Negyvenkettedik fejezet

2007 április 19. | Szerző: Joyo |

    Másnap még javába tomboltam. Mikor anya kifaggatott, hogy milyen volt a bál, kitörtem, akár egy vulkán! Ő csak hallgatott, két karját összefonta a mellei előtt és a fejét csóválta.

  -Ez valóban egy paraszt. De örülök, hogy most derült ki – mondta végül.

  -Én is örülök, még mielőtt valami meggondolatlanságot tettem volna.

Anya bólintott.

  -Megkértelek, hogy csak azzal feküdj le, akibe szerelmes vagy. Iránta nem is szerelmet éreztél. Csak testi vágyat.

  -De milyen erőset – mosolyogtam. Szerintem azzal a nővel nem stimmel valami, aki közömbösen tud Páter Attilára nézni!  – De úgy tűnik, hogy a fentiek nagyon vigyáznak rám.

Anya is mosolygott.

  -Gyújtottam az angyalaidnak két mécsest miután elmentél – mondta. –Néha benéztem, hogy nem e gyulladta ki valami. Érdekes dolog történt. Úgy tizenegy körül, mikor benéztem, míg az egyik mécses már teljesen kialudt, a másikból elfogyott a viasz. A kanócot sem láttam, mégis égett. Két magas lángnyelv tekergett a tégelyben. Nagyon megdöbbentem. Ilyet még sosem láttam azelőtt. Két dologra gondoltam akkor:

1; Vagy táncoltok épp.

2; Vagy szeretkeztek.

  -Szerintem éppen akkor döbbentem rá, hogy milyen bunkó. Valami nagyon viaskodott bennem akkor. Lehet, hogy azt láttad. Nem tudom.

  -A fentiek csak meg szeretnének védeni. Ne felejtsd el. Mindig az történik velünk, ami számunkra a legjobb. Vagy nem ő az, akinek oda kell adnod magad, vagy még nem jött el az ideje.

  -Szerintem az előbbi. Megmondtam. Vagy a bálon, vagy soha.

Anya bólintott.

Miután elment otthonról, lázas takarításba kezdtem. Úgy gondoltam, ha rendet rakok, talán bennem is helyre kerülnek a dolgok. Épp a TV-m-poroltam, mikor egyszer csak szembenéztem a tükörképemmel. És ekkor kitört belőlem az elfojtott agresszió.

  -Ugye tudod, hogy ezt megérdemelted?

  -Mit?

  -Amit tegnap átéltél. És mind azt, amit előtte. A kertben a beszólásokat, a megalázottság érzését. Mindet, mert hagytad magad! Már a garázsnál ki kellett volna kérned magadnak azt a „szopós gádzsi” beszólást! De nem, te benyelted, mert féltél. De mégis mitől? Hogy ha visszaszólsz megsértődik, és nem akar majd tőled semmit? Ébredj már fel cicám! Ki nem szarja le a lelkivilágát? Beszólogatott! Csesztetett! Őszintén, ha akart volna tőled valamit, már rég együtt lennétek! Ébresztő! És most mit csinálsz? Emészted magad, mert rájöttél arra, mit én már az elején tudtam! Ez egy PARASZT! Ha hagytál volna előbújni a kerti partyn, akkor alapos hidegfürdőt vett volna a patakban. Mert bíz Isten, belerúgom!!!

Mélyet sóhajtottam. Igazat adtam neki. Ki kellett volna állnom magamért. A bulin, a garázsban, a bál előtt, mikor beszólt.

  -Na akkor most ide figyelj – néztem a TV sötét képernyőjén át magamat. – Ami megtörtént, megtörtént. Már nem változathatunk rajta! De ha megint be fog szólni, vagy megpróbál megalázni, kiállok magamért. Most csak azért engedi ezeket meg magának, mert tudja, hogy jól néz ki, és bármelyik csajt megkaphatná. De ez csak a külső. És te is tudod, hogy nem tart örökké. Előbb, vagy utóbb megöregszik, sör hasat növeszt, szétszívja az agysejtjeit, akkor aztán a csajok úgy el fogják küldeni a bús ’csába a laza dumájával együtt, hogy csak úgy zörög!

 Annyi energia volt a hangomban, hogy vacogni kezdtem. Remegett minden tagom. Leraktam a porrongyot, amit eddig görcsösen szorongattam.

  -Mert mindenki megkapja az élettől, amit megérdemel, ha másnak árt. És lehet, hogy nem attól a személytől, akinek ártott. De meg fogja kapni. Az univerzum törvényei alól senki sem mentheti fel magát. Még az ilyen Páter-félék sem!

    Ez tulajdonképpen felért egy jóslattal!

 

A hetem gyorsan elment. Pénteken ültem magyar órán és néztem ki az ablakon. Minden fehér volt. A fák ágai roskadoztak a súlyos hótól. Hókotrók jártak a Bánfalvi úton, hogy járható legyen az úttest. Általános iskolások futkoztak a nagy hóbuckák között és egymást dobálták. Néhányan megfürdettek két lányt a nagy hóban. Én a fejemet rázva mosolyogtam.

  -Patrícia – hallottam meg hirtelen a nevemet előröl. – Patrícia!

Odakaptam a fejem. A magyartanárnőm nézett rám az első pad tetején ülve.

  -Tudom, hogy nagyon szép a táj, de te is jobban járnál, ha megtisztelnél minket a figyelmeddel.

  -Elnézést – kicsit elpirultam.

Néhányan nevetni kezdtek.

  -Mi volt a kérdés?

Még többen nevettek.

A tanárnő megcsóválta a fejét.

  -Nem volt kérdés. Folytatnád az olvasást?

A könyve meredtem. Nono lapozott nekem és rámutatott a folytatandó részre.

József Attila: Óda című művét vettük.

„Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

Halandók, amíg meg nem halnak.”

 

  -Köszönöm, elég lesz – intett a tanárnő. – Didó, légy szíves.

Ő folytatta, én pedig mélyet sóhajtottam. Nem hittem el, hogy a versből a kedvenc versszakomat fogom megkapni. Jó érzés töltött el. Valami kellemes meleg bizsergés a gyomrom és a mellkasomban. Talán szerelem?

 Ekkor a másik teremből hangos hahota szűrődött át. Kóczánék.

  Igen, talán szerelem. De ez már sokkal, de sokkal megfontoltabb. Nem az a kislányos rajongás. Tapasztaltabb vagyok. Talán kezdeményezhetnék egy találkozót.

Előkerestem a telefonomat és elkezdtem SMS-t fogalmazni.

„Szia! Pat vagyok. Nem volna kedved biliárdozni a hétvégén? Akár hozhatsz is valakit és akkor négyesben megyünk”

 

Kicsit remegett a kezem. De hát miért? Ez csak egy meghívás, egy ötlet. Ha jön, jön, ha nem, akkor nem. Nem fog összeomlani a Világ. Végül is elküldtem neki az üzenetet.

Szünetben kimentem a faliújsághoz, mivel válasz nem érkezett. Nono velem tartott, miután megfűztem, hogy jöjjön biliárdozni szombaton. Beszélgettünk.

 Ekkor Nono megfordult.

  -Szia.

Én is megfordultam. Sejtettem, hogy ki állhat mögöttem.

Valóban Kóczán nézett rám azokkal a hihetetlenül kék szemekkel. Szőke haján hópelyhek olvadoztak. Észvesztően jóképű volt! A szívem vadul ugrálni kezdett, de nyugodt mosolyra húzódott a szám.

  -Szia – köszöntem vissza.

  -Eddig úgy néz ki, hogy ráérek. Hová mennénk?

  -A plázába. A Clubot nem szeretem – feleltem.

  -Azt én sem. De addig még beszélünk – ő is mosolygott. Ahogy nézett, a pupillái látványosan kitágultak. Ez két dolgot jelenthetett: Ad1; fél. Ad2; tetszem neki. Én hízelgőnek találtam a második verziót.

  -Rendben – elbúcsúztunk három puszival, majd a csengetésre visszatértünk termeinkbe.

  -Te aztán nem vesztegeted az időt – vigyorgott rám Nono már leülve a második magyar irodalom órához.

  -Most miért tegyem? Ha foglalkozik velem és a számát is megadta, akkor próbálkozhatom sulin kívüli találkozóval – csak vigyorogni tudtam.

Randi Kóczán Balázzsal? A macska értetlenül nézett rám. Én csak mosolyogtam. Bizony, meglehet.