Huszonharamdik fejezet

2006 december 21. | Szerző: Joyo |

 

Huszonharmadik fejezet

 

A nyaralás után jobban megismerkedtem Kovácstündivel és beleszőttem készülő könyvembe, mint egy távolról érkező régi barátot. Megtudtam, hogy a szülei elváltak azért is költöztek ide és, hogy van egy öccse, aki valószínűleg akkor lesz Lippais, mikor én leszek végzős.

  Kovácstündi még Tündinél is alacsonyabb volt, lehetett százhatvan centi. Még a vállamig sem ért!

  Szőkés barna, melírcsíkos haja a válláig ért, arca ovális volt, orra hosszúkás, szája kicsi, az alsó teltebb. A szemei nagyok és sötétbarnák. Hasonló laza stílussal rendelkezett, mint Tündi. Már értettem, hogy miért találtak egymásra. Pedig Tündi elmondása szerint a legelején nem volt neki szimpatikus. Már csak azért sem, mert őt is Tündinek hívták. Itt már csak én voltam bajban. Immár háromra nőtt Tünde barátnőim száma egy azon lakótelepen. Pff! És én még igazodjam ki.

 Egy nap fent ültünk Kovácstündiéknél. Ekkor felém fordultak.

  -Hamarosan lesz bátyám huszonkettedik születésnapja – kezdte Tündi. – Kerti partit akar szervezni. Gondoltuk gyere el te is.

 Ezt kedves meghívásnak szánta.

Később maga az ünnepelt is meghívott hasonló stílusban.

 Anyuéknál két napig adagoltam a dolgot, végül beleegyeztek, de szóltak, hogy estefelé azért telefonáljak. 

 Összepakoltam a cuccomat. Ugyanis ottalvós buli volt. Sátor kellett.

Tündi javaslatára a garázsba vittem le a cuccaimat és vártunk a többiekre.

  Akkor remegett be nagyon a gyomrom, mikor megtudtam, hogy Páterék kertjében lesz a buli.

 Lassan Peti is megérkezett, cuccaikat berakták Robi Peugeot-ba, már amennyi úgy befért, hogy hátra még Peti és Kovácstündi be tudjanak ülni. Én pedig csak néztem. Na és én kivel fogok menni? Tomi vitte Ödönt és még két srácot, akiket nem nagyon ismertem.

  -Még Pátert várjuk a kisbusszal, hogy berakjuk a cuccokat – mondta Peti mikor kérdőn, néztem rá. Ahogy ezt kimondta, fékcsikorgás erőszakolta meg a dobhártyámat.

  -Na végre – sóhajtott fel Tündi és kiment.

Én is a vállamra kaptam a hátizsákom és a kis sátrat.

 Nem tudtam mennyire lesz oda illő az öltözékem, de nagyon meleg volt. Ezért egy kis farmer sortot és egy rövid ujjú, borda magasságban megköthető farmertoppot vettem fel. A hajam ki volt bontva, rajta egy kék kendővel. No és persze sportcipő.

  Már készültem kimenni, mikor meghallottam Peti hangját.

  -Pat és a csomagok veled mennek a kisbuszban.

 Az ajtóból Páterre néztem. Ő pedig rám sötét szemeivel. Sötét izompólót, sortot és a minden nő essen előttem térdre pillantását viselte. Az elmaradhatatlan futócipőivel.

  -Á, a szopós gádzsi.

Úgy éreztem, mintha homlokon pöcköltek volna. Hogy én micsoda? Büszkén kihúztam magam és a járdán parkoló fehér kisbuszhoz léptem. Nyitva volt az ajtó, úgyhogy hátra szórtam cuccaimat a hatalmas bogrács és a többi dolog mellé.

 Egy másik ismerős srác állt mellettem és mosolygott. Neki is kreolos bőre volt és sötét haja, állán kis szakállal. Bélának hívták. Most láttuk egymást talán másodszor.

 Beültem hátra, ők pedig előre. A motor felbőgött, a zene szintén, és elindultunk. De csupán egy párhuzamos utcáig jutottunk.

  -Itt meg mit csinálunk, – érdeklődött Béla Pátertől. 

  -Csak felvesszük azt a faszt – közölte Páter.

Hamarosan kiderült számomra is, hogy kiről van szó. Binder tűnt fel és beült Béla mellé. Elindultunk végre a Fehérúti tóhoz.

 Közben Binder hátrafordult.

  -Különben boldog névnapot – mosolygott.

  -Köszönöm.

Béla is hátra nézett.

  -Én is azt kívánok. De bocs, hogy hívnak?

  -Patrícia – szólalt meg a gróf úr csak úgy mellékesnek szánt hangon.

Meglepődtem. A nagy Dracula gróf tudja a nevem? Megjegyezte? De azért még mindig rosszul esett, hogy minek szólított a garázsnál. Még életembe nem műveltem olyan dolgokat, amivel illetett.

  -Igazán szép neved van – mosolyogott rám Béla.

  -Köszönöm – zavartan félre néztem. Még mindig nem szoktam hozzá a bókokhoz. Pedig egyre többet kapok. És a fene se tudja, hogy mi váltotta ezt ki. Talán változtam?

  Megálltunk a Bánfalvi úton, mint kiderült, Hánziék házánál. Hánzi szolgáltatta, a zenét. Bepakolták a kocsiba a hangfalakat, CD lejátszót és a CD-ket.

 Én csak ültem, mint a tök a hátsó ülésen. Ekkor nyílt a hátsó ajtó és hallottam a fiúkat. Beszélgettek valamiről. Talán a buliról. A gróf és Binder.

  -Na, itt a szopós gádzsi – hallottam ismét ezt a jelzőt a gróf szájából.

Két kezem a lábamon ökölbe szorult. Legszívesebben hátrafordultam volna, hogy kikérjem magamnak, de letettem róla. Inkább mélyet sóhajtottam és kifújtam a dühömet.

  -Ő nem olyan – mondta Binder.

  -Majd fog – volt a gróf válasza és csukódott a hátsó ajtó. Beültek előre.

Forrt bennem a düh. Elhúztam kicsit az ablakot, hogy lehűtsem magam. A kisbuszban nem érzékeltem annyira a gyorsaságot, a gyomrom nem forgott, de a kanyaroknál csúsztam jobbra-balra.

Lehet, hogy a gróf csodálta, hogy most nem sikongatok, mint korábbam a Hondában, de nem is akartam neki megadni ezt az örömet.

 Végre megérkeztünk ahhoz a bizonyos kerthez. Örültem, hogy kiszabadultam a kocsiból. Egy kicsit szédültem, de tartottam magam. Bélához fordultam mikor kinyitotta a csomagtartó ajtaját.

  -Adj csak valamit nyugodtan.

És már indultam is befelé a CD lejátszóval a kezemben. A kert hatalmas volt, bár lehet, hogy csak nekem. Derékig érő bukszusok álltak katonás sorban a házzal szemben, a zöld drótkerítés mentén pedig magas, kövér tujabokrok.

 A kétemeletes ház piszkosfehér színű volt, sötét, palalemezes sátortetővel. Maga az alapterülete akkora volt, mint a szobám. Kis veranda magasodott előtte. Ott futottam össze a háziúrral. A hangfalakat már bevitte.

  -Hová rakjam?

  -A hangfalak mellé – bökött hüvelykujjával a háta mögé.

Beléptem a házba. Kilencvenesévek béli sarokpad és linóleumterítővel lefedett szétnyitható asztal állt ott. A földön kopott zöldes, kockás linóleum. A paddal szemben egy világosbarna szekrénysor. Utána lépcső az emeletre, a lépcsősor mellett pedig piros konyhaszekrény és mosogató. Ellenőriztem, víz az nem volt.

Leraktam a lejátszót a szekrénysorra és kimentem.

  -Miben segíthetek még? – érdeklődtem Bélától.

  -Hallod Páter? Miben segíthet még?

  -Mondjuk, kezdj el takarítani – és a kezembe nyomta a sárga porszívót. Majd hátátfordított és visszament a buszhoz.

 Hogy én? Takarítsak? Bocs, de nem azért jöttem ide, hogy nyaljam a koszt!

Na persze ezt márcsak a hátának vághattam hozzá és csak gondolatban.

Beléptem a házba és felkapta az ott heverő rongyot. Gondoltam ő hagyta ott. Elkezdtem letörölni a port a szekrény polcairól. Ekkor hangokat hallottam kintről. Majd Tündi elégedetlenkedését. Úgy tűnt nem csak én háborgok, de ő hangot is ad neki.

  -Minek nézel, cseszd meg? Takarítónőnek?! Vááá!

Beléptek mind a ketten.

  -Látom téged már befogott – morogta.

  -Mint látod.

Ő felkapta a seprűt, Kovácstündi a lapátot. Aztán mind a hárman a porszívóra néztünk. Így könnyebb lenne.

  -Na ja, de hol kell bedugni? – nevettünk.

Végül Tündi megunta a szerencsétlenkedést és kiállva a küszöbre elkiáltotta magát.

  -Hé Páter! Nem tudjuk bekapcsolni a porszívót!

Mikor odaért a gróf úgy nézett ránk mintha most szabadultunk volna a zárt osztályról. Lehajolt és a gépezet hátuljából kirántotta a madzagot, majd bedugta a közeli konnektorba. Jelentőségteljesen nézett rám.

  -Jólvan, nem vasaló – morogtam utána.

Kilenc körül a buli már kezdett formát ölteni. A fiúk whiskyztek, mi pedig energia italt ittunk pezsgővel. Olyan lettem utána akár egy felhúzható játék.

Tünci nem tudott eljönni. Akkor vajon mi lett volna itt? Felszedett volna valakit? Pff! Lett volna miről beszélni.

Bár így is jó volt a hangulat. A gulyás már nagyban rotyogott, Hánzi kevergette a méretes fakanállal.

 Nekem telefonálnom kellett úgy, mint Kovácstündinek, de csak a tónál volt térerő, úgyhogy felbaktattunk oda.

 Mikor visszajöttünk, egy kocsival több állt a kerítésen kívül és a csapat is megszaporodott. Már az útról női nevetéseket hallottunk. A gyomrom összerándult.

  -Ezek meg kik? – mondta ki Kovácstündi mindhármunk gondolatát.

Én pedig magamban tovább fűztem.

És ha itt maradnak, velem mi lesz? Felébredt az a híres zöldszemű szörnyeteg! Mivan ha valamelyik megtetszik a grófnak és ráhajt?

Egyre inkább ugrált a gyomrom. Leültünk a helyünkre a tűzhöz és néztük a viháncoló fiúkat. A lányoknak pózoltak, azok pedig fényképeztek.

 Csak morogva méregettük őket. Még Tündiék is, pedig nekik fix kapcsolatuk volt. Robi és Peti a kondérnál álltak és röhögtek.

 Ekkor Dracula kóválygott oda.

  -Mivan Páter? Eltévedtél? A pláza macák arra vannak – mutatott Tündi a nevető lányok csoportjára. Tündi nem kedvelte az ilyen túlfestett, szolizott lányokat, akik második bőrként viselik a ruhát annyira, tapad rájuk. Kedvesen csak „dugj meg!” csajoknak hívtuk őket. Ez lehet, hogy gonosz volt tőlünk, valahogy mégis ellenszenvesek voltak, ahogy a fiúk körülzsongták őket. És engem is idegesítettek. Rossz territóriumba tévedtek vadászni. A nagymacska már morgott bennem.

  -Miért vonultatok félre? – érdeklődött a gróf és végignézett kérdőn mind a hármunkon.

  -Tudod Páter, mi nem vagyunk ekkora dekoltázsban – mondta kicsit sértődött hangon Tündi és mellbimbóig érő ruhakivágást rajzolt magára, jócskán eltúlozva.

 Dracula a fejét rázta.

  -Nők – mondta sokatmondóan és sörösüveggel a kezében visszament.

  -Pat – szólt Tündi. – Nyugi.

Éreztem, hogy rám fog szólni.

  -Ennyire tetszik neked Páter? – kérdezte Kovácstündi.

  -Döglök érte – mondtam. – De ez a mufftúltengés nagyon zavar.

 Ekkor az egyik srác olyasmit mondott, aminek mind a hárman örültünk. Láthatóan a fiúk nem.

  -Máris mentek?

  -Igen. De azért örültünk a találkozásnak.

  -Azt meghiszem – mormogta Tündi, és grimaszolva meghúzta a pohara tartalmát.

 A fiúk elbúcsúztak, s mikor a lánysereg eltűnt a sötétben, csalódottan telepedtek le a tűz mellé.

  -Hej de kár, hogy elmentek – sóhajtott elnyúlva Binder.

  -Az – bólintott Páter. – Igazán maradhattak volna. Úgy izgalmasabb lett volna a buli.

  -Hamarosan kész a kaja. Fel kéne szelni a kenyeret – nézett jelentőségteljesen Tündiék felé Hánzi.

 Végül is ők voltak a Vendéglátósok. A vendéglátó egy középiskola volt, ami cukrászokat, eladókat, szakácsokat, pincéreket képzett.

  -Ránk ne nézz. Szolgálaton kívül vagyunk – intett Tündi nemet a kezével.

  -Hagyjátok, majd én megcsinálom – álltam fel.

  -Hagyd Pat, majd a fiúk – szólt rám Tündi.

  -Na persze – és már mentem is be a konyhába. Az asztalon három nagy kétkilós kenyér hevert zacskóban és egy vágódeszka. A lejátszónál pedig Danika guggolt és egy Kiss nevű gyerek. Rám mosolyogtak.

  -Mit szeretne kis kedves? – érdeklődött Danika a részegek kedves mosolyával.

  -Csak jöttem kenyeret szelni. Már ha megvolna a kés – néztem körül.

Nagyon segítőkészek voltak, át is kutatták a helyet a szelőkésért. Kiss adta oda.

Nekiláttam a szeletelésnek. Negyedekre vágtam és visszapakoltam a zacskóba. Addig többen megfordultak körülöttem. Köztük Binder és Béla is. Aztán valaki hirtelen megbökte az oldalam. Én megugrottam, majdnem elhajítottam a kést. Tündi halászsapkás szőke feje jelent meg a vállam magasságában, s részegen vigyorgott rám.

  -A frászt hozod rám – morogtam.

  -Hánzi azt üzeni, hogy lassan ki lehet vinni a kenyeret. Szerintem ennyi elég is lesz – vigyorgott továbbra is. A magukkal hozott Bacardi rum megtette a hatását. A Tündik már nem álltak szilárdan a talajon.

  -Mindjárt kész. Ezt a kicsit már felszelem – böktem a majdnem csücsökre.

Valaki mászkált mögöttem. Azt hittem, hogy Kovácstündi az, de mikor hátranéztem a vállam felett, a grófot láttam meg. Kifejezéstelen arccal állt mögöttem pár centivel és engem méregetett. Bizsergett a hátam.

  A gulyás igazán finom lett, habár egy századnak is elég lett volna, mi csupán tizenhárman voltunk.

Tizenegy körül Danika és Kiss elmentek, Páter és Binder pedig a box és a birkózás egy bizarr egyvelegét mutatták be. A gróf úgy földhöz vágta Bindert, hogy azt hittem ott marad.

A lányokkal hátramentem a patakon túlra. Csak ott tudtunk pisilni, Tündi pedig elszívni egy cigit.

  -Kicsit meglepődtem, hogy a gróf ott áll a hátam mögött – jegyeztem meg a páfrányok között guggolva.

  -Na ja – bólintott Tündi. – Eléggé méregetett. Még hozzád is simult.

  Felvontam a szemöldököm.

  -Tényleg? Nem is éreztem.

Visszafelé menet egymás mögött jöttünk át a keskeny kis hídon. Én zártam a sort, Tündi tartotta a mécsest, hogy lássuk hová lépünk. Velünk szembe Peti és Páter jöttek imbolyogva, valószínűleg elfogyott a whisky. A patakban volt elég behűtve. Páter rám nézett, s attól, ami elhagyta az ajkait, a gyomrom megint görcsbe ugrott.

  -Készülj, mert szopni fogsz!

Egy pillanatra megálltam és hátranéztem. Legszívesebben nekitámasztottam volna a talpamat a hátsójának és megismertettem, volna szemtől- szembe a patakkal. Mégsem tettem. Ki tudja mi lett, volna. Lehet, hogy nekem támad, vagy kirúg a kertből. Kezdett vele tele lenni a tököm! Ez egy paraszt!

   Később Binder tüzet akart ugrani, de a lába beakadt a bográcsot előzőleg tartó rúdba és átesett a túloldalra. Én egy székben ültem. Két oldalról Béla és a két Tündi vett közre, a gróf pedig srégen nekem a tüzet bámulva.

Binder mellém gördült.

  -Hé Pat. A boszorkányokat nem ilyen máglyán égették meg? – kérdezte.

  -De igen – bólintottam. Sejtettem mit akar kihozni belőle.

  -Téged is ilyenen égetnének – vigyorgott. – Ha gondolod, ráraklak.

  -Miért, boszorkány vagy? – nézett rám Béla.

  -Az hát. Kártyából meg tenyérből jósol – felelt helyettem Binder. Néha én is legszívesebben beleléptem volna a szájába.

  -És az miért baj? – szólalt meg hírtelen a gróf úr. Keményen Binderre nézett.

Nocsak! Csak nem a védelmébe vett Dracula? Ez már a második pozitív megnyilvánulása felém.

  -Én nem mondtam, hogy baj – mentegetőzött Binder.

Én Páterre néztem. Ő rám, majd a tűz felé fordult. Nem tudtam megfejteni ezt a férfit. Képtelen voltam. Hol úgy tűnt figyel rám, hol pedig szarba se vett.

  Éjfél elmúltával fogyni kezdett a társaság. Tündi és Robi aludni mentek. A másik Tündi és Peti az emeletre, Béla az én sátramban húzta meg magát. Aztán a gróf is aludni ment a buszba.

Már csak Hánzi és Binder maradt. Hánzi hamarosan mély álomba zuhant egy pokrócon a tűz mellett. Binderrel beszélgettem.

 Ő hozta elő a témát, hogy nekem tetszik a gróf. Azt mondta, meg tudnám hódítani, ha nagyon akarnám. Nem tudtam mennyire, higgyek neki.

  -Miért nem mászol be mellé a kisbuszba? – kérdezte.

Megráztam a fejem.

  -Nem vagyok az a fajta. Ha akar tőlem valamit, majd ő próbálkozik. Nem vagyok túl bátor a kezdeményezéshez. Sokszor kaptam másnál kosarat – vontam vállat.

  -Aludhatsz az én sátramban is – vigyorgott.

  -Köszi de nem.

Hajnali fél öt felé Kovácstündi jött le enni, pisilni és elszívni egy cigit. Kicsit beszélgettünk, majd elindult fel Hánzival a nyomában. Öt óra felé Binder is aludni ment.  Egyedül maradtam a gondolataimmal. Az erdő felett már világosodott az ég. Hajnalodott, s a néma csendbe fel-felfüttyentett egy madár. A patak lassan csobogott mellettem. Én a zenét hallgattam, ami még mindig szólt a házból. Senki sem kapcsolta le, hogy zavarja. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Nem akartam aludni sem. Majd otthon.

Felálltam, körülnéztem, elszörnyedtem. Mindenhol üvegek, zacskók, papírok. Mélyet sóhajtottam. Tudtam már, hogy mivel üssem el az időt, amíg fel nem kelnek.

 Zacskókat kerítettem és összeszedtem a szemetet, az üvegeket a kinti asztalra állogattam, a patakba elmosogattam, pedig csontfájdítóan hideg volt a víz.

 Találtam a fűben egy féldoboznyi energia italt, azt megittam, s újult erővel láttam neki a seprésnek. A ház alsó szintjét kisöpörtem, a verandát, a lépcsőt. Kimentem a kapuhoz, hogy megnézzem van e kuka, amibe a sok szemetet kidobhatom.  De nem volt. Viszont visszafelé nem tudtam megállni, hogy be ne nézzek a kisbuszba. Páter ott aludt összegömbölyödve a hátsó ülésen. Úgy tűnt, hogy mégsem igaz a mondás, miszerint „az ördög sosem alszik!” J

  A társaság kezdett magához térni, én visszavettem a rövidgatyámat, de a hosszú pulcsimat azért még fent hagytam. Kibontottam a hajam és előkerestem a kefémet.

  -Neked meg van keféd? – ujjongott Tündi, már amennyire másnaposan az ember ujjongani tud. – Add majd ide légyszi.

Leültek a sarokpadon halászsapkában. Én pedig odadobtam a kisebbik kefémet. Azt mindig a táskámban hordtam.

 Gyorsan ők is megfésülködtek. Én még mindig azt tettem. Ekkor valaki megállt kint a verandán az ajtó előtt. Lehajtott fejjel felnéztem. Nem tudom milyen látványt nyújthattam. Sűrű, hosszú hajam oldalt leomlott, kezemben megállt a kefe. A gróf állt ott, kezében ásványvizes üveg. Engem nézett. Pislogni nem láttam, pedig jó tíz másodperc beletelt mire tovább lépett. Mintha rám feledkezett volna.

 Én csak mosolyogva hátra ráztam a lobboncomat. Kihajaztam a kefét és kimentem, hogy a szemétbe rakjam a kupacot.

  -Rajtad meg nincs gatya?! – Hánzi meresztette rám a szemeit döbbenten.

Végignéztem magamon. A pulcsim valóban jóval a sortom alá ért. Színpadiasan a számhoz kaptam, a szemeim elkerekedtek, mint aki zavarba jön. A fiúk, Hánzi, Béla és Páter, igencsak érdeklődve néztek rám. Én pedig látványos idegeskedéssel végigtapogattam a combom, majd benyúltam oldalt a pulcsim alá, s ugyan ilyen látványosan megkönnyebbültem.

  -Pff! De, van – és besétáltam a lányokhoz.

Időközben a fiúk rábontották Binderre a sátrat, mert nem akart felkelni, majd nekiálltak pakolni.

 Mi hárman kiültünk a lépcsőre akár a verebek. Én már a derekamra kötöttem a több számmal nagyobb pulóvert.

 Hánzi levette a pólóját közszemlére téve felfújt felsőtestét és nonfiguratív tetoválását, amely a jobb vállát és mellkasát fedte. Az ő példáját Páter is követte. A gyomrom akaratlanul is összeugrott.

  -Hé Pat – szólt Béla. – Szedjük szét a sátrat. Segítek.

Nekiláttunk. Már épp csavartuk össze, mikor a gróf odalépett.

  -Pat, te takarítottál ki?

Felnéztem.

  -Igen. Miért?

  -Mindent összeszedtél? A csikkeket is? Mindegyiket?

Bólintottam.

  -Kössz – és már tovább is állt.

Visszaültem a lányokhoz, Béla elrakta a sátrat is a kocsiba.

A gróf velem szemben ült a csomagtartó szélén, cigizett és olykor-olykor felénk nézett. 

Mélyet sóhajtottam.

  -Nagyon jól néz ki így póló nélkül.

  -Mi? – nézett rám a két Tündi. Valami másról beszélgettek.

  -Semmi – legyintettem.

Végre indultunk. Csak akkor éreztem milyen fáradt is vagyok, mikor Páter becsukta a kaput a busz után.

  -Nem ülsz most inkább előre? – kérdezte Béla.

  -Köszönöm nem. Nekem jó itt hátul.

  -Pedig van hely.

Végülis hátul kötöttem ki. Páter széles vállait nézegettem. Mára már biztos vagyok benne, hogy azért maradt félmeztelenül, hogy nézegessem. Különben reggel nyolckor ki vezet póló nélkül? El akart kápráztatni. Sikerült is neki.

 Én kitámasztottam magam, hogy ne dőljek el a kanyarban, mint a krumplis zsák, s pihentem. Észleltem, hogy ismét megállunk. Kivették a hangcuccokat hátulról. Ezúttal semmi sértő dolgot nem hallottam.

  Közel negyed órával később félálomból hangok rángattak ki.

  -Hol tegyünk ki? Hahó, Pat? – ez Béla volt.

  -Kiscsaj? – ez pedig egyértelműen Páter.

Kinyitottam a szemem. Már a Jerevánon voltunk.

  -A játszótér előtt jó lesz, köszönöm.

Le is parkoltunk. Én felálltam, hogy hátramenjek a cuccomért, de elszámoltam magam a belmagasságnál és bevertem a fejem.

  -Oh, basszus.

  -Jól vagy? – nézett hátra a gróf.

  -Igen – bólintottam. – Csak eléggé fáradt vagyok.

Béla kinyitotta a tolóajtót, kivette a cuccaim és elbúcsúztunk. Elindultam haza. Lehet, hogy ennél közelebb sosem fogok jutni Draculához. De a beszólásaitól eltekintve jól éreztem magam.

Otthon még levittem Szpidit sétálni, evés közben nagyjából mindent elmondtam, majd beájultam az ágyba. Alig feküdtem le, már el is nyomott az álom. Délután ötig aludtam. Este még programunk volt. Aznap volt szüleim házassági évfordulója.