Harminchatodik fejezet

2007 március 26. | Szerző: Joyo |

 

Harminchatodik fejezet:

 

   

   Az ember hajlamos túlgondolkodni bizonyos dolgokat. Nálam is ez állt fenn akkor. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, Csókától, a törött ágyamtól. Zavarba jöttem reggelente a buszmegállóban. Visszafogottabb lettem az óta. És ezt más is megjegyezte. Már nem ontom magamból a szexista megjegyzéseket, és ha beszélgetni kezdek valakivel, nem a szexnél lyukadunk ki, mint téma. Ha az osztályban valaki mégis ilyen megjegyzést tesz, csak csendesen mosolygok, de nem tudok rajta szívből nevetni. Majd elmúlik.

Ezt anya is megerősítette, mikor végre elmondtam nekik, hogy mi történt. Jól fogadták. Anya meg is jegyezte:

-Mi sejtettünk, olyan kipirultan jöttél ki elénk.

Még apa is tanácsokat adott, pedig arra számítottam, hogy kiborul.

-Előfordulhat, hogy most van egy enyhe pasi undorod, de el fog múlni – mondta anya a nagybolt raktárjában, miközben közösen koszorúkat díszítettünk.

-De el fog múlni. De ígérd meg nekem Pat, hogy azzal a fiúval fekszel le, akivel jársz és szeretitek egymást. Ne csinálj hülyeséget.

Megnyugtattam, hogy ettől per pillanat nem kell tartaniuk. Most egy időre elment a kedvem mindenféle kísérletezgetéstől.

Csóka ma is három puszival üdvözölt, talán már megszokásból. De mind a ketten zavarban voltunk. Nem csodálom. Nono pedig nem győzi rázni a fejét. És általában egy amolyan „én előre megmondtam!” tekintetet küld felém. Laci felé talán nem kellene? Vagy mindenért én vagyok a hibás? Foglalkozzon inkább Petivel! Ne az n magánügyeimmel! Olykor úgy éreztem legszívesebben, bemosnék egyet Csókának, de nem tettem. Majd kidolgozom magamból a feszültséget, úgyis gyakorlati napunk volt. Bár ezt a feszültséget a szőlő oltványok bánták, melyeket ki kellett szedni a földből, ötvenesével kötegelni, majd elvermelni a fóliasátorba.

Csókát elcsíptem a gyakszisterem előtt. Épp egyedül volt. Mily ritka alkalmak egyike!

-Beszélhetnénk suli után? – kérdeztem.

-Persze – bólintott, s arca komorrá vált.

A kezem ökölbe szorult, de nem mentem utána seggbe rúgni. Pedig kellett volna, Most így visszatekintve semmit sem bánok, mert meg kellett történnie. Valószínűleg sokkminden másként alakult volna az életemben, ha másként döntök, akkor. És más ember volnék.

Aznap három cigit is elszívtam idegességemben. Karcsiék ugrattak. Valószínűleg tudták, hogy mi történt. Persze, Laci miért ne tálalt volna ki. Én azért nem mondtam el mindenkinek. Nincs kiírva a hátamra:

„Hé, emberek! Nézzétek! Ez az a csaj, aki majdnem kefélt Csóka Lászlóval!!!”

Szép is lenne! Volt egy gyenge pillanatom, mikor elbőgtem magam Robi vállán. Na igen, ő egy olyan srác, akire ha az ember lánya ránéz, megnyugszik. Nagy és széles, akár egy mackó. Talán apámat juttatta akkor eszembe, s ezért engedtem szabad folyást a könnyeimnek.

Az ujjaim el voltak fagyva. Kesztyű nem volt nálam, a megmaradt hókupacokat kerülgettünk mindenhol. Nagyon közel volt már a tél. A huszonhármadikai havazás nagy károkat okozott. Több fa ága letört, melyek nem bírták a hó súlyát, ezzel eltorlaszolva az utakat. Talán kihat a jövő évi termésre is.

Csókával egész nap nem láttuk egymást. Ő a másik fóliasátorban volt a koleszos csajokkal és Nonoval. Én pedig kint fagyoskodtam a fiúkkal és Csillával.

Suli után Csóka elviharzott. Ezt onnét gondoltam, hogy sehol sem láttam. Végül Petit kérdeztem meg, aki Nonot várta az öltöző előtt.

-Nem szólt semmit. Eltűnt – mondta. Ő is furcsán nézett rám.

Vajon miket mondhatott ez a surmó? Kiszínezte a történetet? Vagy mi a fene ütött mindenkibe? Tényleg ki van írva a hátamra?!

Egy dologban biztos voltam. Örök szabállyá léptetem elő azt a közhelyet, hogy…

„Házinyúlra nem lövünk!”

Csak, ha támad! J