Negyvenegyedik fejezet

2007 április 11. | Szerző: Joyo |

  Másnap reggel, mikor beléptem a terembe, többen rám mosolyogtak a koleszosok felől, főként Didó. Olyan volt, mint aki drukkol, hogy összejöjjek Balázzsal. A helyemet megint Peti foglalta el, aki azonnal fel is ugrott, amint megpillantott.

  -Tudom, hogy Kóczán kísért haza – mondta Nono. 

  -Neked is jó reggelt. Honnan tudod?

Didóék felé pillantottam. Ők bele voltak mélyedve egy beszélgetésbe.

  -Nem, nem ők mondták – rázta a fejét barátnőm. – Már haza felé a buszon értesültem róla.

  -Egyre kíváncsibb vagyok. 

  -Egy buszon utaztam Kóczán haverjaival. Ők mondták. Tisztán emlékszem – és itt már vigyorgott. – Láttátok milyen spinével ment el Kóczán? Holnap szekáljuk meg, hogy megdugta e.

Elnevettem magam.

  -Na ne!

  -De bizony. És? Mi volt?

  -Nem dugott meg – vigyorogtam.

  -Mindjárt gondoltam. Nyílván körbe érne a vigyor a fejeden – rázta a fejét Nono.

  -Bocs, hogy közbe szólok lányok, de mi olyan nagy durranás ezen a Kóczán gyereken? – kérdezte Peti.

  -Patot kérdezed, ő volt odáig érte két éven át – biccentett felém Nono.

Én vállat vontam.

  -Fogalmam sincs. A tekintete nagyon megfogott. Hihetetlenül kék. De nem is csak a tekintete, hanem az egész lénye.

  -Szerintem senkinek sincs kedve ódát hallgatni Kóczán Balázsról – szólt közbe Csilla táskáját lerakva az előttünk lévő padra.

  -Szerintem téged senki sem kérdezett Csilla – mondta Peti.

  -Csak nem akarom hallgatni ezt az ömlengést.

  -Kért valaki még az év elején, hogy ülj ide? – kérdezte Nono.

Csilla befogta és cigis dobozzal a kezében, sértődöttséggel az arcán, távozott.

  -Miért kérded egyáltalán? – fordultam végül Petihez.

  -Mert az év elején mást nem hallottam a dohányzónál, hogy Kóczán Balázs így, Kóczán Balázs úgy. Ez enyhén idegtépő tudott lenni.

  -Ismerős – mormogta Nono a bajsza alatt.

  -Ezt hallottam – fenyegettem meg az ujjammal.

  -Mert hangosan mondtam – vigyorgott és kiöltötte rám a nyelvét.

  -Tulajdonképpen semmi extra nincs benne. Talán az, hogy a csajok ajnározzák, vagy, hogy olyan elérhetetlennek tűnik. Vagy, mert az a tipikus szőke, kékszemű herceg fehér biciklin, nem tudom. De engem még jóval a Lippai előtt vett le a lábamról. De az az agybajom már elmúlt.

  -Hála az égnek – nézett az ég felé Nono.

  -Nincs többé Kóczán-titisz – vigyorogtam.

  -Van helyette Páter-mánia.

  -Ez azért nem mánia – mondtam. – messze van ez attól.

  -Erre azért nem vennék mérget. Miért is izgulsz annyira a ma esti bál miatt? Áruld csak el szépen.

  -Hogy vajon összejövök e Páterrel.

Peti a szemeit forgatta.

  -Úr Isten, mekkora problémák!

  -Jaj, Peti, fogd be. Mindenkinek vannak problémái. Örülök hogy nekem ekkora jutott. 

 Ekkor csengette. Ráadásul matekra. Hát igen, én és a problémáim!

   Délután négyre ígérkeztem Zsuzsuhoz. Ez arra engedett következtetni, hogy hatig végzek, tehát megkértem apát, hogy zárás után jöjjön értem, mert nem akartam megfázni. Az pedig még kevésbé kellett volna, hogy a hajamat szétborzolja a februári szél!

Zsuzsu berakott háromnegyed órára, a búra alá. Sikerült elvágnom magam ezzel a külvilágtól. Addig újságot olvastam. Ezúttal nem lettek olyan vad lokniaim. Zsuzsu magasra feltornyozta a hajam egyik felét. Úgy tűnt, hogy ezúttal valami igazán romantikusat talált ki. Mikor végzett, apa már mögöttem állt és mosolygott.

  -Nagyon jó lett – dicsért.

  -Jó szórakozást – intett Zsuzsu. – Majd mutasd meg a képeket.

Otthon átöltöztem. A ruha, amit Klaudia varrt, nagyon jól sikerült, bár én azt hittem, hogy jóval passzosabb lesz.

Közben Nono is megérkezett. Múltkori lila ruhájában volt. El kellett ismernem, hogy nagyon jól néz ki. A haja sok kis fonatban volt, s ezek voltak feltekerve kontyba. Anya kifestett, majd a fürdőben magamra aggattam ékszereimet is. Illatosítottam, cipőt vettem, sálat és kabátot, majd a szülői jó tanácsokat is zsebre vágva, elindultunk Tündiékhez. A gyomrom görcsbe ugrott, a térdeim remegtek. Ez nem volt tanácsos, ugyanis a lábamon lévő magas sarkú szandálban két hétig tanultam járni, hogy ne valljak szégyent a nagy estén. És ez a remegés igen csak instabillá tett. Nonoba kapaszkodtam, hogy el ne essek a kitaposott ösvényen.

  -Ennyire fázol, vagy ennyire izgulsz? – tudakolta.

  -Mind kettő – feleltem.

  -De miért izgulsz?

  -Páter.

Ciccegett egyet.

  -Jól van, ismerhetsz már ennyire – morogtam.

Mikor Juli néni ajtót nyitott, szemei felcsillantak.

  -Istenem, Pat! Úgy nézel ki, akár Sziszi hercegnő! Már csak azok a csillag alakú ezüst hajdíszek hiányoznak.

 Azt hiszem kicsit bele, pirulhattam a bókba. De azért sikerült megszólalnom.

  -Köszönöm. Juli néni, ő a legjobb barátnőm, Veres Noémi.

Bemutatkoztak egymásnak, majd Tündi is felbukkant. Fekete trapéznadrágot és fekete-ezüst hajszálcsíkos karcsúsított blúzt viselt. Ismertem Tündit, mióta az eszemet tudom, de még soha nem láttam szoknyában!

  -Sziasztok. De csinosak vagytok. Cipő le, aztán gyertek be. A csajokkal már elkezdtünk inni.

Levettük a kabátot és a cipőt, majd beléptünk a nagyszobába. Peti szobájából hallottam férfihangokat. Nem tudtam, hogy Páter itt van e már, mert kint is csak elegáns cipőket láttam. Tündi szobájában csak két lány várt minket, Kovácstündi, és osztálytársnőjük, Pukkancs. Őt akkor mutatták be nekünk. Szimpatikus lány volt, de ő is csak a vállamig ért. Kovácstündi ugyan úgy volt öltözve, mint Tündi. Egyedül Pukkancs volt térdig érő szoknyában. Nono lehuppant a díványra, én pedig kicsit felemeltem a szoknyám, hogy a harisnyát felhúzzam a lábamon. Mindig is utáltam a nylon harisnyákat!

  -Mindjárt jöhettek, csak várj még egy kicsit. Át kell öltöznöm – hallottam Tündi hangját a folyosóról. Felnéztem. Páterrel beszélt, aki most átnézett a feje felett, egyenesen rám. Két kezét csípőre rakta és érdeklődve bámult. Én felegyenesedtem és elengedtem a szoknyám. A vörös szatén visszahullott és a parkettát seperte. Tündi becsukta az ajtót, de Páter még így is be akart jönni. Tündi nyomta kifelé a vállánál fogva. Én is szívesen megérintettem volna a testét. Csak, hogy tudjam mennyire kemények az izmai, milyen tapintású az ing, amit visel. Érezzem az illatát.

  -Had öltözzek át, az istenért! Utána bejöhettek.

  -Miért nem tudsz a fürdőben átöltözni? – kérdezte a gróf.

  -Azért mert a bátyám most foglalja el – mondta, és már hallottuk is az ajtó csukódását. Vagy inkább csapódását.

Végül csak ki tudta szorítani Pátert a küszöbön túlra, aki még mindig nem vette le rólam a szemeit. Végig futott a hátamon a hideg a pillantásától. Meztelennek éreztem magam tőle.

  -Hihetetlen ez a pali – morogat Tündi és elkezdte kigombolni az ingét.

  -Persze, hogy be akar jönni, ha Pat itt emelgeti a szoknyáját – vigyorgott Kovácstündi.

  -Azt hittem, hogy zárva az ajtó – motyogtam. – Egyáltalán miért akarsz átöltözni? – kérdeztem Tündit.

  -Csak másik melltartót veszek fel.

Közben Kovácstündi előkereste a fényképezőgépet.

  -Ha lemersz fotózni, ’csán rúglak! – fenyegetőzött Tündi hátranézve a válla felett.

  -Nyugi, eszembe sem jutott – mondta ránk kacsintva a szőke lány.

Pont átvedlett, mikor Robi rontott be, nyomában azonnal Páterrel. A fekete szemek közönyösen körülnéztek, majd átsiklottak rajtam. Megállt a szoba közepén. Újra végig nézett rajtunk.

  -Hát ezek a Barbie-k meg hová mennek?

Te jó ég! Ez most bók akart lenni?

  -A bálba velünk – felelte Tündi az utolsó gombot begombolva. Rosszallóan nézett a fiúkra. – Különben is, azt mondtam, hogy szólok, ha be lehet jönni. Mondtam én egy szóval is?

  -Gondoltam engem csak beengedsz – vigyorgott Robi.

Tündi Páterre pillantott. Mondani akart neki valamit. De nem tette. Mintha sejtette volna, hogy felesleges időpocsékolás. Attila már a kanapén ült, nekem srégen és valamit igen csak nézett.

  -Pat. Nem akarsz hátra dőlni? – érdeklődött Tündi.

  -Mi? – kaptam fel a fejem. – Miért?

  -Mert belátni.

Villám gyorsan hátradőltem és elrendezgettem a ruhámat. A fenébe! Miért nem tudok jobban odafigyelni?

  -Most miért? Engem nem zavart – vigyorgott Páter. Rá néztem. Ő rám, majd elmosolyodott.

A szívem hatalmasat ugrott. Lehet, hogy van remény? Szólalt meg bennem a macska. Én is ezen gondolkodom, bólintottam magamban.

  -Ha annyira tetszik, közeledj – vont vállat vigyorogva Tündi.

Páter arca meg sem rebbent. Semmit sem felelt, csak újra rám nézett.

  -Mi lenne, ha inkább megbontanád a rumot?

  -Végre egy jó ötlet – lépett be Peti is, majd leült Kovácstündi mellé és átölelte.

Tündi kinyitotta a Bacardit és egy üveg kólát.

Szép lassan beszállingózott a többi fiú is. Ott volt Tomi, Ödön, Kiss és Hánzi. Közben Kovácstündi kattogatott a fényképezőgéppel. Erre én is előhalásztam az enyémet, és üzembe helyeztem.

  -Mennyi rumot kérsz? – hallottam meg hirtelen Tündi hangját.

Felnéztem. Épp a Bacardit mérte ki.

  -Negyedéig elég lesz…

  -Ugyan már – vigyorgott Tündi, és a feléig töltötte.

Sóhajtottam egyet.

  -Jó, de figyelmeztetlek, nem áll szándékomban berúgni.

  -Na azt majd meglátjuk – hallottam a kanapé másik feléből. Na ki volt az? Persze, hogy Páter Attila.

  -Szerintem tudom kontrolálni magam.

Elfordult és elvette a saját poharát. Tündi mindenkinek kiosztotta, csak az enyémet nem találtam sehol. Fordultam jobb, fordultam balra.

  -Ezt keresed? – Páter nyújtotta felém a poharamat mosolyogva.

  -Köszönöm.

  -Gyere Pat, egészségedre – nyújtotta koccintásra a poharát, közben mélyen a szemeimbe nézett. A szívem veszettül ugrált, pedig tudtam, hogy így szokás koccintani. De akkor miért nem veszi végre le rólam a szemét?

  -Nézzétek a kiscsajt – ujjongott fel Peti. Összerándultam a hangra.

Nonot nézték, aki egyetlen húzásra megitta a Bacardi-kólát.

  -Te mindent húzóra iszol? – kérdezte Peti.

  -Általában igen.

  -Bacardi tisztán?

Nonora néztem. Valami csillant a szemében.

  -Azt is.

Peti erre fogta magát, és félig töltötte Nono poharát. Meg fogtam Nono vállát.

  -Nem kell ezt csinálnod.

  -De én szeretem a rumot. Nyugi, hasonlítok bátyámra – vigyorgott.

Ezt azért nem tartottam megnyugtatónak.

Nono lehúzta a Bacardit, Peti vigyorgott.

  -Még egyet?

Nono bólintott.

  -Tökös a csaj – vigyorgott Páter is.

Én csak a fejemet ráztam. Lassan iszogattam a saját italomat. Mikor végeztem, Páter rám nézett.

  -Kérsz még?

Bólintottam.

  -De most tényleg csak a negyedéig töltsd a rumot, kérlek.

Elvigyorodott, és már csak azért is félig öntötte. Mélyet sóhajtottam. Már az elsőtől is megszédültem. Hát igen, ritkán alkoholizálok. Nekem ennyi is megárt. Szerintem Páter láthatta is rajtam.

Mire készül ez a pasi? Le akar minket itatni? A macska felemelte a fejét és kicsit oldalra döntve méregette a grófot.

Elképzelhető, de abból bizony nem eszik, ezt megfogadtam. Ha ma el is fogom veszíteni a szüzességemet, azt szeretném józanul megtenni. Ezt eldöntöttem. Végül is érdeklődést mutat irántam.

  -Kellene csinálni egy csoportképet – mondta Tündi.

  -A kanapé pont belefér, üljetek össze – állt fel Nono kezében a gépemmel.

  -De nem férünk el rajta mind – mondta Tomi.

  -Ha a fiúk felülnek a háttámlára… – akartam mondani, de Juli néni belépett az ajtón.

  -Meg lehet oldani. Kovácstündit vegye Peti az ölébe, Robi Tündit, Pat pedig üljön Attila ölébe – mosolygott.

Én nem tudtam hirtelen, hogy hova nézzek zavaromba. Tudtam, hogy Juli néni segíteni akar. Valamiért a legtöbb felnőtt elkezdi játszani a kerítő szerepét akarattal, vagy anélkül.

  -Ez jó ötlet – bólintott Kovácstündi és befészkelte magát Peti ölébe.

  -Áh, Juli néni – hallottam Páter hangját. – Sosem leszek olyan részeg.

Néma csend támadt, majd a fiúk elkezdtek nevetni. A lányok döbbent csendben ültek. Én kényszeredetten mosolyogtam.

  -Hahaha. Mekkora poén! Ha ennél is nagyobb tuskó válnál b’meg, a láncfűrész lefulladna a fejedben! A macska felállt és hátát görbítve fújni kezdett. Kívülről bezzeg semmi sem látszódott. Páter rám nézett nevetve. Persze kisfiam, nagyon fasza gyerek vagy!

Inkább fogtam magam, felálltam és kimentem a konyhára. Gondoltam kérek egy pohár vizet. Mindegy mit, csak ne alkohol legyen. Juli néni mélyet sóhajtott.

  -Ne vedd komolyan ezt a fiút. Ivott.

Vállat vontam.

  -Hozzá szoktam már, hogy szívatnak. Kérhetnék egy pohár vizet?

Az asszony bólintott. Ásványvizet töltött. Már belekortyoltam, mikor Tündi is kijött utánam.

  -Jól vagy? – kérdezte.

  -Igen.

  -Én mondtam, hogy ez egy paraszt.

  -Tapasztaltam már párszor.

  -Azért lefényképezzem neked?

Számhoz emeltem a vizes poharat és bólintottam. Legalább egy fényképem legyen róla. Azon csak jól néz ki, de nem szólal meg.

Nono jött ki utánam másodiknak. Sápadtnak tűnt. És kóválygott.

  -Jól vagy? – ezt most kivételesen én kérdezem.

  -Hát nem igazán. Tudnál adni valamit hányingerre?

  -Gyere, a zsebemben van – intettem, hogy kövessen. Adtam neki a hányingercsillapítóból. Vizet nem kért, magában nyelte le, majd megkért, hogy kísérjem ki az erkélyre.

Pulcsit húztam, karon fogtam és kimentünk. A járólap nagyon hideg volt.

  -Hozok neked papucsot. Lélegezz mélyeket.

Visszasiettem a konyhába.

  -Juli néni, kérhetnék egy papucsot?

Az asszony körülnézett. Páter állt mellette. Éppen egy beszélgetést zavarhattam meg.

  -Attilán van az utolsó szabad papucs. Kérd el tőle.

Meg sem kellett szólalnom. Páter oda rúgta a papucsokat. Azok elém csúsztak a kövön.

  -Köszönöm – ezzel bele bújtam és kisiettem. Nono közben felborította az egyik italos poharat odakint. Fordulhattam vissza a konyhába egy rongyért.

  -Jobban vagy kint a levegőn? – kérdeztem tőle. Megrázta a fejét. – Hamarosan hatni kezd a gyógyszer.

Visszasiettem a konyhába, hogy kimossam a rongyot. A papucsot visszaadtam.

  -Ilyenkor azt szokták mondani, hogy köszönöm – hallottam Páter hangját.

  -Mondtam.

  -Attila, miért vagy ilyen tiszteletlen a lányokkal? – kérdezte Juli néni. Talán már ő sem bírta tovább szó nélkül.

  -Miért tiszteljem őket? A nőket tisztelem. De a lányok tiszteljenek engem – mondta és közben engem nézett.

Görcsösen szorongattam a mosogató rongyot. Legszívesebben a képébe vágtam volna.

  -Mégis mit tiszteljek benned? – kérdeztem végül. De mintha nem is az én hangom lett volna. Meg is lepődtem, hogy megszólaltam.

  -Férfi vagyok – lökte oda foghegyről.

Felvontam egyik szemöldököm.

  -Ennyi? – kérdeztem ferde mosollyal.

Bólintott, én pedig kiterítve a mosogató rongyot kisétáltam a konyhából.

Tuskó paraszt!

Robi jött velem szembe.

  -Ha a barátnődet keresed, elment hányni – közölte vigyorogva.

Azonnal kijózanodtam. A WC-hez közelebb lépve valóban hallottam az öklendező hangokat. Mélyet sóhajtottam. Hülyeség volna rákérdezni, hogy hogy van. Inkább elindultam vissza a szobába. Páter állta el az ajtót. Éppen Pukkancsot tartotta fel.

  -Nem mehetsz be – nézett le rá. Érhetett a válláig.

  -Jaj, hagyjál már! – morogta a szemüveges lány és be slisszant mellette. Páter most rám nézett.

  -De te tényleg nem mehetsz be.

  -Állíts, meg ha tudsz – ezzel én is bementem mellette.

  -Elhiszed, hogy megtudnálak? – hallottam a hangját.

Megálltam, megfordultam, majd szép lassan visszasétáltam hozzá. Összefontam két karomat a melleimen és úgy néztem fel rá.

  -Tényleg? És mégis hogyan?

A levegő, mintha felszikrázott volna köztünk. Kicsit megijedhetett, mert elkerekedtek a szemei és tett egy lépést hátra. Két kezét boksz alapállásba emelte.

Csak ne meg akarsz verni? Tűnődtem.

  -Ha nem volnál lány, meg tudnálak állítani.

  -Azt el tudom képzelni. Boxolnál velem? Megvernél?

Erre nem válaszolt. Leültem a kanapéra, és Pukkanccsal beszélgettem. Nono közben végre visszajött. Nagyon elgyötört volt az arca. A sminkje elfolyt. Felálltam és odaléptem hozzá.

  -Gyere, rendbe raklak – átkaroltam a vállát.

  -Eléggé oda van a kiscsaj – jegyezte meg Páter még mindig az ajtónál állva.

Gyilkos pillantást küldtem felé.

  -Te csak fogd be a szádat Páter. Emlékeim szerint te is öntöttél neki.

  -Arról nem tehetek, hogy meg is itta – mondta két kezét zsebre vágva.

Vizes zsebkendővel, úgy ahogy rendbe tudtam hozni a sminkjét. De még mindig nagyon sápadt volt. Azzal nem sok mindent kezdhettem. Csak a fejemet csóváltam. Ő sem szólt semmit. Talán annyira rosszul volt, vagy ennyire szégyellte magát. Fogalmam sem volt.

Induláskor két taxit hívtunk. Nono a GYÍK-nál inkább levált tőlünk.

  -Biztos, hogy rendben haza fogsz érni? – kérdeztem.

Bólintott. – Igen, nyugi. Haza találok.

Búcsút vettünk, ő haza ment, mi pedig beléptünk a Gyermek és Ifjúsági Központba. A tömeg már nagy volt, a füsttől homályosan látott az ember. Tündiékkel leadtam a kabátomat és elindultunk a presszóba, hogy megkeressük a többieket. Egy asztalnál ültek. Tündi a pulthoz sietett, én vele tartottam. Egy-egy üveg vízzel álltunk a tömegben. Pukkancs csatlakozott hozzánk. Én Pátert kerestem a tekintetemmel. Meg is találtam. Az ajtóban állva beszélgetett egy festett vörös hajú lánnyal, akit úgy, ahogy ismertem. Még Tünci mutatott be minket egymásnak. Kurucz Ildikónak hívták. Kellemes megjelenésű lány volt. Magasságra ő is a vállamat súrolta, mint a legtöbb barátnőm. Rubin vörös haja a vállát súrolta, szoláriumozott bőre kontrasztot alkotott a fehér testhezálló, combközépig érő kisestéivel, amit viselt. Az minden volt, csak nem ruha! Páter az ajtófélfának vetette széles vállát, két karját összefonta mellkasa előtt és mosolyogva nézett le Ildire. Utána a lány búcsút intett és beleveszett a tömegbe.

  -Nyugi – mondta Tündi nekem címezve.

Én aztán nyugodt vagyok, gondoltam. Aha, persze. Áll az össze szőrszál rajtad, nyávogta a macska. – Ildi úgy festett, akár egy kurva!  Fogd be a szádat! Ne ítélkezz senki felett! Bár azt hiszem, már elkéstem a macska nevelésével. Korábban fülön kellett volna csípnem és megráznom!

 Ekkor Páter átnézett a tömeg felett, egyenesen ránk. Elindult. A gyomrom összeugrott, görcsösen markoltam a vizes üveget. Tündi közelebb lépett hozzám, mintha biztosítana róla, hogy mellettem, van, bármi történjék is. Végül is azzal, hogy Nono haza ment, támasz nélkül maradtam. A gróf mosolyogva megállt előttünk.

  -Jó a felhozatal – mondta.

  -Csajozni jöttél? – kérdezte Tündi.

  -Hááát… az utolsó bálom. Emlékezetessé kellene tenni – cinkosan megugráltatta a szemöldökeit.

  -Keress egy szüzet. Az elég emlékezetes volna.

Mintha elgondolkodott volna. Tündire néztem. Most tulajdonképpen mit akar elérni? Eddig azért küzdött, hogy kiverje a fejemből a grófot. Most pedig szüzeket ajánlgat neki. És tudtommal a környéken én voltam az egyetlen, akit Tündi ismert. Nyeltem egyet. Ha itt és most Páter megkérdezi: És hol találok én itt szüzet? Majd Tündi egyenesen rám mutat, menten elsüllyedek! De hála az égnek nem ez történt.

  -Áh, a szüzekkel sok a gond. Meg kell őket fűzni, az nem kis meló ám. Mire az ember ráveszi, hogy adja meg magát. Erre most nincs türelmem.

  -Úgy beszélsz, mintha már lettél volna ilyen helyzetben – döntötte kicsit oldalra a fejét Tündi.

Páter erre csak megrántotta a vállát. No comment! Ez volt az arcára írva.

  -Megkeresem Ildit. Vele biztos, hogy nincs annyi gond. Úgy is olyan jó picsa szaga volt, megyek is utána – és vigyorogva beleveszett a tömegbe.

  A gyomrom megint görcsbe állt, a fejem pedig megnyúlt. De nem a féltékenységtől! A döbbenettől! Szinte egyszerre mondtuk ki Tündivel.

  -Ezt az alpári parasztot!

Összenéztünk.

Tündi megcsóválta a fejét.

  -Látod milyen ember ő? Ilyennek nem éri meg oda adni magad.

Összefontam két karomat a mellkasomon.

  -Nyugodj meg Tündi. Eszemben sincs!

A macska felkapta a fejét. Tündi is meglepődött, de mosolygott mellé.

  -Na végre.

Igazat adtam neki. Akkor, ott megvilágosodtam. Lehullott a szememről a hályog, ami eltakarta előlem Páter Attila igazi mivoltát. Csak álltam ott a presszó közepén és még mindig bámultam utána. Nem Ildibe botlott, hanem pár srácba. Nyílván az osztálytársai.

  Hogy-hogy eddig nem láttam, mekkora paraszt? Ha ennél parasztabb lenne, neki kellene kapálnia a tankertbe helyettem!

  -Akkor mégsem lesz kufirc? – érdeklődött a macska.

  -Ezzel a tuskóval biztos, hogy nem! – mondtam elszántan.

Tündi megfogta a karom. Mikor odafordultam, már Pukkancs és Kovácstündi is ott álltak.

  -Menjünk be táncolni – javasolta Pukkancs.

Engedtem a csábításnak. Mindig is imádtam táncolni. Az első öt percben még Páterbe ütközött a tekintetem, ahányszor csak az ajtó felé néztem. Ott állt barátaival, összefont karokkal és hol minket, hol őket figyelte. A szája folyamatosan járt, máskor bólogatott.

  -Akarsz tőlem valamit? Gyere ide, és viselkedj emberhez méltón! – gondoltam bosszúsan.

A tombolán már nem maradtunk. Hívtunk taxit és haza mentünk. Legalábbis Tündiékhez. Én onnét még átvágtam a réten. Kellemes volt magas sarkú szandálban a jeges úton menni. Fél egyre értem haza. Gondoltam a hajamat majd holnap szétszedem. De a sminkemet legalább levakartam. Mikor lefeküdtem, átgondoltam a történteket.

  -Ez egy paraszt! Egy tuskó! Egy alpári, bunkó ’asz! És én valóban ettől akartam valamit? Nem hiszem el!

Hálát adtam az égnek, hogy megvilágosodtam. Lehet, hogy nem bírtam volna tükörbe nézni, ha rá mászom Páterre, utána pedig eldob, akár egy rongyot. Mert biztos voltam benne, hogy ez történt volna.

Ezekkel a gondolatokkal ájultam bele az álomba.