Harmincnyolcadik fejezet

2007 április 6. | Szerző: Joyo |

Valahogy úgy éreztem, hogy semmi sem ronthatja el a jókedvem. Még az sem, mikor szembesültem a ténnyel, hogy Móni végül engedett Csóka udvarlásának és kézen fogva sétáltak be az osztályba. Valahogy nem hatott rám a dolog lesújtóan. Csilla izgett-mozgott, háborgott, fröcsögött, Nono a homlokát ráncolta a pár láttán én pedig csak voltam. Volt nekem jobb dolgom is, mint, hogy morogjak és átkozódjam, mint ahogy azt Csilla tette éppen. Az oké, hogy jártak pár hetet, de semmi több. Miért kell morognia? Ő is éli a saját életét. Már újabb kapcsolatba lépett bele. Akkor hagyja Lacit is. Egyedül az a cuppogás zavart, amit minden szünetben hallgatnom kellett. Inkább fogtam magam és kimentem a folyosóra. Éppen Kóczán sétált be a kapun. Rám nézett a szokásos kisfiús mosolyával és köszönt. Odajött hozzám és hajolt a három pusziért. Meglepődtem. Isten bizony! Azt hittem, hogy ez valami tegnapi agyrém volt nála, hogy velem pusziszkodjon. Erre a fél suli szeme láttára odajön hozzám.

  -Majd találkozunk – intett búcsút és besétált a termükbe. Én pedig csak álltam ott támasztva a falat és néztem utána mosolyogva.

Mikor a csengőszóra befordultam a terembe, Didó és Sziszi döbbent arcával találtam magam szembe.

 Az arcukra volt írva, hogy nem hittek a szemüknek, és majd szétvetette őket a kíváncsiság, de nem kérdeztek. Én pedig csak mosolyogtam. Nem tudtam mást tenni. Végül odafordultam Didóhoz.

  -Én sem értem, hogy mi ütött belé.

Csak ennyit mondtam, majd visszamentem a helyemre. Peti felállt a helyemről, de Nono kezét  nem engedte volna el. J Nono is érdeklődve nézett rám.

  -Mit akart tőled? – kérdezte.

  -Üdvözölt – feleltem leülve.

  -Puszival?

  -Engem is meglepett. Ő tudja, engem nem zavar.

  -Azt gondoltam – rázta a fejét mosolyogva Nono.

 

December hatodika, vagyis Mikulásra való tekintettel, apuval megtömtük a zsebünket szaloncukorral, és amerre járva ismerősbe botlottunk, a kezébe nyomtunk egyet-egyet. Mind a kettőnk fején mikulás sapka piroslott. Gondoltam ezt eljátszom a garázsban is. Feltankoltam a szaloncukorból és lementem. Elég sokan összegyűltek már.

  -Nézd már! Megjött a Télanyó! – rikkantott vigyorogva Ödön. – Mi jót hoztál nekünk?

  -Az attól függ, hogy jó gyerekek voltatok e – mosolyogtam.

  -Én az voltam – ugrott oda Ödön a kezét tartva.

Kicsit oldalra billentett fejjel végigmértem, majd elnéző mosollyal a kezébe nyomtam egy szaloncukrot. Mire felocsúdtam, már többen álltak körülöttem, köztük a három Tündi is.

  -Van kókuszos? – érdeklődött mohón Tündi. Válasz helyett a kezébe nyomtam egyet.

Ekkor nyílt a garázsajtó és Hánzi lépett be rajta.

  -Te jó ég – motyogta. – Télanyó?

Odaléptem hozzá a zsebembe nyúlva.

  -Gyere Hánzi, téged sem hagy ki a Télanyó.

Mosolyogva átvette a cukrot.

  -Te vagy ma a második, aki szaloncukrot ad. A boltban is osztogattak. 

Mosolyogva körbefordultam. Sorba érkezett a szokásos ember sereg a garázsba. Végül megérkezett Páter is. Rám nézett, a szája sarka megrándult, de uralkodott magán. Inkább felöltötte lekicsinylő maszkját és úgy mért végig.

  -Páter nagyon rossz volt az idén, neki ne adj semmit – vigyorgott Robi.

  -Tényleg az voltál? – kérdeztem. Éreztem, hogy kezdek pirulni, de reménykedtem benne, hogy ezt a hidegnek tudják be.

Ő vállat vont.

  -Nem, tudom. Neked van listád.

Gondoltam, mielőtt még elsétálna mellettem, a zsebembe nyúltam és feléje nyújtottam egy csokit.

  -Tessék. Úgy ítéltem meg, hogy jó voltál.

  -Kössz – vette át és lehuppant a fiúk körébe a kis asztal köré. Tekertek.

Én leültem a lányokhoz. Megettük a maradék szaloncukrot is. Közben beszélgettünk. Végül már csak egy zizegett a kabátzsebemben. Kivettem és megnéztem.

  -Van még egy marcipános. Ki kéri?

  -Akkor azt nekem adhatod – hallottam a hátam mögül. Beugrott a gyomrom. Ki más nyújtotta felém a kezét? Na vajon? Belenéztem Páter fekete szemeibe.

  -Jó, de előbb kérem a varázsszót.

Visszahúzta a karját.

  -Ja, akkor nem.

Mélyet sóhajtottam.

  -A varázsszó csak annyi, hogy kérem szépen.

Tuskó, gondoltam.

  -Akkor kérem szépen.

Oda adtam és kicsit oldalra billentett fejjel, ránéztem.

  -Miért, mire gondoltál? – kérdeztem.

Megrázta a fejét bontogatás közben.

  -Hagyjuk.

Nem is firtattam a dolgot. De más nem volt ilyen belenyugvó.

  -Mire gondoltál haver? – kérdezte Robi.

  -Nyílván, amire te – morogta Tündi.

Kíváncsi voltam, de nem akartam forszírozni. Most legalább nem akadt össze a nyelvem, mikor vele beszéltem.  A pirulás, szerintem már megszokott dolog volt tőlem. Talán egyszer elmúlik. Majd, ha végre összejövünk!