót?

Ő bólintott. A konyhán még mindig remegett a kezem. Nem tehettem róla. Kettesben voltam a Szép Szőke Herceggel, persze, hogy ideges voltam. Kipattogtattam a kukoricát is, majd bevonultam mellé a kanapéra és nekiálltunk nézni a filmet.

 Telt az idő, iszogattunk, ettük a kukoricát, a fejem, pedig valamilyen úton-módon a vállára került. A sajátját, pedig az enyémre döntötte. Ártatlan póz volt, mégis meghittség áradt belőle. Bár a nyakamba kezdett bele állni a görcs. J Úgy tűnt, hogy az övébe is, mert egyszer csak megszólalt.

  -Nem fekhetnénk el az ágyon? Persze, csak ha akarod. Kezd begörcsölni a nyakam – mondta. A szemeiben valami csillogott. De nem tudtam megfejteni, hogy mi? Nem volt túl sok tapasztalatom a srácok terén. Talán mára már meg tudnám nevezni mit jelentett az a szikrázás.

  -Hogy gondolod? – kérdezte a nyakamat masszírozgatva.

  -Úgy, hogy elfekszünk az ágyon keresztbe – és kezével mutatta az irányt.

A szívem rákezdett, és az adrenalinom is egy fordulatszámmal jobban pörgött a gondolatra, hogy együtt fekszünk az ágyon, és a szélességet tekintve, szinte hozzám is simul.

  -Rendben – bólintottam végül.

Ő a feje alá rakta a párnát, s mikor én kérdőn néztem rá, kicsit zavartan megszólat.

  -Nyugodtan tedd a fejed a kezemre.

Feje biccentésével még bíztatott is, én, pedig engedtem az édes csábításnak. Lassan lehajtottam a fejem a karjára és próbáltam ellazulni. Csupán az volt a bökkenő, hogy úgy kicsit nehezen megy a lazulás, hogy álmaim férfia hátulról majdnem hozzám simul, a keze, pedig a csípőmre lopakodik. Nem szóltam semmit. De a szívem a torkomba ugrott. Ujjai a medencecsontomra telepedtek, s hüvelykjével apró köröket rajzolgatott az ing és a nadrág között elővillanó szabad bőrfelületre. Úgy dübörgött a szívem, csodálkoztam, hogy nem hallja, nem érzi minden tagomban. Az illata teljesen elbódított. Valami lágy, édeskés illat ölelt körül és egészen beleette magát az agyamba. Felkutatta a vágyközpontot és pöcre indította. Éreztem, hogy a vágy szétárad a testemben. Végignyaldossa a testemet a lábujjaimtól kezdve, s mikor visszaért a fejem búbjához, úgy éreztem, túltöltődtem feszültséggel. Majdnem szétrobbantam.

  A film véget ért, én kikapcsoltam a lejátszót és rádióra kapcsoltam az erősítőt. Balázs visszaintett maga mellé és kitárgyaltuk a filmet.

  Nem volt rossz, bár az első rész sokkal jobban tetszett. Ezen kicsit csámcsogtunk, majd hírtelen beállt a csend. Nem tudtam, mit mondjak. Úgy éreztem magam, akár egy pattanásig feszített húr. Vonzott a tekintete, az illata, hozzá akartam érni, hogy végre tudjam, felderítsem milyen a bőre tapintása. Szemeimmel faltam azokat a telt ajkakat. Bele szerettem volna kóstolni, hogy vajon olyan lágyak e, mint amilyennek látszottak. Végig szerettem volna húzni az ujjam azon a szép ívű szemöldökön, de nem tudtam megmozdulni. Megbénított a félelem. És mi van, ha visszautasít? Miért is utasítana? Elvégre itt fekszel a karjaiban. Egyik keze még mindig a fejem alatt volt, a másikkal, mivel immár a hátamon feküdtem, feljebb gyűrte a sárga kockás ingem, és a hasamra rajzolgatott.

Ez meggyőzött.

  -Olyan jó az illatod. Mi ez? – kérdeztem kicsit közelebb hajolva. Mélyet szippantottam. A húr tovább feszült.

  -Mexx – felelte.

  -Nagyon tetszik.

Még közelebb erőltettem magam. Kicsit nehezen ment fekvésből, rég erősítettem a hasizmaim. Kicsit oldalra fordultam, hogy ne erőlködjek annyit, félkönyékre támaszkodtam, s orrom hegyét finomat a nyakához érintettem. Éreztem, hogy kicsit megremeg a mozdulattól. Kék szemeit lehunyta, ahogy lassan elindultam a nyakán. Ilyet még soha nem tettem. De őrjítően jó érzés volt. Ahogy az adrenalin cikázott bennem és nőtt a melegség az alhasamban. Eljutottam az álla vonaláig, de nem mertem tovább menni. Pedig nagyon szerettem volna megcsókolni.

Ekkor felém fordult és rám emelte azokat a hihetetlenül kék szemeit. A számat figyelte, majd a szemeimbe nézett. Olyan közel voltunk, hogy csak egy picit kellett volna előre hajolnom, és… de helyettem ő tette meg ezt a pici mozdulatot. Úgy éreztem, mintha tűzijáték robbant volna a fejemben. A szempilláim elnehezültek. Képtelen voltam nyitva tartani őket. Maguktól csukódtak le. Csupán végig simította ajkaival az enyémet, de ez a pillanat felért bármivel eddigi életemben. Legalábbis, akkor, ott úgy éreztem. Újra a szemeimbe nézett. Arca komoly volt. Engem figyelt. Talán a reakcióimat? De nem érdekelt. Szabad kezemmel arcát a tenyerembe vettem. Most én pillantottam hol a szájára, hol a szemeibe. És én hajoltam közelebb. Ha eddig azt hittem nem létezhet édesebb, gyönyörűbb pillanat, tévednem kellett. Az ajkaink összesimultak, először csak finoman, majd sajátjával ösztönzött arra, hogy kinyissam a számat, s nyelvét finoman, szinte ízlelgetve, becsúsztatta a számba. Én, pedig készségesen fogadtam viszonozva a rég várt csókot. Már nagyon régóta álmodoztam erről a pillanatról, s valahol legbelül tudtam, hogy valóra válik. Muszáj volt valóra válnia. Egy ilyen gyönyörű érzés nem maradhat plátói. Hüvelykujjammal lágyan simogattam az arcát. Az ő ujjai, a hasamról a tarkómra vándoroltak, finoman belefésültek kibontott sörényembe és közelebb húzott magához. A csók egyre mélyebb, egyre szenvedélyesebb lett. A feszültség, ami pattanásig feszített, kezdett oldódni ebben a szenvedélyben. Úgy éreztem mindenem cseppfolyóssá, válik Balázs ölelésében. Nem létezett semmi. Sem idő, sem tér, a világ is megszűnt. Csak mi voltunk. Még soha nem éreztem ennyire édes csókot. Pedig az még eljutott a tudatomig, hogy előtte sós kukoricát ettünk. És mégis! Édes volt. Már nem éreztem közhelynek, ha azt mondják, hogy „édes, mint a méz”. Mert tudtam, hogy ilyen pillanatokra céloznak. A testünk teljesen összesimult. Nem akartam, hogy véget érjen ez a gyönyörű pillanat. De sajnos véget ért. Lassan elengedtük egymást. Még mindig lehunyt szemmel, mélyet sóhajtottam, kezem lesiklott az arcáról a mellkasára. Éreztem a heves szívdobogást. De nem tudtam eldönteni, hogy ez az övé, vagy a sajátomat érzem az ujjaim hegyében dobolni. Mikor felnyitottam a szemeimet, ami be kell ismernem, nagyon nehéz feladatnak bizonyult, engem nézett. Visszamosolyogtam rá. Még mindig kábának éreztem magam. Talán látta rajtam, mert mosolyogva újra megcsókolt, s ez a gyönyörű érzés ismét magával ragadott. Ez a szerelem? Mert ha ez az, akár itt helyben meg is halhatok. Boldognak éreztem magam, testetlennek.

  Később beszélgettünk. Nekem valahogy egyértelműnek tűnt, hogy ezek után járni fogunk. Talán a naivságom miatt. Mikor elő hoztam a dolgot, nem hittem volna, hogy újra elutasítanak, bár most sokkal finomabban.

  -Miért nem? – kérdeztem félig-meddig rajta fekve.

  -Most jön az érettségi. Nem állok túl jól. Nagyon oda kell koncentrálnom, és ha most bele kezdenék egy komoly kapcsolatba – közben az arcomat simogatta és a hajammal játszott – az elvonná a figyelmemet. Remélem megérted.

 Mélyet sóhajtottam. Arcom a tenyerébe hajtottam. Istenem, mennyire bele illett! Ahogy a szám is pontosan ráillett az övére. Fájt ez a tudat. És az is, hogy féltem, senki mással nem fogom így élvezni a csókolózást, mint Kóczán Balázzsal. Naiv voltam és szerelmes. Akartam őt. Teljesen. Bele olvadni a testébe, a lelkébe, és azt szerettem volna, ha ő is ugyan ezt akarja.

  -Persze, hogy megértem. Jövőre én is érettségizni fogok. És érettségi után?

A szívem hevesebben dobogott a reménytől.

  -Majd meglátjuk mi lesz akkor. Rendben?

Bólintottam. Mit tehettem volna mást? Kapaszkodhattam volna a bokáiba, hogy úgy vonszoljon a kijáratig, közben, pedig zokoghattam volna: „Könyörgöm, Balázs, maradj velem!”. De volt bennem annyi büszkeség, hogy nem tettem meg. Csupán átöleltem a szoba közepén állva, fejem a vállára hajtottam arcom a nyaka hajlatába temettem. Istenem! Még oda is oda illettem! Miért történik ez velem? Miért? Miért nem tud soha teljesen összejönni? Miért nem lehetünk egy pár?

 Az ajtóban három bizonytalan puszit kaptam tőle, amit megint nem értettem. Miért puszi, mikor alig tíz perce még szenvedélyesen csókolóztunk?

  -Mikor jössz át legközelebb? – kérdeztem az ajtófélfának támaszkodva. A gyomrom össze volt szorulva. Talán a tekintetétől. Távolságtartó volt. A kocsi kulccsal és a forgalmival babrált.

  -Még nem tudom, mikor érek rá. Majd megbeszéljük.

  -Rendben. Majd megbeszéljük. Szia.

Igyekeztem nem őt nézni, ahogy egyre távolodik a lépcsőn. Inkább, amint megfordult, becsuktam az ajtót. Neki vetettem a hátam és lecsúsztam a földre. Minden édes érzés eltűnt. Csak én ültem ott a fehér járólapon szétcsúszva. Én és a keserűség.      

negyvenhatodik fejezet

2007 július 22. | Szerző: Joyo

 

Negyvenhatodik fejezet:

 

  Telt az idő, és mi folyton összemosolyogtunk a folyosón. Nono csupán a fejét rázta. Talán örült nekünk. Vagy nekem. Hogy talán révbe érek. Nem tudtam volna megmagyarázni. Ilyet még soha nem éreztem. Ezek volnának azok a bizonyos viszonzott érzelmek?

Ez a kezdeti stádium tetszik. Az izgatottság, hogy hamarosan látom, és tudom, hogy már nem néz rajtam keresztül. Vajon ha összejövünk, az iskolában is megcsókolna? Megölelne? Kíváncsi voltam.

Az nap gyakorlatunk volt, és más nem járt a fejemben, csak az, hogy hamarosan feljön hozzánk filmet nézni. Ez lesz az első alkalom, hogy valóban kettesben leszünk. Izgultam.

 Hátul ácsorogtunk a díszszőlőknél, és éppen oltványokat vágtunk. Én olykor a focipálya felé sandítottam, ahol Balázs épp a kapuban állt. Alig bírtam levenni róla a szemeimet. Miért tud ennyire felkavarni, ahogy a teste mozgását nézem? Vágy volna ez? Vagy szerelem?

 Túlságosan elbambulhattam, mert, az oltókés megcsúszott a kezemben, s már csak csípő fájdalmat érzékeltem a hüvelykujjamban. Káromkodva vettem a számba sérült ujjamat és leültem osztálytársnőim közé egy kitelepített székre.

  -Veled meg mi történt? – kérdezte Juli, miközben összekötözte az oltványokat.

  -Elbambultam.

Ő a fejét rázta.

Páran beszélgetni kezdtünk. A téma nagyon fárasztó volt, de csak nevettünk rajta. Végül már annyira nem bírtam, hogy hanyatt leesetem a székről, amin eddig lovagló ülésben foglaltam helyet.

  -Jézusom, ne fárasszatok már ennyire gyerekek – morogtam kiterülve, lábaim a szék támláján voltak. Csak feküdtem a fűben, terepszínű munkaruhában, kék pólóban, hajam, melyet lófarokba kötöttem, most szétterült a fejem körül, két kezemet a szemeimre szorítottam.

  -Azért ennyire nem lehettem fárasztó – vigyorgott rám Juli. Legalábbis az ujjaim közül úgy érzékeltem.

  -Pat, vendéged jön – hallottam meg Didó hangját valahonnét a díszszőlők alól. Éppen bagóztak. 

 Mire kinyitottam a szemeimet, pár másodpercem maradt, hogy odébb guruljak egy kicsit, mielőtt a bicikli első kereke a karomon parkol le. Kicsit szemrehányóan néztem fel, szemeim elé árnyékot tartva. Csak akkor mosolyodtam el, mikor Balázs vigyorgó arca tűnt elő a napsugár koronából.

  -Majdnem rám tekertél – morogtam felülve.

  -Ugyan. Megálltam időben – mosolygott.

  -Persze. Ha nem gurulok félre… na mindegy. Miért jöttél?

Lehet, hogy ezzel megfogtam, mert hirtelen nem tudott mit mondani.

  -Ugyan Kóczán, mond azt nyugodtan, hogy látni akartad – jött az instrukció a díszszőlő alól. Didó vigyorgott ránk az indák közül.

Mintha Balázs elpirult volna, vagy csupán a focitól pirult ki.

  -A DVD miatt jöttem. Úgy néz ki, hogy jó a tizenhetedike – mosolygott.

  -Az még nekem is. Akkor hány órakor jössz?

  -Kettőig suli, félre haza érek… hm – elgondolkodott. – Szerintem háromra ott vagyok. Majd hívlak előtte. De gyere le elém légyszí, mert nem biztos, hogy oda találok.           

  -Ez csak természetes. Ezen ne múljon – vigyorogtam.

  -Akkor ezt meg is beszéltük. Most megyek, mert van egy visszavágóm. Szia, majd szerdán.

És már el is tekert.

  -Csak nem randiztok? – ugráltatta meg ívesre szedett szemöldökét Didó.

  -De igen. Ez már a harmadik lesz – kicsit elpirultam. Igyekeztem újra az oltványokkal foglalkozni.

  -Nocsak. Mégis csak felfigyelt rád?

A gyomrom megugrott. De inkább az idegességtől. Csilla közeledett.

  -Nem mindegy az neked? – kérdezte Didó. – Végre boldognak látszik. Egyben van. Ne mássz bele.

Ezzel Didó eltűnt Sziszi és Móni társaságában. Csilla Marcsival leült a szőlőtőkék tövében és csendesen cigizni kezdett.

Én, pedig igyekeztem újra oldottan viselkedni. Elvégre kettesben tölthetek egy kis időt álmaim hercegével. Ráadásul hazai pályán.

*************

 

  Este épp az aktuális regényt írtam, mikor megcsörrent a mobilom. Ismeretlen telefonszám volt. De legalább kijelezte.

  -Igen, tessék?

  -Szia, Balázs vagyok.

Felszaladt a szemöldököm. Ezt a meglepetést! Az órára néztem. Este kilenc múlt.

  -Szia. Hát te?

  -Ráérsz? Volna kedved találkozni velem?

  -Most?

  -Persze, csak ha ráérsz.

  -Tulajdonképpen ráérek.

  -Remek – vidám volt a hangja. A hétérben mintha TV szólt volna. Talán meccse. – Gyere a buszvégre. Ott leszek a fagyizónál.

  -Rendben. Hamarosan indulok.

Szüleimnek bejelentettem, hogy Balázzsal találkozom. Tízig engedtek el, mert holnap suli. Még annak az egy órának is örültem. Csak had találkozzam vele, hátha végre elcsattan az a csók.

Felhúztam a hosszú, barna kardigánomat és lesiettem a buszvégre. De nem volt sehol. Körbejártam az állásokat, a fagyizót, de még mindig semmi.  Lehet, hogy csak nem rég indult otthonról? Végül is elég messze lakik a Jerevántól. Mélyet sóhajtva lerogytam egy padra és hátraráztam a hajamat, melyet kibontva hagytam.

Ekkor hallottam meg a nevetést. Ismerős volt mind a kettő. Kicsit félve fordultam meg, bár tudtam, mit fogok látni. Igen, a két Balázs sétált felé. Kóczán biciklit tolt maga mellett, Tesó a jobbján szédelgett.

  -Uram Isten! Ezek ittak?!

Megcsóváltam a fejem. De nem álltam fel. Megvártam, amíg oda érnek elém. Amint rájuk néztem, már biztos voltam benne, hogy alkoholt fogyasztottak.

  -Jó estét – mosolyogtam.

Kaptam három-három puszit. Megcsapott az alkohol szaga. Bár nem erősen, de Tesó elég bágyadtan mosolygott rám. Le is ült, úgy tűnt, nem bírják el a lábai.

  -Ti ittatok?

  -Csak egy kicsit – vigyorgott Tesó. A szavak kásásan formálódtak meg a nyelvén.

  -Egy kis Jim Bim – vigyorgott Kóczán.

Ismét megráztam a fejem.

  -Miért hívtál le?

Vállat vont és összenevetett Tesóval. Feltűnt, hogy szabadabban viselkedik, ha Tesó vele van.

  -Gondoltuk találkoznál vele – bökött Tesó Balázs felé.

  -A te telefonodról hívott? – fordultam a részeg szőkéhez. Ő bólintott. – Jó, akkor el is mentem a számot.

  -Akkor mit nézünk meg? – kérdezte Kóczán, miután Tesó elkérte a biciklit és ő leült mellém.

  -Én a Dracula 2001-re gondoltam, ha megfelel.

Ő bólintott. Kicsit beszélgettünk, a térdült összeért. Tesó botlásain, hírtelen irányváltásain nevettünk.

  -Ha ennyire nem bírja, miért iszik? – kérdeztem összefont karokkal.

  -Fogalmam sincs. Talán titkon abban bízik, hogy hozzá edződik a szervezete.

  -Te mennyire bírod?

  -Azért nem panaszkodhatom – mosolygott.

  -Én nem tartom magam nagy ivónak. Hangulattól függ, hogy mennyire és milyen hatással van rám.

  -Mint, múltkor Freeben? – vigyorgott rám Kóczán.

  -F… Freeben? – kicsit elpirultam.

  -Még ősszel összefutottunk. Nehogy azt hidd, hogy nem emlékszem rád. Elég keményen belém szaladtál a tömegben.

  -Sajnálom. Azt hittem nem is ismertél meg.

  -Azért az ismerőseimen megakad a szemem. Csinos voltál. Láttalak már egyszer-kétszer ott, de most visszafogottabb voltál – mosolygott. Tetszett, ahogy az utcai lámpák fénye megcsillan a szemében.

  -Már ha az áttetsző fekete fölső visszafogott – mosolyogtam, de zavaromban inkább a járdát néztem.

  -A többi csajhoz képest visszafogott. De csinos.

  -Köszönöm. Sosem hittem volna, hogy észreveszel a szórakozó helyeken. Én legtöbbször el akartalak kerülni.

  -Miért? – vigyorodott el Balázs.

  -Azért mer… – nem tudtam befejezni. Tesó épp akkor esett oda hozzánk szó szerint a biciklivel. Épp, hogy meg tudta magát támasztani a lábával. Megijedtem. Közel járt a százkilencvenöt centihez, és nem akartam belegondolni, hogy mi lenne velem, ha egy ekkora ember rám esne. Tesó bágyadtan vigyorogva pislogott ránk.

  -Udvarolunk, udvarolunk?

  -Én csak… – kezdtük egyszerre Kóczánnal. Aztán összenéztünk és elnevettük magunkat. Úgy tűnik, hogy mind a ketten udvarolni próbálunk a magunk módján.

 Sajnos a csók azon az estén sem csattant el. Bár nem bántam. Ha végre megtörténik, csak annál jobb lesz.   

negyvenötödik fejezrt

2007 július 21. | Szerző: Joyo

 

Negyvenötödik fejezet:

 

  Március elejére sikerült teljesen meggyógyulnom. Vidáman mentem suliba nap, mint nap. Már nem volt mitől félnem. Didóékkal is jóban nettem. Főként vele. Talán rájöttünk, hogy tudunk barátokként is viselkedni. Ez csak egyetlen ember szemét csípte, és az Csilla volt. Emlékszem az arckifejezéseire mikor Didóval kint beszélgettem a folyosón, kimentem vele a dohányzóhoz, gyakorlaton együtt voltunk az üvegházban.

 Sunnyogott, próbált keresztbe tenni, rossz szájízt hagyni elejtett megjegyzésekkel. De nem érdekelt minket. Egy idő után Nono és köztem is próbált zavart kelteni. De erős bástyaként visszavertük.

 

  Március elején jártunk. Végre sort tudtunk keríteni az újabb randira. Már megint korábban érkeztem a megbeszéltnél. Már tíz perce ott ültem és az őszilevemet iszogattam. Olykor az órámra pillantottam, de ettől mindig ideges lettem. Mire kirendeltem a következő barackomat, Nono esett be a terembe.

  -B… bocs, de… de… lekéstem azt a rohadt buszt.

Lezuttyant mellém és rendelt magának egy narancslevet.

  -Semmi gond.

  -A fiúk? – nézett körbe.

Vállat vontam

  -Mióta ülsz itt? – kérdezte, Nono.

  -Huszonöt perce.

Nono a szemeit forgatta.

Várakoztunk, beszélgettünk, morogtunk. Ebben a sorrendben.

  -Na jó – nézett, Nono az órájára. – ha öt percen belül nem esnek be, megyünk.

Sóhajtottam, de igazat adtam neki. A két Balázs már fél órát késett.

Kiittuk a maradék gyümölcslevet. Már készültünk elállni, mikor meghallottuk az ajtó, felöl.

   -Bocsi a késésért.

Vissza zuttyantam. Két pár kék szem csillogott rám. Tesó ült le mellém és adott két puszit. Kóczán mellé. Meglepődtem, hogy nem ő ült mellé. Mi történt? Talán még sem akar tőlem semmit és Tesónak passzol?

Balázs szemébe néztem. Úgy nézett rám, akár egy elveszett kisfiú.  Akkor talán csak Tesó megelőzte. Reménykedtem benne.

   -Mégis mi volt a késés oka? – kérdezte Nono két karját összefonva a mellei előtt.

 A két Balázs vigyorogva összenézett.

  -Meccset néztünk – jött a kurta válasz Kóczántól.   

  -Aham, így már érthető – sóhajtottam. – És ezért kellett megvárakoztatni?

  -Hé, ZTE játszott – vigyorgott Kóczán.

  -Tipikus férfiak – csóválta meg a fejét Nono. – Ezért most meghívtok minket egy-egy engesztelő italra.

  -Elég olcsón ki lehet titeket engesztelni – vigyorgott Tesó.

Kacéran a kék szemekbe néztem.

  -Ebbe ne légy olyan biztos.

Elvigyorodott, Kóczán pedig elpirosodott. Csak később tudtam meg, hogy nem zavarában, hanem féltékenységében.

Minden esetre kaptunk újabb három deci gyümölcslevet, és beszélgetésbe kezdtünk. Teltek a percek, de Tesó hamarosan lelépett, hogy találkozzon a barátaival. Amint távozott, Kóczán villám gyorsan mellém csúszott, annyira, hogy a térdünk és a combunk összesimult. Kicsit meglepődtem, de jól eső melegséggel töltött el.

Iszogattunk tovább, beszélgettünk, és mit ad isten, újra a sexre terelődött a szó. Bár imádom ezt a témát, e így, hogy álmaim pasia hozzám simul, zavarba jöttem.

 Tesó fél órával később vissza jött két korsó sörrel és újra leült Kóczán mellé. Hozott magával egy autós újságot is, így egy ideig le voltak foglalva. Nonoval a környező könyveket lapoztuk fel.

 Huh, ez ám a randi. Fiúk-lányok külön.

Kóczán olykor rám sandított, félénken elmosolyodott. Talán nem tudta, hogy hogyan közeledjen felém? Bátorítóan mosolyogtam felé.

 Ekkor, talán idegességében, vagy csak úgy, a pohár alátétekkel kezdett játszani.

Oda csúsztam mellé és kivettem a kezéből.

  -Balázs, ez nem játék, hanem a berendezés része.

Ő visszavette és elfordult vele, mint aki irigy.

  -De én játszani akarok vele.    

Csípőre tettem a kezem. A kék szemekben huncut fény csillant. Lerakta az alátéteket és két marokkal a mellem felé nyúlt. –Játszhatok velük?

 Ijedten csúsztam hátrébb a melleimet takarva, és zavartan mosolyogtam.

  -Őőőőő… ezeket inkább ne – most még, tettem hozzá gondolatban. DE vágytam rá. Érezni a kezét a bőrömön. Vajon milyen érzés lesz? Mert tudtam, hogy lesz ilyen. Hogy felfedezi a testem. A szájával érinti a csupasz bőrömet. Rajzolgat rá a nyelve hegyével.

Beleborzongtam a saját gondolataimba. Balázs talán látta rajtam, mert lenyugodott és mikor Tesó újra távozott, ezúttal végleg, ismét mellém csúszott.

  -Mostanában olyan szeretet hiányom van – vigyorogtam. – ölelgetnék mindenkit.

Nono kicsit arrébb csúszott a padon.

  -Nana, engem ne, múltkor is majdnem megfojtották azzal a nagy szereteteddel.

  -Engem nem zavarna, bírom a gyűrődést – mondta Balázs.

  -Akkor téged megölelhetlek? – kérdeztem.

  -Akár – vont vállat. – Nyugodtan.

Több sem kellett, körül öleltem a karját, fejem a vállára hajtottam, s szemeimet egy pillanatra lehunyva, mélyen beszívtam az illatát. Megszédített. Az alhasam összerándult. Kívántam, szerettem, meg akartam ízlelni őt. Akkor nyitottam ki a szemeimet, mikor a kezét megéreztem a térdemen. Hüvelykujjával finoman simogatta a farmeron keresztül.

 Nono ránk nézett pohara pereme felett és elmosolyodott.

  -Jól mutattok együtt.

Mind a ketten zavarba jöttünk. Én elengedtem Balázst, kezemet én is a térdemre raktam. Nem kellett soká várnom, hamarosan megfogta és összefűzte az ujjainkat.

Nono talán feleslegesnek érezte magát, mert hamarosan lement a mosdóba. Balázs elém fordult. Nem nagy távolság választott el minket egymástól. Az ujjainkat még mindig összekulcsolva tartotta. Hol a szemébe néztem, hol a száját. Nagyon vágytam rá, hogy megcsókoljon. Minden idegszálam pattanásig feszült, de nem közeledett. Vajon miért nem? Csak egy kicsit kellett volna előre hajolnia. De nem tette.

  -Legközelebb megmutatnád nekem, ki az a Csóka Laci? Kíváncsi vagyok.

Mélyet sóhajtottam. Beletörődtem, hogy egyelőre még nem csattan el az a csók. Pedig már évek óta vágyom rá. Még várat magára. Egyelőre!

   

negyvennegyedik fejezet

2007 július 21. | Szerző: Joyo

 

Negyvennegyedik fejezet:

Boldog voltam. Kimondhatatlanul boldog. De sikerült alaposan megfáznom. Az első két napom lázasan és torokfájósan telt. Hiába, a manduláim.  Az orvosom már a születésemnél megmondta, hogy sok gondom lesz vele, jobban járnánk, ha kivetetnénk. De az óta is megvannak. Igaza lett, valóban kéthavonta begyulladnak, főként, ha itt a rossz idő.

Mikor a lázam elmúlt és jobban lettem, otthon tettem vettem a lakásban. Mosogattam, takarítgattam, írtam az aktuális regényem, vagy a fotelban elnyúlva néztem a TV-t.

Aznap is épp a délelőtti sorozatokat néztem szájtátva, nálam ez megszokás, ha ráfeledkezem a képernyőre, mikor a mobilom táncolni kezdett az asztallapon. Kicsit össze is rezzentem, s káromkodva fogtam a kezembe.

„Tel. szám kikapcs”

 Kicsit összeráncoltam a homlokom. Utáltam, ha valaki rejtette számon hívott.  De azért felvettem.

  -Igen, tessék?

  –Szia Pat, Balázs vagyok.

Először csak pislogtam. Komolyan nem esett le, hogy milyen Balázs keres engem telefonon. Végül nagyot puffant. Kóczán!

  -Szia – halkítottam le a TV-t mosolyogva. Nocsak, nocsak. Ő Szőkesége felhívott minden különösebb indok nélkül? Talán feltűnt neki, hogy már két napja nem voltam suliba?

  –Mivel tengeted a napjaidat?

A hangja kicsit remegett. Mint aki zavarban van.

  -TV-t nézek, takarítok, gépelek, alszom, csak semmi megerőltetőt – az én hangom inkább nevetősen csengett. Jól esett, hogy felhívott és érdeklődött.

  –Azért már jobban vagy?

  -Igen, köszönöm.

  –Hétfőn már jössz?

  -Persze. Unalmas itthon egyedül – vigyorogtam.

  –Elhiszem. Ha ráérek, lehet, hogy meglátogatlak, hogy ne legyél egyedül – az ő hangja is vigyorgós lett.

  -Jól hangzik. Örülnék neki.

  –Fertőző vagy?

  -Nem. Csak pihennem kell – feleltem.

  –Akkor lehet, hogy megyek. Nem szeretek beteg lenni.

  -Hidd el Balázs, senki sem szereti ezt az állapotot.

  –Tulajdonképpen mi a baj? – kérdezte.

  -Mandulagyulladás. De nálam ez már megszokott. Elég gyengék a manduláim.

  –Sajnálom.

  -Nem kell. Örökletes – legyintettem.

  –Először anyukádat hívtam fel véletlenül – a hangja kisfiúsan csengett. Talán újra zavarba jött.

  -Hogy, hogy? – csodálkoztam.

  –Az a szám volt elraktározva. Gondolom egyszer onnan hívtál fel. Kicsit csodálkoztam, mikor a vonal túlsó végén meghallottam „Patrícia virágüzlet, tessék?”. Zavarba is jöttem. Kiderült, hogy az anyukád és megkérdezte, hogy Kóczán Balázsnak hívnak e. Aztán kedvesen lediktálta a mobilszámod.

  -Anyám nem esz meg, nyugi – vigyorogtam. Közben köhögő roham jött rám. Türelmesen megvárta, míg újra levegőhöz jutok.

  –Úgy hallom pihenned kell. Inkább lerakom. Ha tudok menni hozzád még hívlak, ha nem, akkor a suliban hétfőn.

  -Rendben, szia.

  –Szia – és már le is rakta. 

Vigyorogva tárcsáztam az üzlet számát.

  –Patrícia virágüzlet, tessék?

  -Szia anya, Pat vagyok. Képzeld, hívott Kóczán.

  –Én adtam meg a számod. Kicsit meg is lepődtem, mikor meghallottam a hangját.

  -Ő is, mondta.

  –Udvariasan bemutatkozott, én is. Mondtam, hogy milyen kedves a hangja. Aztán lediktáltam neki a számod. Rendes tőle, hogy felkeresett. Randiztok majd újra?

  -Nem tudom. De azt mondta, lehet, hogy meglátogat, ha ráér. Ha nem, akkor majd hétfőn megbeszéljük.

  –Én szorítok neked. A hangja alapján rendesnek tűnik.

  -Na persze, miután észrevette, hogy nő vagyok, felém is megváltozott – vigyorogtam.

  -Élvezd ki.

  -Azon vagyok.

És ezt komolyan is gondoltam. Kiélvezem minden percét az együttléteknek. Csak most már találkozhatnánk úgy is, hogy csupán ketten vagyunk J 

 

Negyvenharmadik fejezet

2007 június 16. | Szerző: Joyo

Negyvenharmadik fejezet:

Úgy éreztem, akár repülni is tudnék. Egész nap csak vigyorogtam azon az ominózus szombaton. Balázzsal telefonon megbeszéltük, hogy este nyolc órakor találkozunk a pláza biliárd termében. Én Nonoval mentem, ő Tesót hozta.

Nagy gondot fordítottam az öltözködésemre is. Elvégre randiról beszélünk. Bár a randi két ember között szokott létrejönni, nem pedig négy. De azért örültem a lehetőségnek.

Sötét farmer nadrágot, fekete, keresztbe színes csíkos pulcsit húztam, föléje a barna hosszú kardigánomat. Télre való tekintettel csizmát és fekete télikabátot. A hajamat kibontva hagytam. Még sminkeltem is J

Anya alaposan megnézett, majd mosolyogva bólintott, hogy ez így pont jó lesz.

Útnak is indultam a pláza felé.  

 Nonoval a játékterem előtt futottam össze. Ő nem vitte túlzásba. Na ja, nem is neki volt randija.

Odabent összefutottam volt osztálytársammal, Horváth Gáborral és barátaival. Hozzájuk csatlakoztunk, amíg a fiúk meg nem érkeznek. Lejátszottunk pár menetet, közben Gáborral jól elbeszélgettünk az általános iskolás emlékeinkről. Nono az óráját nézegette.

  -Hihetetlen, ezek felültettek minket? – kérdezte.

  -Miért? – én is az órámra pillantottam. Elmúlt fél kilenc, ők pedig még sehol. Fél órás késés még a nőknek sem megengedett, hát még férfiaknak!

Elkértem Nono telefonját, mert az enyémen már nem volt egység.  Fel is hívtam Balázst. Elég sokára vette fel, a hangja lihegős volt, mint aki futott.

  –Igen?

  -Szia, Pat vagyok. Merre jártok, mi már a biliárdban dekkolunk.

  –Szia, ne haragudj, de még csak most tudtunk vacsorázni. Mi lenne, ha kilenckor az Avantgare-ban találkoznánk. Persze, ha az még jó nektek.

  -Nekem jó, Akkor ott találkozunk kilenckor. Szia – és már ki is nyomtam. Persze ehhez hozzá tartozott, hogy Nono türelmetlenül az óráját kocogtatta. Talán túl sokat beszéltem? Visszaadtam a telefont.

  -Na?

  -Kilenckor, Avantgárdé.

  -Akkor bocsi, de egyedül mész. Annyi ideig nem szeretnék maradni.

  -Mi? – elkerekedtek a szemeim. – Egyedül akarsz hagyni két pasival?

Nono elvigyorodott.

  -Miért? Szerintem élvezni fogod a helyzetet.

Ha nem is én, de a macska minden bizonnyal! Már előre féltem, nehogy elszabaduljon.

 Elköszöntünk Gáboréktól, majd útnak indultunk a belváros felé. Nem volt olyan messze, csupán a fagyos szél nehezítette a helyzetünket. A hajamat össze-visszafújta, beleragadt a rúzsomba. Na, ilyenek miatt is utálok sminkelni.

 Mire még érkeztünk az ivóhoz, már úgy festhettem, akár egy szénaboglya! Nono elbúcsúzott tőlem, én pedig dübörgő szívvel, remegő gyomorral léptem át a küszöböt. Reméltem, hogy azonnal beléjük botlom, de sajnos nem így történt. Végig kellett járnom mind a három emeletet, de még így sem találtam meg őket. Végül elkönyveltem magamban, hogy vagy én vagyok ilyen pontos, vagy ők szeretnek késni.  Nyílván az utóbbi, állapítottam meg az órámra nézve. Kilenc múlott tíz perccel. Mélyet sóhajtottam és legaloppoztam a legalsó pincehelységbe, ahol a mosdók voltak találhatók. Gondoltam addig rendbe próbálom hozni a rendbe hozhatatlant. A tükörbe nézve elhúztam a számat. A sminkem kicsit elkenődött, nyílván mikor a hideg szél miatt könnyeztem. A kéztörlővel próbáltam megigazítani. A hajamat előre dobtam, és az ujjaimmal fésültem át, majd hátravetve eligazgattam. Mire úgy éreztem, hogy szalonképes vagyok, elindultam újra el, hátha már itt vannak. Épp a lépcsőfordulóban voltam, mikor megláttam egy pár bordó sportcipőt. Nem tudom, honnan éreztem, de biztos voltam benne, hogy ő az. Próbáltam nem sietni. A szívem ismét úgy dübörgött, akár a tam-tam dob. Próbáltam mély sóhajtásokkal leküzdeni az izgatottságomat. Végül a középső szinten, bent a pulttal szembeni is bokszban meg is találtam őket. A két szép, szőke Balázs. Rájuk mosolyogtam, ami szerintem sokkal inkább vigyor volt. Egy-egy korsó sör már ki volt rakva eléjük.

  -Hy! – köszöntem.

Felnéztek. Kóczán pupillái kitágultak amint rám nézett. Talán tetszettem neki.

  -Cső – köszönt és maga mellé mutatott, hogy üljek le.

  -Te merre voltál? – érdeklődött Kurucz Balázs. Ő is méregetett, de Kóczánnal ellentétben, igyekezett a szemeimbe nézni. Balázs tekintete, ahogy a szemem sarkából láttam, épp a dekoltázsomat vizslatta.

  -WC-n – feleltem.

Összenéztek.

  -Na, ott pont nem kerestünk – vigyorgott Kóczán.

Beszélgetésbe kezdtünk, meg lettem híva egy nagy őszilére. Később, mikor felszabadult, átköltöztünk a sarokban lévő nagy sarokgarnitúrára. Kóczán ült mellettem, Tesó mellette.

Eszembe jutott, hogy a sálam miatt levettem az antik kereszt nyakláncomat. Előhalásztam a farzsebembe és miután pár percet, szerencsétlenkedtem vele, megkértem Balázst, hogy segítsen. Zavartan mosolygott, ahogy próbálta összeakasztani a kis kapcsot. Közelebb hajolt, ….nyílván, hogy jobban lássa. Női praktikák.

  -Kicsit nehéz bekapcsolni – mondtam mentegetőzve, közben a plafont néztem. Én is kicsit zavarba jöttem. Éreztem az illatát. Bele szédültem. A pulzusom vadul lüktetett. Úgy éreztem az övé is. Láttam a nyakán lüktetni a fő verőeret. Pupillái újra kitágultak, írisze sötét kékre váltott, ahogy koncentrált és ujjai pár centire voltak a melleimtől.

  -Ennyire nehéz? – érdeklődött Tesó átnézve barátja válla felett.

  -Csak bírja erre koncentrálni – mondta mosolygós hangon.

Tesó megfogta a tarkómat és fejemet finoman Kóczáné felé, lökte. Majdnem összefejeltünk. Mikor Balázs végre bekapcsolta a láncot, maga fektette a szegycsontomra a keresztet és nézegette, mint aki jól végzett munkája után az eredményt figyeli.

  -Köszönöm – mondtam megfogva a keresztet, mint aki védekezik.

A következő körben egy vodka-narancsot raktak elém, poharukat koccintásra emelték.

  -Nem így – szólt rám Kóczán. – Koccintásnál a másik szemébe kell nézni. Újra.

Hát újra koccintottam vele, közben mélyen a szemeimbe fúrta a sajátját.

  -Mire igyunk? – kérdeztem.

  -A szétesett ágyadra – vigyorgott Tesó.

Beszélgetésünk során szóba került, hogy már kétszer szétesett az ágyam, különböző okokból kifolyólag.

 Kóczán rákérdezett, hogy Csókával mi biztos, hogy csak barátok vagyunk e. Nekem féltékenynek tűnt, nem mintha akkora tapasztalatom lenne ilyen téren. De valahogy ösztönösen éreztem, no meg Tesó plafont néző kék szeme és feladó fejcsóválása is rávezetett.

Biztosítottam, hogy szerintem már barátok sem vagyunk.

 A „Halálos iramban” című filmről kezdtünk beszélgetni.

  -Én még az első részt sem láttam, de szeretném megnézni – mondtam a vodka-narancsot kortyolgatva.

Kóczán szemei felcsillantak.

  -Nekem megvan mind a kettő. Megnézzük?

  -Aha – bólintottam mosolyogva.

  -Videózunk?  – szemöldökeit cinkosan megugráltatta.

  -Igen.

  -Biztos, hogy akarsz? – na, itt mintha már más felől puhatolódzott volna! Mit is akarok én biztosan? Megcsókolni. Megízlelni az ajkait. Vajon valóban olyan puhák, mint amilyennek látszanak? Hogyan csókolhat? Gyengéden? Vadul? Szenvedélyesen?  Csak úgy cikáztak a fejemben a gondolatok.

  -Igen.

  -Ti Csókával, hogy videóztatok?

Na ez most milyen kérdés volt? Szerintem az ember egyféleképpen tud videót nézni.

  -Kihúztuk az ágyat… – kezdtem.

  -Már jól kezdődik – fűzte hozzá Tesó belekortyolva a sörbe.             

  -Aztán betesszük a kazettát a videóba, elindítjuk és nézzük.

Megint italt rendeltünk.

  -Mi a tervetek az est további részében? – kérdeztem.

  -Leisszuk magukat, és te majd vigyázol ránk – vigyorgott Kóczán.

  -Ápoljalak titeket?

  -Akár. Jobb, mint a videózás.

  -A videózás többi részét inkább a fantáziádra bízom – vigyorogtam és kortyoltam.

  -Uh! Arra inkább ne – rázta a fejét Tesó. – Ennek olyan fantáziája van…

  -De neki is – mutatott rám Balázs. – Állítólag durvákat tud írni a fejezeteiben. Könyveket ír ám.

Tesó érdeklődve felém fordult. Kicsit elpirultam.

  -Valóban? Miket írsz?

  -Kaland és fantázia regényeket. És néha verseket. De csak ha jó a múzsa.

Erre Kóczán Balázs kihúzta magát és kicsit tette az eszét. Büszkének tűnt. Miért is ne? Tudta, hogy versre ihlet a lényével.

  -Az jó dolog. Most van múzsád? – kérdezte Tesó.

  -Van. De plátói. Már két éve nem jártam senkivel komolyabban – mondta a poharam fenekét tanulmányozva.

  -Ezen könnyen lehet segíteni – vigyorgott. – Ugye Kóczán? – kicsit vállba veregette félre érthetetlen vigyor kíséretében.

Kóczán menthetetlenül zavarba jött. Csak bámulta a korsóját, amúgy fehér bőre pipacs piros lett és mosolygott. Mind a két kezével madárfogásban kapaszkodott a padba, mint akinek azon múlik az élete és nem mert rám nézni.

Abban a pillanatban esett csak le!

Tesó egész este piszkálta Kóczánt. Ilyeneket én szoktam művelni, ha Nononak nagyon tetszik valaki, és az illető jelen van a társaságban. Ugyan ez volt a helyzet! Bár a dolgot ilyen szereposztásban nem tapasztaltam.

Te jó ég! Tetszem Kóczán Balázsnak?!  Biztos voltam benne, ha most állnék, sürgősen le kellene ülnöm. Ki hitte volna, hogy egyszer ez a nap is bekövetkezik?

 A szemközti oldalon a TV-ben ekkor szólalt meg „Dido-Thank you” című száma. Felnéztem és elmosolyodtam. Eszembe jutott, hogy milyen emlék fűződik hozzá Balázzsal kapcsolatban. Ő is felnézett. Talán most mert először rám nézni mióta Tesó vállba veregette.

  -Szeretem ezt a számot – mondtam még mindig a képernyőt figyelve. – Kellemes emlékeket idéz.

  -Emlékszem. Erre táncoltunk.

Hitetlenkedve néztem a kék szemekbe.

  -Azt hittem erre nem is emlékszem. Már, mint a számra.

Valóban nem hittem el. Hiszen Didóék beszélték rá, hogy táncoljon velem. És szinte végig beszélgettük az egészet. Úgy gondoltam semmit sem jelentett számára az a tánc. De ezek szerint még is.

A tekintetünk össze fonódott. Jó érzés volt. Mintha átölelt volna. Legszívesebben oda hajoltam volna, hogy megcsókoljam, de remegtem. Mi van ha eltol? Ha félre értettem a jeleket?

Nem akartam sokat rágódni a dolgon. Inkább élvezni a randi perceit, amíg tartott. Bár sokáig már nem. Hazavittek Tesó autójával. Megköszöntem az estét, puszit váltottam velük, majd elégedett mosollyal felballagtam a negyedikre. Természetesen anyu a konyhán várt és kifaggatott mindenről.          

 

Negyvenkettedik fejezet

2007 április 19. | Szerző: Joyo

    Másnap még javába tomboltam. Mikor anya kifaggatott, hogy milyen volt a bál, kitörtem, akár egy vulkán! Ő csak hallgatott, két karját összefonta a mellei előtt és a fejét csóválta.

  -Ez valóban egy paraszt. De örülök, hogy most derült ki – mondta végül.

  -Én is örülök, még mielőtt valami meggondolatlanságot tettem volna.

Anya bólintott.

  -Megkértelek, hogy csak azzal feküdj le, akibe szerelmes vagy. Iránta nem is szerelmet éreztél. Csak testi vágyat.

  -De milyen erőset – mosolyogtam. Szerintem azzal a nővel nem stimmel valami, aki közömbösen tud Páter Attilára nézni!  – De úgy tűnik, hogy a fentiek nagyon vigyáznak rám.

Anya is mosolygott.

  -Gyújtottam az angyalaidnak két mécsest miután elmentél – mondta. –Néha benéztem, hogy nem e gyulladta ki valami. Érdekes dolog történt. Úgy tizenegy körül, mikor benéztem, míg az egyik mécses már teljesen kialudt, a másikból elfogyott a viasz. A kanócot sem láttam, mégis égett. Két magas lángnyelv tekergett a tégelyben. Nagyon megdöbbentem. Ilyet még sosem láttam azelőtt. Két dologra gondoltam akkor:

1; Vagy táncoltok épp.

2; Vagy szeretkeztek.

  -Szerintem éppen akkor döbbentem rá, hogy milyen bunkó. Valami nagyon viaskodott bennem akkor. Lehet, hogy azt láttad. Nem tudom.

  -A fentiek csak meg szeretnének védeni. Ne felejtsd el. Mindig az történik velünk, ami számunkra a legjobb. Vagy nem ő az, akinek oda kell adnod magad, vagy még nem jött el az ideje.

  -Szerintem az előbbi. Megmondtam. Vagy a bálon, vagy soha.

Anya bólintott.

Miután elment otthonról, lázas takarításba kezdtem. Úgy gondoltam, ha rendet rakok, talán bennem is helyre kerülnek a dolgok. Épp a TV-m-poroltam, mikor egyszer csak szembenéztem a tükörképemmel. És ekkor kitört belőlem az elfojtott agresszió.

  -Ugye tudod, hogy ezt megérdemelted?

  -Mit?

  -Amit tegnap átéltél. És mind azt, amit előtte. A kertben a beszólásokat, a megalázottság érzését. Mindet, mert hagytad magad! Már a garázsnál ki kellett volna kérned magadnak azt a „szopós gádzsi” beszólást! De nem, te benyelted, mert féltél. De mégis mitől? Hogy ha visszaszólsz megsértődik, és nem akar majd tőled semmit? Ébredj már fel cicám! Ki nem szarja le a lelkivilágát? Beszólogatott! Csesztetett! Őszintén, ha akart volna tőled valamit, már rég együtt lennétek! Ébresztő! És most mit csinálsz? Emészted magad, mert rájöttél arra, mit én már az elején tudtam! Ez egy PARASZT! Ha hagytál volna előbújni a kerti partyn, akkor alapos hidegfürdőt vett volna a patakban. Mert bíz Isten, belerúgom!!!

Mélyet sóhajtottam. Igazat adtam neki. Ki kellett volna állnom magamért. A bulin, a garázsban, a bál előtt, mikor beszólt.

  -Na akkor most ide figyelj – néztem a TV sötét képernyőjén át magamat. – Ami megtörtént, megtörtént. Már nem változathatunk rajta! De ha megint be fog szólni, vagy megpróbál megalázni, kiállok magamért. Most csak azért engedi ezeket meg magának, mert tudja, hogy jól néz ki, és bármelyik csajt megkaphatná. De ez csak a külső. És te is tudod, hogy nem tart örökké. Előbb, vagy utóbb megöregszik, sör hasat növeszt, szétszívja az agysejtjeit, akkor aztán a csajok úgy el fogják küldeni a bús ’csába a laza dumájával együtt, hogy csak úgy zörög!

 Annyi energia volt a hangomban, hogy vacogni kezdtem. Remegett minden tagom. Leraktam a porrongyot, amit eddig görcsösen szorongattam.

  -Mert mindenki megkapja az élettől, amit megérdemel, ha másnak árt. És lehet, hogy nem attól a személytől, akinek ártott. De meg fogja kapni. Az univerzum törvényei alól senki sem mentheti fel magát. Még az ilyen Páter-félék sem!

    Ez tulajdonképpen felért egy jóslattal!

 

A hetem gyorsan elment. Pénteken ültem magyar órán és néztem ki az ablakon. Minden fehér volt. A fák ágai roskadoztak a súlyos hótól. Hókotrók jártak a Bánfalvi úton, hogy járható legyen az úttest. Általános iskolások futkoztak a nagy hóbuckák között és egymást dobálták. Néhányan megfürdettek két lányt a nagy hóban. Én a fejemet rázva mosolyogtam.

  -Patrícia – hallottam meg hirtelen a nevemet előröl. – Patrícia!

Odakaptam a fejem. A magyartanárnőm nézett rám az első pad tetején ülve.

  -Tudom, hogy nagyon szép a táj, de te is jobban járnál, ha megtisztelnél minket a figyelmeddel.

  -Elnézést – kicsit elpirultam.

Néhányan nevetni kezdtek.

  -Mi volt a kérdés?

Még többen nevettek.

A tanárnő megcsóválta a fejét.

  -Nem volt kérdés. Folytatnád az olvasást?

A könyve meredtem. Nono lapozott nekem és rámutatott a folytatandó részre.

József Attila: Óda című művét vettük.

„Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

Halandók, amíg meg nem halnak.”

 

  -Köszönöm, elég lesz – intett a tanárnő. – Didó, légy szíves.

Ő folytatta, én pedig mélyet sóhajtottam. Nem hittem el, hogy a versből a kedvenc versszakomat fogom megkapni. Jó érzés töltött el. Valami kellemes meleg bizsergés a gyomrom és a mellkasomban. Talán szerelem?

 Ekkor a másik teremből hangos hahota szűrődött át. Kóczánék.

  Igen, talán szerelem. De ez már sokkal, de sokkal megfontoltabb. Nem az a kislányos rajongás. Tapasztaltabb vagyok. Talán kezdeményezhetnék egy találkozót.

Előkerestem a telefonomat és elkezdtem SMS-t fogalmazni.

„Szia! Pat vagyok. Nem volna kedved biliárdozni a hétvégén? Akár hozhatsz is valakit és akkor négyesben megyünk”

 

Kicsit remegett a kezem. De hát miért? Ez csak egy meghívás, egy ötlet. Ha jön, jön, ha nem, akkor nem. Nem fog összeomlani a Világ. Végül is elküldtem neki az üzenetet.

Szünetben kimentem a faliújsághoz, mivel válasz nem érkezett. Nono velem tartott, miután megfűztem, hogy jöjjön biliárdozni szombaton. Beszélgettünk.

 Ekkor Nono megfordult.

  -Szia.

Én is megfordultam. Sejtettem, hogy ki állhat mögöttem.

Valóban Kóczán nézett rám azokkal a hihetetlenül kék szemekkel. Szőke haján hópelyhek olvadoztak. Észvesztően jóképű volt! A szívem vadul ugrálni kezdett, de nyugodt mosolyra húzódott a szám.

  -Szia – köszöntem vissza.

  -Eddig úgy néz ki, hogy ráérek. Hová mennénk?

  -A plázába. A Clubot nem szeretem – feleltem.

  -Azt én sem. De addig még beszélünk – ő is mosolygott. Ahogy nézett, a pupillái látványosan kitágultak. Ez két dolgot jelenthetett: Ad1; fél. Ad2; tetszem neki. Én hízelgőnek találtam a második verziót.

  -Rendben – elbúcsúztunk három puszival, majd a csengetésre visszatértünk termeinkbe.

  -Te aztán nem vesztegeted az időt – vigyorgott rám Nono már leülve a második magyar irodalom órához.

  -Most miért tegyem? Ha foglalkozik velem és a számát is megadta, akkor próbálkozhatom sulin kívüli találkozóval – csak vigyorogni tudtam.

Randi Kóczán Balázzsal? A macska értetlenül nézett rám. Én csak mosolyogtam. Bizony, meglehet.    

Negyvenegyedik fejezet

2007 április 11. | Szerző: Joyo

  Másnap reggel, mikor beléptem a terembe, többen rám mosolyogtak a koleszosok felől, főként Didó. Olyan volt, mint aki drukkol, hogy összejöjjek Balázzsal. A helyemet megint Peti foglalta el, aki azonnal fel is ugrott, amint megpillantott.

  -Tudom, hogy Kóczán kísért haza – mondta Nono. 

  -Neked is jó reggelt. Honnan tudod?

Didóék felé pillantottam. Ők bele voltak mélyedve egy beszélgetésbe.

  -Nem, nem ők mondták – rázta a fejét barátnőm. – Már haza felé a buszon értesültem róla.

  -Egyre kíváncsibb vagyok. 

  -Egy buszon utaztam Kóczán haverjaival. Ők mondták. Tisztán emlékszem – és itt már vigyorgott. – Láttátok milyen spinével ment el Kóczán? Holnap szekáljuk meg, hogy megdugta e.

Elnevettem magam.

  -Na ne!

  -De bizony. És? Mi volt?

  -Nem dugott meg – vigyorogtam.

  -Mindjárt gondoltam. Nyílván körbe érne a vigyor a fejeden – rázta a fejét Nono.

  -Bocs, hogy közbe szólok lányok, de mi olyan nagy durranás ezen a Kóczán gyereken? – kérdezte Peti.

  -Patot kérdezed, ő volt odáig érte két éven át – biccentett felém Nono.

Én vállat vontam.

  -Fogalmam sincs. A tekintete nagyon megfogott. Hihetetlenül kék. De nem is csak a tekintete, hanem az egész lénye.

  -Szerintem senkinek sincs kedve ódát hallgatni Kóczán Balázsról – szólt közbe Csilla táskáját lerakva az előttünk lévő padra.

  -Szerintem téged senki sem kérdezett Csilla – mondta Peti.

  -Csak nem akarom hallgatni ezt az ömlengést.

  -Kért valaki még az év elején, hogy ülj ide? – kérdezte Nono.

Csilla befogta és cigis dobozzal a kezében, sértődöttséggel az arcán, távozott.

  -Miért kérded egyáltalán? – fordultam végül Petihez.

  -Mert az év elején mást nem hallottam a dohányzónál, hogy Kóczán Balázs így, Kóczán Balázs úgy. Ez enyhén idegtépő tudott lenni.

  -Ismerős – mormogta Nono a bajsza alatt.

  -Ezt hallottam – fenyegettem meg az ujjammal.

  -Mert hangosan mondtam – vigyorgott és kiöltötte rám a nyelvét.

  -Tulajdonképpen semmi extra nincs benne. Talán az, hogy a csajok ajnározzák, vagy, hogy olyan elérhetetlennek tűnik. Vagy, mert az a tipikus szőke, kékszemű herceg fehér biciklin, nem tudom. De engem még jóval a Lippai előtt vett le a lábamról. De az az agybajom már elmúlt.

  -Hála az égnek – nézett az ég felé Nono.

  -Nincs többé Kóczán-titisz – vigyorogtam.

  -Van helyette Páter-mánia.

  -Ez azért nem mánia – mondtam. – messze van ez attól.

  -Erre azért nem vennék mérget. Miért is izgulsz annyira a ma esti bál miatt? Áruld csak el szépen.

  -Hogy vajon összejövök e Páterrel.

Peti a szemeit forgatta.

  -Úr Isten, mekkora problémák!

  -Jaj, Peti, fogd be. Mindenkinek vannak problémái. Örülök hogy nekem ekkora jutott. 

 Ekkor csengette. Ráadásul matekra. Hát igen, én és a problémáim!

   Délután négyre ígérkeztem Zsuzsuhoz. Ez arra engedett következtetni, hogy hatig végzek, tehát megkértem apát, hogy zárás után jöjjön értem, mert nem akartam megfázni. Az pedig még kevésbé kellett volna, hogy a hajamat szétborzolja a februári szél!

Zsuzsu berakott háromnegyed órára, a búra alá. Sikerült elvágnom magam ezzel a külvilágtól. Addig újságot olvastam. Ezúttal nem lettek olyan vad lokniaim. Zsuzsu magasra feltornyozta a hajam egyik felét. Úgy tűnt, hogy ezúttal valami igazán romantikusat talált ki. Mikor végzett, apa már mögöttem állt és mosolygott.

  -Nagyon jó lett – dicsért.

  -Jó szórakozást – intett Zsuzsu. – Majd mutasd meg a képeket.

Otthon átöltöztem. A ruha, amit Klaudia varrt, nagyon jól sikerült, bár én azt hittem, hogy jóval passzosabb lesz.

Közben Nono is megérkezett. Múltkori lila ruhájában volt. El kellett ismernem, hogy nagyon jól néz ki. A haja sok kis fonatban volt, s ezek voltak feltekerve kontyba. Anya kifestett, majd a fürdőben magamra aggattam ékszereimet is. Illatosítottam, cipőt vettem, sálat és kabátot, majd a szülői jó tanácsokat is zsebre vágva, elindultunk Tündiékhez. A gyomrom görcsbe ugrott, a térdeim remegtek. Ez nem volt tanácsos, ugyanis a lábamon lévő magas sarkú szandálban két hétig tanultam járni, hogy ne valljak szégyent a nagy estén. És ez a remegés igen csak instabillá tett. Nonoba kapaszkodtam, hogy el ne essek a kitaposott ösvényen.

  -Ennyire fázol, vagy ennyire izgulsz? – tudakolta.

  -Mind kettő – feleltem.

  -De miért izgulsz?

  -Páter.

Ciccegett egyet.

  -Jól van, ismerhetsz már ennyire – morogtam.

Mikor Juli néni ajtót nyitott, szemei felcsillantak.

  -Istenem, Pat! Úgy nézel ki, akár Sziszi hercegnő! Már csak azok a csillag alakú ezüst hajdíszek hiányoznak.

 Azt hiszem kicsit bele, pirulhattam a bókba. De azért sikerült megszólalnom.

  -Köszönöm. Juli néni, ő a legjobb barátnőm, Veres Noémi.

Bemutatkoztak egymásnak, majd Tündi is felbukkant. Fekete trapéznadrágot és fekete-ezüst hajszálcsíkos karcsúsított blúzt viselt. Ismertem Tündit, mióta az eszemet tudom, de még soha nem láttam szoknyában!

  -Sziasztok. De csinosak vagytok. Cipő le, aztán gyertek be. A csajokkal már elkezdtünk inni.

Levettük a kabátot és a cipőt, majd beléptünk a nagyszobába. Peti szobájából hallottam férfihangokat. Nem tudtam, hogy Páter itt van e már, mert kint is csak elegáns cipőket láttam. Tündi szobájában csak két lány várt minket, Kovácstündi, és osztálytársnőjük, Pukkancs. Őt akkor mutatták be nekünk. Szimpatikus lány volt, de ő is csak a vállamig ért. Kovácstündi ugyan úgy volt öltözve, mint Tündi. Egyedül Pukkancs volt térdig érő szoknyában. Nono lehuppant a díványra, én pedig kicsit felemeltem a szoknyám, hogy a harisnyát felhúzzam a lábamon. Mindig is utáltam a nylon harisnyákat!

  -Mindjárt jöhettek, csak várj még egy kicsit. Át kell öltöznöm – hallottam Tündi hangját a folyosóról. Felnéztem. Páterrel beszélt, aki most átnézett a feje felett, egyenesen rám. Két kezét csípőre rakta és érdeklődve bámult. Én felegyenesedtem és elengedtem a szoknyám. A vörös szatén visszahullott és a parkettát seperte. Tündi becsukta az ajtót, de Páter még így is be akart jönni. Tündi nyomta kifelé a vállánál fogva. Én is szívesen megérintettem volna a testét. Csak, hogy tudjam mennyire kemények az izmai, milyen tapintású az ing, amit visel. Érezzem az illatát.

  -Had öltözzek át, az istenért! Utána bejöhettek.

  -Miért nem tudsz a fürdőben átöltözni? – kérdezte a gróf.

  -Azért mert a bátyám most foglalja el – mondta, és már hallottuk is az ajtó csukódását. Vagy inkább csapódását.

Végül csak ki tudta szorítani Pátert a küszöbön túlra, aki még mindig nem vette le rólam a szemeit. Végig futott a hátamon a hideg a pillantásától. Meztelennek éreztem magam tőle.

  -Hihetetlen ez a pali – morogat Tündi és elkezdte kigombolni az ingét.

  -Persze, hogy be akar jönni, ha Pat itt emelgeti a szoknyáját – vigyorgott Kovácstündi.

  -Azt hittem, hogy zárva az ajtó – motyogtam. – Egyáltalán miért akarsz átöltözni? – kérdeztem Tündit.

  -Csak másik melltartót veszek fel.

Közben Kovácstündi előkereste a fényképezőgépet.

  -Ha lemersz fotózni, ’csán rúglak! – fenyegetőzött Tündi hátranézve a válla felett.

  -Nyugi, eszembe sem jutott – mondta ránk kacsintva a szőke lány.

Pont átvedlett, mikor Robi rontott be, nyomában azonnal Páterrel. A fekete szemek közönyösen körülnéztek, majd átsiklottak rajtam. Megállt a szoba közepén. Újra végig nézett rajtunk.

  -Hát ezek a Barbie-k meg hová mennek?

Te jó ég! Ez most bók akart lenni?

  -A bálba velünk – felelte Tündi az utolsó gombot begombolva. Rosszallóan nézett a fiúkra. – Különben is, azt mondtam, hogy szólok, ha be lehet jönni. Mondtam én egy szóval is?

  -Gondoltam engem csak beengedsz – vigyorgott Robi.

Tündi Páterre pillantott. Mondani akart neki valamit. De nem tette. Mintha sejtette volna, hogy felesleges időpocsékolás. Attila már a kanapén ült, nekem srégen és valamit igen csak nézett.

  -Pat. Nem akarsz hátra dőlni? – érdeklődött Tündi.

  -Mi? – kaptam fel a fejem. – Miért?

  -Mert belátni.

Villám gyorsan hátradőltem és elrendezgettem a ruhámat. A fenébe! Miért nem tudok jobban odafigyelni?

  -Most miért? Engem nem zavart – vigyorgott Páter. Rá néztem. Ő rám, majd elmosolyodott.

A szívem hatalmasat ugrott. Lehet, hogy van remény? Szólalt meg bennem a macska. Én is ezen gondolkodom, bólintottam magamban.

  -Ha annyira tetszik, közeledj – vont vállat vigyorogva Tündi.

Páter arca meg sem rebbent. Semmit sem felelt, csak újra rám nézett.

  -Mi lenne, ha inkább megbontanád a rumot?

  -Végre egy jó ötlet – lépett be Peti is, majd leült Kovácstündi mellé és átölelte.

Tündi kinyitotta a Bacardit és egy üveg kólát.

Szép lassan beszállingózott a többi fiú is. Ott volt Tomi, Ödön, Kiss és Hánzi. Közben Kovácstündi kattogatott a fényképezőgéppel. Erre én is előhalásztam az enyémet, és üzembe helyeztem.

  -Mennyi rumot kérsz? – hallottam meg hirtelen Tündi hangját.

Felnéztem. Épp a Bacardit mérte ki.

  -Negyedéig elég lesz…

  -Ugyan már – vigyorgott Tündi, és a feléig töltötte.

Sóhajtottam egyet.

  -Jó, de figyelmeztetlek, nem áll szándékomban berúgni.

  -Na azt majd meglátjuk – hallottam a kanapé másik feléből. Na ki volt az? Persze, hogy Páter Attila.

  -Szerintem tudom kontrolálni magam.

Elfordult és elvette a saját poharát. Tündi mindenkinek kiosztotta, csak az enyémet nem találtam sehol. Fordultam jobb, fordultam balra.

  -Ezt keresed? – Páter nyújtotta felém a poharamat mosolyogva.

  -Köszönöm.

  -Gyere Pat, egészségedre – nyújtotta koccintásra a poharát, közben mélyen a szemeimbe nézett. A szívem veszettül ugrált, pedig tudtam, hogy így szokás koccintani. De akkor miért nem veszi végre le rólam a szemét?

  -Nézzétek a kiscsajt – ujjongott fel Peti. Összerándultam a hangra.

Nonot nézték, aki egyetlen húzásra megitta a Bacardi-kólát.

  -Te mindent húzóra iszol? – kérdezte Peti.

  -Általában igen.

  -Bacardi tisztán?

Nonora néztem. Valami csillant a szemében.

  -Azt is.

Peti erre fogta magát, és félig töltötte Nono poharát. Meg fogtam Nono vállát.

  -Nem kell ezt csinálnod.

  -De én szeretem a rumot. Nyugi, hasonlítok bátyámra – vigyorgott.

Ezt azért nem tartottam megnyugtatónak.

Nono lehúzta a Bacardit, Peti vigyorgott.

  -Még egyet?

Nono bólintott.

  -Tökös a csaj – vigyorgott Páter is.

Én csak a fejemet ráztam. Lassan iszogattam a saját italomat. Mikor végeztem, Páter rám nézett.

  -Kérsz még?

Bólintottam.

  -De most tényleg csak a negyedéig töltsd a rumot, kérlek.

Elvigyorodott, és már csak azért is félig öntötte. Mélyet sóhajtottam. Már az elsőtől is megszédültem. Hát igen, ritkán alkoholizálok. Nekem ennyi is megárt. Szerintem Páter láthatta is rajtam.

Mire készül ez a pasi? Le akar minket itatni? A macska felemelte a fejét és kicsit oldalra döntve méregette a grófot.

Elképzelhető, de abból bizony nem eszik, ezt megfogadtam. Ha ma el is fogom veszíteni a szüzességemet, azt szeretném józanul megtenni. Ezt eldöntöttem. Végül is érdeklődést mutat irántam.

  -Kellene csinálni egy csoportképet – mondta Tündi.

  -A kanapé pont belefér, üljetek össze – állt fel Nono kezében a gépemmel.

  -De nem férünk el rajta mind – mondta Tomi.

  -Ha a fiúk felülnek a háttámlára… – akartam mondani, de Juli néni belépett az ajtón.

  -Meg lehet oldani. Kovácstündit vegye Peti az ölébe, Robi Tündit, Pat pedig üljön Attila ölébe – mosolygott.

Én nem tudtam hirtelen, hogy hova nézzek zavaromba. Tudtam, hogy Juli néni segíteni akar. Valamiért a legtöbb felnőtt elkezdi játszani a kerítő szerepét akarattal, vagy anélkül.

  -Ez jó ötlet – bólintott Kovácstündi és befészkelte magát Peti ölébe.

  -Áh, Juli néni – hallottam Páter hangját. – Sosem leszek olyan részeg.

Néma csend támadt, majd a fiúk elkezdtek nevetni. A lányok döbbent csendben ültek. Én kényszeredetten mosolyogtam.

  -Hahaha. Mekkora poén! Ha ennél is nagyobb tuskó válnál b’meg, a láncfűrész lefulladna a fejedben! A macska felállt és hátát görbítve fújni kezdett. Kívülről bezzeg semmi sem látszódott. Páter rám nézett nevetve. Persze kisfiam, nagyon fasza gyerek vagy!

Inkább fogtam magam, felálltam és kimentem a konyhára. Gondoltam kérek egy pohár vizet. Mindegy mit, csak ne alkohol legyen. Juli néni mélyet sóhajtott.

  -Ne vedd komolyan ezt a fiút. Ivott.

Vállat vontam.

  -Hozzá szoktam már, hogy szívatnak. Kérhetnék egy pohár vizet?

Az asszony bólintott. Ásványvizet töltött. Már belekortyoltam, mikor Tündi is kijött utánam.

  -Jól vagy? – kérdezte.

  -Igen.

  -Én mondtam, hogy ez egy paraszt.

  -Tapasztaltam már párszor.

  -Azért lefényképezzem neked?

Számhoz emeltem a vizes poharat és bólintottam. Legalább egy fényképem legyen róla. Azon csak jól néz ki, de nem szólal meg.

Nono jött ki utánam másodiknak. Sápadtnak tűnt. És kóválygott.

  -Jól vagy? – ezt most kivételesen én kérdezem.

  -Hát nem igazán. Tudnál adni valamit hányingerre?

  -Gyere, a zsebemben van – intettem, hogy kövessen. Adtam neki a hányingercsillapítóból. Vizet nem kért, magában nyelte le, majd megkért, hogy kísérjem ki az erkélyre.

Pulcsit húztam, karon fogtam és kimentünk. A járólap nagyon hideg volt.

  -Hozok neked papucsot. Lélegezz mélyeket.

Visszasiettem a konyhába.

  -Juli néni, kérhetnék egy papucsot?

Az asszony körülnézett. Páter állt mellette. Éppen egy beszélgetést zavarhattam meg.

  -Attilán van az utolsó szabad papucs. Kérd el tőle.

Meg sem kellett szólalnom. Páter oda rúgta a papucsokat. Azok elém csúsztak a kövön.

  -Köszönöm – ezzel bele bújtam és kisiettem. Nono közben felborította az egyik italos poharat odakint. Fordulhattam vissza a konyhába egy rongyért.

  -Jobban vagy kint a levegőn? – kérdeztem tőle. Megrázta a fejét. – Hamarosan hatni kezd a gyógyszer.

Visszasiettem a konyhába, hogy kimossam a rongyot. A papucsot visszaadtam.

  -Ilyenkor azt szokták mondani, hogy köszönöm – hallottam Páter hangját.

  -Mondtam.

  -Attila, miért vagy ilyen tiszteletlen a lányokkal? – kérdezte Juli néni. Talán már ő sem bírta tovább szó nélkül.

  -Miért tiszteljem őket? A nőket tisztelem. De a lányok tiszteljenek engem – mondta és közben engem nézett.

Görcsösen szorongattam a mosogató rongyot. Legszívesebben a képébe vágtam volna.

  -Mégis mit tiszteljek benned? – kérdeztem végül. De mintha nem is az én hangom lett volna. Meg is lepődtem, hogy megszólaltam.

  -Férfi vagyok – lökte oda foghegyről.

Felvontam egyik szemöldököm.

  -Ennyi? – kérdeztem ferde mosollyal.

Bólintott, én pedig kiterítve a mosogató rongyot kisétáltam a konyhából.

Tuskó paraszt!

Robi jött velem szembe.

  -Ha a barátnődet keresed, elment hányni – közölte vigyorogva.

Azonnal kijózanodtam. A WC-hez közelebb lépve valóban hallottam az öklendező hangokat. Mélyet sóhajtottam. Hülyeség volna rákérdezni, hogy hogy van. Inkább elindultam vissza a szobába. Páter állta el az ajtót. Éppen Pukkancsot tartotta fel.

  -Nem mehetsz be – nézett le rá. Érhetett a válláig.

  -Jaj, hagyjál már! – morogta a szemüveges lány és be slisszant mellette. Páter most rám nézett.

  -De te tényleg nem mehetsz be.

  -Állíts, meg ha tudsz – ezzel én is bementem mellette.

  -Elhiszed, hogy megtudnálak? – hallottam a hangját.

Megálltam, megfordultam, majd szép lassan visszasétáltam hozzá. Összefontam két karomat a melleimen és úgy néztem fel rá.

  -Tényleg? És mégis hogyan?

A levegő, mintha felszikrázott volna köztünk. Kicsit megijedhetett, mert elkerekedtek a szemei és tett egy lépést hátra. Két kezét boksz alapállásba emelte.

Csak ne meg akarsz verni? Tűnődtem.

  -Ha nem volnál lány, meg tudnálak állítani.

  -Azt el tudom képzelni. Boxolnál velem? Megvernél?

Erre nem válaszolt. Leültem a kanapéra, és Pukkanccsal beszélgettem. Nono közben végre visszajött. Nagyon elgyötört volt az arca. A sminkje elfolyt. Felálltam és odaléptem hozzá.

  -Gyere, rendbe raklak – átkaroltam a vállát.

  -Eléggé oda van a kiscsaj – jegyezte meg Páter még mindig az ajtónál állva.

Gyilkos pillantást küldtem felé.

  -Te csak fogd be a szádat Páter. Emlékeim szerint te is öntöttél neki.

  -Arról nem tehetek, hogy meg is itta – mondta két kezét zsebre vágva.

Vizes zsebkendővel, úgy ahogy rendbe tudtam hozni a sminkjét. De még mindig nagyon sápadt volt. Azzal nem sok mindent kezdhettem. Csak a fejemet csóváltam. Ő sem szólt semmit. Talán annyira rosszul volt, vagy ennyire szégyellte magát. Fogalmam sem volt.

Induláskor két taxit hívtunk. Nono a GYÍK-nál inkább levált tőlünk.

  -Biztos, hogy rendben haza fogsz érni? – kérdeztem.

Bólintott. – Igen, nyugi. Haza találok.

Búcsút vettünk, ő haza ment, mi pedig beléptünk a Gyermek és Ifjúsági Központba. A tömeg már nagy volt, a füsttől homályosan látott az ember. Tündiékkel leadtam a kabátomat és elindultunk a presszóba, hogy megkeressük a többieket. Egy asztalnál ültek. Tündi a pulthoz sietett, én vele tartottam. Egy-egy üveg vízzel álltunk a tömegben. Pukkancs csatlakozott hozzánk. Én Pátert kerestem a tekintetemmel. Meg is találtam. Az ajtóban állva beszélgetett egy festett vörös hajú lánnyal, akit úgy, ahogy ismertem. Még Tünci mutatott be minket egymásnak. Kurucz Ildikónak hívták. Kellemes megjelenésű lány volt. Magasságra ő is a vállamat súrolta, mint a legtöbb barátnőm. Rubin vörös haja a vállát súrolta, szoláriumozott bőre kontrasztot alkotott a fehér testhezálló, combközépig érő kisestéivel, amit viselt. Az minden volt, csak nem ruha! Páter az ajtófélfának vetette széles vállát, két karját összefonta mellkasa előtt és mosolyogva nézett le Ildire. Utána a lány búcsút intett és beleveszett a tömegbe.

  -Nyugi – mondta Tündi nekem címezve.

Én aztán nyugodt vagyok, gondoltam. Aha, persze. Áll az össze szőrszál rajtad, nyávogta a macska. – Ildi úgy festett, akár egy kurva!  Fogd be a szádat! Ne ítélkezz senki felett! Bár azt hiszem, már elkéstem a macska nevelésével. Korábban fülön kellett volna csípnem és megráznom!

 Ekkor Páter átnézett a tömeg felett, egyenesen ránk. Elindult. A gyomrom összeugrott, görcsösen markoltam a vizes üveget. Tündi közelebb lépett hozzám, mintha biztosítana róla, hogy mellettem, van, bármi történjék is. Végül is azzal, hogy Nono haza ment, támasz nélkül maradtam. A gróf mosolyogva megállt előttünk.

  -Jó a felhozatal – mondta.

  -Csajozni jöttél? – kérdezte Tündi.

  -Hááát… az utolsó bálom. Emlékezetessé kellene tenni – cinkosan megugráltatta a szemöldökeit.

  -Keress egy szüzet. Az elég emlékezetes volna.

Mintha elgondolkodott volna. Tündire néztem. Most tulajdonképpen mit akar elérni? Eddig azért küzdött, hogy kiverje a fejemből a grófot. Most pedig szüzeket ajánlgat neki. És tudtommal a környéken én voltam az egyetlen, akit Tündi ismert. Nyeltem egyet. Ha itt és most Páter megkérdezi: És hol találok én itt szüzet? Majd Tündi egyenesen rám mutat, menten elsüllyedek! De hála az égnek nem ez történt.

  -Áh, a szüzekkel sok a gond. Meg kell őket fűzni, az nem kis meló ám. Mire az ember ráveszi, hogy adja meg magát. Erre most nincs türelmem.

  -Úgy beszélsz, mintha már lettél volna ilyen helyzetben – döntötte kicsit oldalra a fejét Tündi.

Páter erre csak megrántotta a vállát. No comment! Ez volt az arcára írva.

  -Megkeresem Ildit. Vele biztos, hogy nincs annyi gond. Úgy is olyan jó picsa szaga volt, megyek is utána – és vigyorogva beleveszett a tömegbe.

  A gyomrom megint görcsbe állt, a fejem pedig megnyúlt. De nem a féltékenységtől! A döbbenettől! Szinte egyszerre mondtuk ki Tündivel.

  -Ezt az alpári parasztot!

Összenéztünk.

Tündi megcsóválta a fejét.

  -Látod milyen ember ő? Ilyennek nem éri meg oda adni magad.

Összefontam két karomat a mellkasomon.

  -Nyugodj meg Tündi. Eszemben sincs!

A macska felkapta a fejét. Tündi is meglepődött, de mosolygott mellé.

  -Na végre.

Igazat adtam neki. Akkor, ott megvilágosodtam. Lehullott a szememről a hályog, ami eltakarta előlem Páter Attila igazi mivoltát. Csak álltam ott a presszó közepén és még mindig bámultam utána. Nem Ildibe botlott, hanem pár srácba. Nyílván az osztálytársai.

  Hogy-hogy eddig nem láttam, mekkora paraszt? Ha ennél parasztabb lenne, neki kellene kapálnia a tankertbe helyettem!

  -Akkor mégsem lesz kufirc? – érdeklődött a macska.

  -Ezzel a tuskóval biztos, hogy nem! – mondtam elszántan.

Tündi megfogta a karom. Mikor odafordultam, már Pukkancs és Kovácstündi is ott álltak.

  -Menjünk be táncolni – javasolta Pukkancs.

Engedtem a csábításnak. Mindig is imádtam táncolni. Az első öt percben még Páterbe ütközött a tekintetem, ahányszor csak az ajtó felé néztem. Ott állt barátaival, összefont karokkal és hol minket, hol őket figyelte. A szája folyamatosan járt, máskor bólogatott.

  -Akarsz tőlem valamit? Gyere ide, és viselkedj emberhez méltón! – gondoltam bosszúsan.

A tombolán már nem maradtunk. Hívtunk taxit és haza mentünk. Legalábbis Tündiékhez. Én onnét még átvágtam a réten. Kellemes volt magas sarkú szandálban a jeges úton menni. Fél egyre értem haza. Gondoltam a hajamat majd holnap szétszedem. De a sminkemet legalább levakartam. Mikor lefeküdtem, átgondoltam a történteket.

  -Ez egy paraszt! Egy tuskó! Egy alpári, bunkó ’asz! És én valóban ettől akartam valamit? Nem hiszem el!

Hálát adtam az égnek, hogy megvilágosodtam. Lehet, hogy nem bírtam volna tükörbe nézni, ha rá mászom Páterre, utána pedig eldob, akár egy rongyot. Mert biztos voltam benne, hogy ez történt volna.

Ezekkel a gondolatokkal ájultam bele az álomba.