Harminchatodik fejezet

2007 március 21. | Szerző: Joyo |

 

Harminötödik fejezet:

 

Október ítélete

 

Mintha megállt volna az idő,

Minden oly zavaros, szédítő.

Fáradtnak, levertnek érzem magam,

Minden perc lassan halad.

Úgy érzem, vétkeztem, s ez az örvény a büntetés,

De miért? Miért érzek vezeklésre késztetést?

Butaságnak tűnik minden kósza gondolat,

Valami azt súgja, nehéz lesz átlépni a gondokat.

Ami lelkemet emészti, egykor nem teher volt.

A kíváncsiság, s egy furcsa vágy hajszolt.

Azon az estén minden oly gyorsan történt,

Talán túl gyorsan, s nehéz volt elkerülni a szédítő örvényt.

Szívem, mint ezernyi harci dob, most is úgy dübörög,

Csalódtam, s ez a tény, ami még üldöz.

Azt a leírhatatlan érzést kerestem akkor veled,

S reméltem, hogy valóban te mutatod majd meg.

De sok beszédnek nincsen alja,

S ez sodort minket zűrzavarba.

Csak hánykolódom egyedül a viharos tengeren,

Nincs aki segítsen, szám szóra nyitni nem merem,

Mi van, ha akkor mégis megteszem?

Gyertyafény, füstölő, kint a csendes hóesés,

Villany leolt, s a harcra Ő máris kész!

De a testem remeg, hiába nyugtatod,

Szívem dübörög, nem nyughatok.

Az óta az este óta nem beszélsz, nem szólsz hozzám,

Ez nem szerelem, mégis érzem a csalódást!

Keserű percek teltek el azóta, hogy leesett az első hó, te átöleltél,

S az ítéletet elütötte a vén kakukkos óra! 

 

Ezt a verset írtam a Csókával töltött másfél óra emlékére. Nem szerelmes vers, gondolom, érződik belőle. Egyszerűen csak össze voltam zavarodva és ki akartam írni magamból. Gyomorgörccsel mentem be az iskolába hétfőn. Annyi könnyítést kaptam, vagy talán felkészülési időt, hogy nulladik órával kezdtem, így legalább a buszmegállóban való találkozást megúsztam.

Bent ültem már a helyemen, Nono mellettem. Már előre kifaggatott, de újat nem mondtam neki. Mint bevallotta, Csókával már másnap beszélt.

  -Csak kíváncsi voltam, hogy te is ugyan azt mondod e – mondta mosolyogva.

Én felvontam az egyik szemöldököm.

  -Köszi a bizalmat – mormogtam. Ám ekkor a szívem a torkomba ugrott. Az ajtón belépett Peti, Karcsi, majd Csóka. Én pedig önkéntelenül is a pad alá kezdtem süllyedni. A vér elöntötte az arcomat. Biztos voltam benne, hogy paprika vörös lehetek. Nono a kezemet fogta és húzott vissza. Túl feltűnő lehettem, ugyanis Móni engem vizslatott. Csóka köszönt neki szokás szerint, adott neki két puszit, majd elsétálta helyére és leült. Nagyon felénk sem nézett. Talán ő is zavarban volt? Nem tudtam eldönteni. Lazán viselkedett a barátaival, sőt mindenkivel, csak felénk nem nézett.

Később a szünetben Nonoval beszélgettek a folyosón. Én nem mertem csatlakozni hozzájuk, bár olykor befelé lesegettek. Mikor, pedig muszáj volt kimozdulni, ugyanis szólított a természet, Kóczánba botlottam. Már csak ő hiányzott nekem aznapra. Mélyen a szemeibe nézett, mintha a lelkemig akarna látni, majd kisfiús ferde mosollyal oda lökött egy hellót.

Beszélni szerettem volna Lacival, de mire kijutottam suli után az épületből, ő már messze járt. Ráadásul gyalog szerrel indult el a Jereván felé, ahol mind a ketten laktunk. Eddig busszal járt. Úgy éreztem, hogy menekül. Vagy csak túlreagáltam? A mai napig nem értem, és igazából meg sem beszéltük. Mintha feledésbe merült volna. Pedig a mai napig is ott lebeg köztünk, hogy mit tettünk. És mit tettünk majdnem.