huszonhetedik fejezet

Huszonhetedik fejezet

Amerre csak néztem, mindenhol láttam ünneplőbe öltözött fiatalokat. Néhányan a megállóban is várakoztak. Köztük legnagyobb örömömre Nono is.

Üdvözöltük egymásra, majd felültünk az időközben megérkező buszra.

-Kíváncsi vagyok az új elsősökre – mondtam.

-Én is – bólintott.

Ahogy haladtunk a megállókban, egyre több osztálytársunk csatlakozott hozzánk.

A kapu felé menet izgalom szorította össze a torkomat. Látni akartam Balázst! Átléptük a kaput. A szokásos látvány tárult elém. A parkolóban a közel kétszáz diák sorakozott mind, mind egyenruhában. Kicsit odébb a szülők akik elkísérték az új kilencedikeseket. Átverekedtük magunkat a szülők sorfalán és megkerestük a helyünket Nonoval.

Szeptember harmadika volt a nap pedig vakítóan sütött. Előkerestem a napszemüvegem és felraktam, hogy lássak is valamit.

Odaköszöntem Didóéknak. Különös módon nem zavartattam magam. Természetesnek tűnt. Végülis az osztálytársaim még két évig.

Felcsengett a himnusz, majd az igazgatónő belekezdett beszédébe. Többen morogtak körülöttem, hogy nem hoztak túlélő csomagot és kispárnát.

Miközben köszöntötte az új diákokat eszembe jutott, hogy én hogyan éreztem magam gólyaként az évnyitón.

Bizony remegett kezem-lábam, úgy éreztem nem bírnak el a térdeim. A gyomrom pedig dupla görcsben volt. Próbáltam higgadtan és barátságosan viselkedni. Végülis minden leendő osztálytársam hasonlóan érezte magát.

Mire felocsúdtam a merengésből, már a Szózat szólt.

Kicsit megráztam a fejem és körbenéztem. Két sorral mellettünk, megpillantottam azt a szőke fejet amit kerestem. De fura mód nem volt olyan vakítóan hidrogén szőke. Olyan volt, akár a szélben hullámzó búzamező, mely már az aratásra vár. Frufruja enyhén felzselézve meredt a makulátlan ég felé. Csak néztem és figyeltem magam kívülről.

Óh, nem. Semmi különöset nem érzek. Csupán a szokásos női reakciók, mikor az ember lánya egy vonzó hímet lát! Ez már igen! Ez haladás! Gratulálok Pat!

Míg gondolatban megveregettem a saját vállam, szembe nézett velem.

Rámosolyogtam és előre fordulva elindultam a többiekkel befelé az osztályterembe. Meg sem vártam a reakcióját.

Leültem Nono mellé a szokott helyemre, ablakfelőli padsor, legutolsó pad, ablak felöli szék. Jól elbújva a világ szeme elől. De megfogadtam, hogy ezentúl nem fogok elbújni, kivéve talán a kémia tanár óráján ahol amúgy is mindenki kushad.

Mikor körbenéztem, feltűnt, hogy kicsivel többen vagyunk. Új arcokat véltem felfedezni.

-Ezek meg kik lehetnek? – böktem oldalba Nonot.

Ő megvonta a vállát.

-Azt hiszem érettségizni jöttek. Tudod, mint tavaly Kóczánékhoz.

Nos igen, leesett. Mostanság indított a Lippai egy ilyen programot. Olyan diákoknak kínált lehetőséget, hogy leérettségizzenek, akiknek már volt szakmájuk.

Tizen voltak. Három lány és hét fiú. Az egyik srácot, Witeket már látásból ismertem, abban a házban lakott mint Tündi.

Kati néni elmondta ugyan azt amit mi Nonoval már kitaláltunk, hogy miért is vagyunk többen. Azután megkérte az újakat, hogy sorban álljanak fel és mutatkozzanak be. Rengeteg új információ zúdult ránk negyedóra leforgása alatt.

Jöttek hozzánk a Vendéglátóból, a Vasvillából, a Handlerből és még sorolhatnám. Volt ott a villanyszerelőtől a felszolgálóig minden.

Volt köztük egy kimondottan helyes srác is, mint a bemutatkozásból kiderült, Seter Balázsnak hívták.

Na basszus! Ez is Balázs. És ez is szőke!

Eddig ahány Balázst csak megismertem, mindegyik szőke volt! Hihetetlen!

Hazafelé a buszon ismét találkoztam Balázzsal. A haverjaival beszélgetett a busz közepén állva a csuklóban. Csinosan festett lippais egyenruhájában ami fehér ingből, fekete nadrágból, szintén fekete mellényből és lippai zöld ( mi hívjuk így), amúgy haragoszöld nyakkendőből és mellényzsebbe való kendőből állt.

Mikor ránéztem, épp mögöttem nézett valamit félúton. Felkapta a tekintetét, majd kicsit zavartan elfordult. Kellett egy kis idő mire végre leesett, hogy a fenekemet stírölte.

Utána lopva ismét rámnézett. Ezúttal már bele a szemembe, már amennyire ezt a napszemüvegem engedte.

Egy darabig Nonoval beszélgettem, míg le nem szállt az állomáson. Azután leültem a helyére és ismét felnéztem Kóczánra. Ott volt vele Rádler is. Ő még intett is felém, majd odajött. Kóczán és a jól megtermett Szabolcs kicsit nehezen, de követték.

-Szia Pat. Hogy telt a nyár? – érdeklődött miközben arrébb csúsztam, hogy le tudjon ülni. Meg is tette.

-Köszönöm, nagyon jól. Milyen érzés végzősnek lenni?

Elmosolyodott.

-Még nem tudom. Kérdezd meg egy hét múlva – vigyorgott.

Közben Balázs barátunk a combomat nézegette lopva. Azt hitte nem látom, pedig de. J Mégiscsak jó választás volt ez a miniszoknya. Büszke is voltam életemben először a lábaimra. Vékonyak voltak, izmosak és szép barnára sültek. Bátran mutattam meg a világnak! J

Nem jöttem zavarba, hogy életem első szerelme rajtuk legelteti hihetetlenül kék szemeit. Sőt, inkább elégedettséget éreztem.

A következő megállónál Kóczán és Szabolcs leszálltak. Én pedig tovább beszélgettem Rádlerrel míg a busz bekanyarodott a Jereván lakótelepre ahol mindketten laktunk.