Huszonnyolcadik fejezet

Huszonnyolcadik fejezet:

Több változás is bekövetkezett, amiket eddig nem nagyon vettem még észre. Az egyik, hogy a koleszosok sokkal normálisabbak voltak velünk. A végén még megérem, hogy, megkomolyodnak? Áh! Soha! Itt más történt! Abban biztos voltam. És utána is akartam járni, csak még azt nem tudtam, hogy hogyan.

Csak ültünk irodalom órán, mint a tök és ismerkedtünk az új tanárunkkal. Jó fej nőnek nézett ki. Vastag szemüveget viselt, rövid barna haja egy merő göndörség volt. Termete pedig? Hajaj! Akkora volt ő állva, mint én ülve. De komolyan. A dumája is jó volt, úgy éreztem ez valóban egy jó év lesz. Élettel telinek, csinosnak és mindenre késznek éreztem magam. Mélyet sóhajtva léptem ki az épületből szünetben az udvarra. Az ismerős kép tárult elém. A kijelölt dohányzó helyen körülbelül a háromnegyed diákság kint ácsorgott. A füst csak úgy kavargott körülöttük. Leültem a konyha kijáratához tartozó lépcsősorra és élveztem a napsütést. Nemsokára, Nono is csatlakozott hozzám. Beszélgettünk. Néztük a ki-be mászkáló embereket.

-Neked is feltűnt a változás? – kérdezte egyszer csak Nono.

-Mármint?

-Eltelt már majdnem egy hónap, de Didóék még egy rosszmájú megjegyzést sem tettek.

-Igen, feltűnt – bólintottam. – Talán változtak a nyáron. Vagy a mi hozzáállásunk változott. Nem tudom. De egyszer biz Isten, rákérdezek.

Nono nem szólt, de bólogatott. Két karját összefonta mellei előtt, arcára némi rosszkedv költözött ki. A dohányzó felé nézett. Követtem a tekintetét.

Hát igen, van, ami sosem változik, csóváltam a fejem.

Kóczán ácsorgott a dohányzónál barátai társaságában. Szokásos piros garbójában volt. A haját még mindig nem hidrogézeztette ki. Pedig azt hittem, hogy csak simán elfelejtette. De úgy tűnt, hogy leszokott róla. Már nyáron a TESCO-ban sem látta majdnem fehér hajjal. Természetes szőkén ácsorgott a napon. Hol búza, hol arany szőkének láttam. Talán csak a fény játszik az érzékeimmel. A bőre fehéres volt, mint aki nem igazán ment nyáron napra. És a régi deszkásgatya helyett, melyet a pasik általában letoltak az ülepük alá, most férfi trapéznadrágot viselt. Mélyet sóhajtottam. Úgy tűnik, nem csak mi változtunk.

Ekkor Nono oldalba bökött a könyökével.

-Vigyázz mielőtt elcsöppenne a nyálad – mondta, de a gúny mellett némi rosszallás is megbújt a hangjában.

Kicsit megráztam a fejem és lecuppantottam a szemeimet Balázsról.

-Mintha egy kis élt éreztem volna a hangodban – jegyeztem meg.

-Én meg mintha úgy tudnám, hogy neked egy bizonyos Páter Attila tetszik.

Mélyet sóhajtottam.

-Csak kíváncsi voltam, hogy miért komorodtál el az előbb. Azért néztem oda. Kicsit ráfeledkeztem egy régi szerelmemre. Az még nem bűn.

-De ha már elfelejtesz levegőt venni, az nem normális – csipkelődött Nono.

Igaza volt, mikor oldalba bökött, jöttem rá, hogy egészen addig benntartottam a levegőt. Nem hiszem el, hogy még mindig elakad a lélegzetem Kóczán láttán. Megcsóváltam a fejem.

-Ne félts Nono, soha többé nem leszek olyan, mint egy agy halott, Kóczán miatt.

Komoran bólintott. Mintha azt olvastam volna ki a tekintetéből, hogy “nem ám, mert nem is hagyom!” Huh, kirázott a hideg tőle. Talán nem bízott bennem? Ahogy újra Balázsra néztem és a finom remegés végig futott a testemen és állt minden szőrszál a karomon, már magamban sem nagyon bíztam!

Hamar eljött a gólyaavató, amit már sokan vártunk, kivéve persze az elsősöket. J Nonoval érkeztem. Ki is csíptük magunkat az avató utáni diszkóra. Nono égkék toppot és többzsebes trapézfarmert húzott, a nyáron vállig kurtított haját sok bonyolult fonatba rendezte. Én mintha teljesen kivetkőztem volna önmagamból! Katonazöld oldalzsebes trapéz kartongatyát húztam, nyakba akasztható, világos drapp, elől fűzős toppot, melynek merész kivágása belátást engedett a melleimre. Épp, hogy figyelemfelkeltő volt. Föléje, hideg esetére való tekintettel, egy cakkos ujjú sötétbarna indiáninget hoztam, de egyelőre nem vettem fel. Hosszú hajam a hátam közepét verdeste. Mikor beléptünk a koleszt és az ebédlőt összekötő folyosóra, ahol már többe is várakoztak, megpillantottam Balázst. Guba nevű haverjával állt az ebédlő ajtajában és a készülődést nézte. Drapp színű zibbzáras garbót viselt a sötétkék trapézfarmerral, és bordó sportcsukát. A frufruja a zselétől ismét az égnek állt. Nonoval úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább, bemegyünk. Be kellett volna oldalaznom Guba mellett, ha Balázs nem kapcsol, és nem húzza félre barátját. Közben alaposan végigmért, tetőtől-talpig, de ezt már csak Nono konstatálta miután letelepedtünk osztálytársaink mellé.

-Valóban? – kérdeztem a képemen valami idétlen, elégedett vigyorral. Hátra pillantottam az ajtó felé. Kóczán ott állt és rám nézett. De szinte azonnal félre is kapta a tekintetét. Ez megmosolyogtatott, de csak magamban mertem. Végül valahol mögöttünk ültek le, miután befutott Rádler és Szabolcs is.

Kóczánék évfolyama rendezte az avatást, de ők nem vettek részt benne. Csak megfigyelőként. Végre bevonultak az elsősök tiszta fehér ruhában, mi pedig hujjogva tapsoltunk. Mindenki. A műsor vagy másfél órán keresztül zajlott. Láttunk lisztfújásos ping-ponglabda keresést, szájjal való lufi borotválást. Olyat is, hogy egymás fogát mosták meg egymásnak háttal ülve. Végül név szerint megkapták a gólyabizonyítványukat! Az enyém már rég elveszett. A trehányságom miatt, ezt beismerem.

A gólyák eltűntek átöltözni, a szervezők pedig hozzáláttak, hogy átrendezzék a helyet a diszkónak.

Nonoval kint ültünk a folyosón, Gyöngyi nevű osztálytársnőnk telepedett le mellénk. Vigyorgott rám.

-Basszus, Koczán egész végig téged lesegetett – akkora vigyor terült szét az arcán, akár a Nagyalföld.

-Honnan veszed?

-Az ajtóban álltam és láttam.

Hihetőnek hangzott. Szimplán vállat vontam, hogy ha akar valamit, majd ő lép, de a belső énem ugrándozni kezdett örömében. Kóczánnak csorog a nyála! Kóczánnak csorog a nyála! Szajkózta folyamatosan. Alig tudtam lelőni, nehogy eláruljam magam. Nono elevenen megnyúzott volna. Legalábbis azt hittem.

Hamarosan elkezdődött a buli. A zene dobhártyaszaggatóan üvöltött, a basszus a gyomromban lüktetett még a folyosón állva is. Nem sűrűn mentem be táncolni, sokkal jobb mulatság volt Ő Szőkeségét tanulmányozni.

Közben még érkeztek emberek, akik csak a diszkóra jöttek. Nem lehetett túl jó a kapuba állított polgárőrök ellenőrzése, mert egy-két ember alatt igencsak mozgott a talaj.

Megcsóváltam a fejem. Nem értettem soha, hogy miért kell valakinek merev részegre innia magát, hogy élvezzen egy bulit. Ezen akkor kezdtem el igazán törni a fejemet, miután egyre sűrűbben jártam Tüncivel szórakozni. Ő minden egyes alkalom előtt be akart rúgni, engem pedig próbált vinni magával. De ez sosem volt ínyemre. Ha alkoholizáltam is, a gyomrom mindig megálljt parancsolt. Így tudtam, hogy még egy vodka-narancs vagy tequila és dobom a rókát.

Ilyen állapotban esett be Seter a koleszos csajok társaságában. Hellót intettek és letelepedtek hozzánk. Velük tartott Tami is. Fekete nyakba köthető toppot viselt, mely egy kicsit slankított amúgy hatalmas mellein. Barna hajában friss téglaszínű melírcsíkokat rakatott. Üdvözölt minket. Nononak három puszit cuppantott. Ez nem volt meglepő, ők jóban voltak, régebben mi is, de aztán tizedikben valahogy megszakadt a kapcsolat. Ha jól emlékszem, Kóczán miatt. Aztán hajolt hozzám is vigyorogva. Ez már meglepő volt. Talán csak a pia váltotta ki belőle? Minden esetre viszonoztam a puszit, amit azért annyira nem szeretek. Sosem voltam egy pusziszkodós fajta. Nekem a puszi túl meghitt. Ritkán szoktam adni. Inkább csak alkalmakkor. Persze szüleimnek minden nap adok, de ők mégis csak a szüleim!

-Szia Pat! – vigyorgott bele a képembe. Éreztem a vodka-narancs és a sör szagát. – De jól néztek ki.

Kicsit felszaladt a szemöldököm. Nem tudom észrevették e, minden esetre senki sem szólt. Összenéztem Nonoval. Ő megvonta a vállát. A szemünkbe volt írva:

-Most meg mi folyik itt? – volt az én kérdésem.

-Fogalmam sincs, ne engem kérdezz – felelték az ő szemei és még a vállait is megrántotta.

-Merre jártatok? – kérdeztem Tamit.

-Vitorlásba – vigyorgott. – Jó volt a hangulat. Igaz csajok?

Didóék vigyorogva bólogattak.

-Kár, hogy nem voltatok ott – ezt már Didó mondta.

Ha nem figyelek oda, az állam már a járólapon koppant volna! Mi a pokol folyik itt? Kik vagytok ti, és hol vannak a régi osztálytársaink?!

-Huh, be kéne menni, táncolni – pattant fel Sziszi, már amilyen gyorsan a részegek tudnak. –Gyertek ti is – kapta el a csuklóm és vonszolt magával. Kóczán értetlen pillantását még elcsíptem a szemem sarkába. Valószínűleg ő sem értette hová vonszolnak. Biztos voltam benne, hogy mikor régebben sokat beszélgetett a koleszos csajokkal, elmondtak mindennek. És most hírtelen száznyolcvan fokos fordulat és a puszi pajtásaim akarnak lenni. Ha megkérdezné, hogy mi ez a hírtelen váltás, biz isten csak pislognék rá, mint pocok a lisztben.

Elnyelt minket a vanília illatú füst. A techno dübörgött a fejemben. Többen önfeledten táncoltak körülöttünk. Az elsősök egy csoportba verődtek. Nem akartak vegyülni. Talán ha nem szégyellték volna, még meg is fogják egymás kezét. Nem hibáztattam őket, anno én is így meg voltam szeppenve és igyekeztem a társaimmal maradni. És most, két év elteltével a társaim társaságában vagyok megszeppenve. Telt az idő, Nonoval ismét visszaültünk a folyosóra. Gyöngyi velünk tartott. Csak vigyorogni tudott. Lehet, hogy ő sem volt szín józan.

-Már megint téged bámult az ajtóból – vigyorgott elégedetten. Mintha az anyám lett volna, és éppen annak örül, hogy a lánya esélyes egy jó partira.

Arra a bizonyos jó partira sandítottam. Ő csak ült a büfé melletti pulton és osztálytársnői gyűrűjében beszélgetett. Hány nő képes így rá tapadni? Én is ilyen voltam, csak a tapadó korongok hiányoztak rólam? Abszolút nem figyelt rám.

Gyöngyire pillantottam.

-Biztos, hogy őt láttad? Azon a muff kordonon képtelenség áttörni – mondtam.

-Csak nem rég gyűltek köréje. Akkor ne hidd el – vont vállat a szemüveges lány. Nem volt megsértődve. – De szerintem tetszel neki.

-Aha, persze – morogtam és ismét Kóczánra néztem. Még csak felém sem fordult. Úgy tűnt, hogy igencsak lekötik a rajongói. Mintha egy-két elsőst is láttam volna ott.

Ekkor Seter jelent meg a látómezőmben. Odamentem hozzá mosolyogva, kicsit csipkelődni akartam. Mikor meglátott, elmosolyodott ő is. Nem hallottuk egymást túl jól, ezért odahajoltam a füléhez. Ekkor két marokkal ragadta meg a fenekemet. Én, egyrészt a döbbenettől, másrészt a hirtelen mozdulattól, megbillentem és a vállában kapaszkodtam meg. Külső szemlélőként úgy festhettünk, mintha Seter épp magához ölelt volna. Pedig ez nem egy ártatlan ölelés volt. Hanem egy szenten taperolás.

-Te is inni voltál Tamiékkal? – kérdeztem, csak, hogy végre kinyögjek valamit.

-Igen, miért? – a hangja doromboló volt. A lehelete a nyakamat csiklandozta. Bele borzongtam az érzésbe. Ritka érzés volt, mikor egy meleg lehelet megborzolja a bőrömet. Le kellett hunynom a szemeimet. A francba! Gondoltam. Mostanság a legtöbb hímnemű egyed ilyen idegborzoló hatással volt rám. Csak kicsit hozzám kellett érni, és máris megborzongtam.

-Csak kérdeztem.

Most örültem először, hogy dübörög a zene és elnyomja a hangom rekedtségét. A vágy kezdett eluralkodni rajtam. És az csak rontott a helyzeten, hogy elkezdte simogatni a fenekemet. Nem szégyelltem a hátsómat, kicsi volt és izmos, alaposan megizzadtam érte a konditeremben. De mégis zavarba jöttem. Jézusom! Nyögte a belsőm vékony hangon. Kicsit megmarkoltam a vállát, mikor rángani kezdett az alhasam és vele együtt minden intim izmom. Reméltem, hogy nem pirultam el.

Hála az égnek Tami vetődött ki az éttermből, szó szerint, ugyanis megbotlott egy székben. Seterrel szétrebbentünk és ugrottunk, hogy felsegítsük Tamit. Ő pedig csak nevetett ezen az egészen. Biztos voltam benne, hogy nem kicsit részeg. Végül már én is nevettem, mikor rám támaszkodott. Még azt is nevetve közölte, hogy nehezen bír ráállni az egyik lábára. Nyílván az esés miatt. Odakísértük a pulthoz, hogy üljön le. Csak Kóczánék mellett volt hely. Nem volt más választásom. Tamit felsegítettük a pultra. Seter mellé ült én pedig felajánlottam, hogy megkeresem Didóékat. Tami igencsak sírt utánuk.

Kóvályogtam a füstben, alig láttam, érdeklődtem másoktól a csajok után, de senki sem látta őket. Kimentem hát újra a folyosóra. És mit ad isten? Didó már ott ült Seter és Kóczán között. Fejére valamikor az elmúlt fél órában szerzett valahonnan egy fekete ausztrál kalapot. Így már csont feketében volt. Oda mentem, mert Tamit sehol sem láttam.

-Hol van Tami? – érdeklődtem Didótól.

-Szisziék felvitték a szobába, hogy valami hideget tegyen a bokájára.

-Értem – bólintottam. Azt már nem kérdeztem meg, hogy ő miért nem tartott velük. Mutató ujja föl-alá járt Seter feje mögött. A tarkóját cirógatta. Az előbbi után már vártam, hogy a srác dorombolni kezd, de nem tette, csak mosolygott. Zöld szemei résnyire nyitva voltak és engem nézett. Kóczán szintén, ezt fél szemmel láttam. Mélyet sóhajtottam. Tudtam, hogy látta az előbbi nagy jelenetünket Seterrel. De rá már nem mertem nézni közben. Ekkor Seter átölelte a derekamat és odahúzott. És lám, két keze megint a fenekemen landolt. Mi ez a segg mánia? Didó csak vigyorgott. Semmi féltékenység nem látszódott rajta. Tovább cirógatta a szőkített hajat. Seter feje a vállamon pihent, szája a nyakamon. Én megdermedtem. Valószínűleg, ha férfi volnék, már keményen állnék, mint a betonoszlop. De szerencsére nő vagyok, és Isten ajándéka, hogy rajtunk nem látszik, ha ráizgulunk valakire. Mert sajnos ez volt a helyzet. Röstellem, mert ráadásul Kóczán szeme láttára történt mind ez. Nagyon nem is mertem rá nézni. Didóra viszont rá néztem. Mintha noszogatott volna a tekintetével. Na. Mire vársz még? Két karom önálló életre kelt. Körülöleltem Seter széles vállait. Álltában is majdnem akkora volt, mint én, talán két centivel alacsonyabb. De most ültében, ugyan ennyivel nagyobbnak tűnt. Simogattam a hátát. Didó abbahagyta a cirógatást. Nézett minket. Seter egyik keze a fenekemen maradt, a másik a hátamat cirógatta. Mély levegőt kellett vennem. Szédültem. Mi a fene van én velem? Pedig esküszöm, hogy egy csepp alkoholt sem ittam. Már a hajamat cirógatta. Kicsit eltávolodtam tőle, csak, hogy ránézzek. Ő is felemelte a fejét. A lábai között álltam. Csak pár centi választott el az ágyékától. Forró volt a levegő, a karomon mégis vigyázban álltak a szőrszálak. Csak néztem. Vonzottak magukhoz azok a tiszta zöld szemek. Még sosem láttam igazi zöldszemű embert. A pupillái ki voltak tágulva, akár egy kút sötét szája, ha nem vigyázol, és túl mélyre hajolsz, a végén még átbillensz a peremén és belezuhansz. És akkor már nem nagyon van kiút! Ő sem mozdult, csak nézett. Nem tudom, mi játszódhatott le az alkohol ködös agyában, de attól, ami az enyémben, a pokol tüzén fogok perzselődni! Még sosem kívántam ennyire, hogy megcsókoljanak. Soha eddigi életemben! Az ajkai csupán pár centire lehetett az enyémtől. Aztán összeértek. Mintha szikrák pattogtak volna közöttünk. Köd ereszkedett az én agyamra is. Szorosabban magához ölelt. Nyelve a számba siklott, körülölelte az enyémet. Szédültem. Számat megtöltötte a mézes barackpálinka édes aromája. Határozottan emlékszem. Mintha süket és vak lettem volna egy pillanatra. Semmit sem hallottam, csak a saját dübörgő szívverésemet. Aztán még valamit.

-Hát te meg mit művelsz más ember lányával? – a hang gúnyos volt és rémesen ismerős. Kiszakított az édes, szédelgős közegből. Újra hallottam a diszkó dübörgését, az emberek beszélgetését. Seter még mindig centikre volt tőlem és néztük egymást. Hallucináltam volna? Az édes ízt még mindig a nyelvemen éreztem, de senki sem nézett furcsán, senki sem tett megjegyzést azon az egy emberen kívül. Hűvöset nem éreztem az ajkaim körül, amit a nyál hagyott volna ott egy ilyen csók után. De akkor honnan ez az édes íz? Aztán eszembe jutott a füstgép, és, hogy az étterem közelében vagyunk. Lehet, hogy csak a füst aromája ült meg a szájpadlásomon! Igen, biztosan csak az!

Seter végre lebírt cuppanni a szemeimről és a kérdés irányába fordult. Amit természetesen Kóczán vágott oda. Az ő hátáról is egy részeg csaj csüngött le, két karját Balázs nyaka köré fonta. Olyan volt, akár egy batyu.

Mikor odafordultam, Kóczán inkább engem nézett, mint a még mindig a derekamat ölelő Setert.

-Semmi különöset – felelte.

-Nyugi apa, tudok vigyázni magamra – ezt én mondtam? Tényleg? Úr isten! Mi van velem? Mit kevertek bele a vanília füstbe? – Csak nem féltékeny vagy? – na jó! Elég legyen! Rivalltam rá a belsőmre! Ez nem én vagyok! Dehogy is nem! Lelki szemeim előtt a saját arcom jelent meg és elégedetten vigyorogva bólogatott. Isten hozott!

Kóczán nem felelt a kérdésemre és én csak vigyorogtam tovább.

-Rendben kislányom, te tudod, de azért jobban is megválogathatnád az udvarlóidat – csipkelődött.

Most így visszaemlékezve, talán itt kezdődött minden!