Negyvenharmadik fejezet
2007 június 16. | Szerző: Joyo |
Negyvenharmadik fejezet:
Nagy gondot fordítottam az öltözködésemre is. Elvégre randiról beszélünk. Bár a randi két ember között szokott létrejönni, nem pedig négy. De azért örültem a lehetőségnek.
Sötét farmer nadrágot, fekete, keresztbe színes csíkos pulcsit húztam, föléje a barna hosszú kardigánomat. Télre való tekintettel csizmát és fekete télikabátot. A hajamat kibontva hagytam. Még sminkeltem is J
Anya alaposan megnézett, majd mosolyogva bólintott, hogy ez így pont jó lesz.
Útnak is indultam a pláza felé.
Nonoval a játékterem előtt futottam össze. Ő nem vitte túlzásba. Na ja, nem is neki volt randija.
Odabent összefutottam volt osztálytársammal, Horváth Gáborral és barátaival. Hozzájuk csatlakoztunk, amíg a fiúk meg nem érkeznek. Lejátszottunk pár menetet, közben Gáborral jól elbeszélgettünk az általános iskolás emlékeinkről. Nono az óráját nézegette.
-Hihetetlen, ezek felültettek minket? – kérdezte.
-Miért? – én is az órámra pillantottam. Elmúlt fél kilenc, ők pedig még sehol. Fél órás késés még a nőknek sem megengedett, hát még férfiaknak!
Elkértem Nono telefonját, mert az enyémen már nem volt egység. Fel is hívtam Balázst. Elég sokára vette fel, a hangja lihegős volt, mint aki futott.
–Igen?
-Szia, Pat vagyok. Merre jártok, mi már a biliárdban dekkolunk.
–Szia, ne haragudj, de még csak most tudtunk vacsorázni. Mi lenne, ha kilenckor az Avantgare-ban találkoznánk. Persze, ha az még jó nektek.
-Nekem jó, Akkor ott találkozunk kilenckor. Szia – és már ki is nyomtam. Persze ehhez hozzá tartozott, hogy Nono türelmetlenül az óráját kocogtatta. Talán túl sokat beszéltem? Visszaadtam a telefont.
-Na?
-Kilenckor, Avantgárdé.
-Akkor bocsi, de egyedül mész. Annyi ideig nem szeretnék maradni.
-Mi? – elkerekedtek a szemeim. – Egyedül akarsz hagyni két pasival?
Nono elvigyorodott.
-Miért? Szerintem élvezni fogod a helyzetet.
Ha nem is én, de a macska minden bizonnyal! Már előre féltem, nehogy elszabaduljon.
Elköszöntünk Gáboréktól, majd útnak indultunk a belváros felé. Nem volt olyan messze, csupán a fagyos szél nehezítette a helyzetünket. A hajamat össze-visszafújta, beleragadt a rúzsomba. Na, ilyenek miatt is utálok sminkelni.
Mire még érkeztünk az ivóhoz, már úgy festhettem, akár egy szénaboglya! Nono elbúcsúzott tőlem, én pedig dübörgő szívvel, remegő gyomorral léptem át a küszöböt. Reméltem, hogy azonnal beléjük botlom, de sajnos nem így történt. Végig kellett járnom mind a három emeletet, de még így sem találtam meg őket. Végül elkönyveltem magamban, hogy vagy én vagyok ilyen pontos, vagy ők szeretnek késni. Nyílván az utóbbi, állapítottam meg az órámra nézve. Kilenc múlott tíz perccel. Mélyet sóhajtottam és legaloppoztam a legalsó pincehelységbe, ahol a mosdók voltak találhatók. Gondoltam addig rendbe próbálom hozni a rendbe hozhatatlant. A tükörbe nézve elhúztam a számat. A sminkem kicsit elkenődött, nyílván mikor a hideg szél miatt könnyeztem. A kéztörlővel próbáltam megigazítani. A hajamat előre dobtam, és az ujjaimmal fésültem át, majd hátravetve eligazgattam. Mire úgy éreztem, hogy szalonképes vagyok, elindultam újra el, hátha már itt vannak. Épp a lépcsőfordulóban voltam, mikor megláttam egy pár bordó sportcipőt. Nem tudom, honnan éreztem, de biztos voltam benne, hogy ő az. Próbáltam nem sietni. A szívem ismét úgy dübörgött, akár a tam-tam dob. Próbáltam mély sóhajtásokkal leküzdeni az izgatottságomat. Végül a középső szinten, bent a pulttal szembeni is bokszban meg is találtam őket. A két szép, szőke Balázs. Rájuk mosolyogtam, ami szerintem sokkal inkább vigyor volt. Egy-egy korsó sör már ki volt rakva eléjük.
-Hy! – köszöntem.
Felnéztek. Kóczán pupillái kitágultak amint rám nézett. Talán tetszettem neki.
-Cső – köszönt és maga mellé mutatott, hogy üljek le.
-Te merre voltál? – érdeklődött Kurucz Balázs. Ő is méregetett, de Kóczánnal ellentétben, igyekezett a szemeimbe nézni. Balázs tekintete, ahogy a szemem sarkából láttam, épp a dekoltázsomat vizslatta.
-WC-n – feleltem.
Összenéztek.
-Na, ott pont nem kerestünk – vigyorgott Kóczán.
Beszélgetésbe kezdtünk, meg lettem híva egy nagy őszilére. Később, mikor felszabadult, átköltöztünk a sarokban lévő nagy sarokgarnitúrára. Kóczán ült mellettem, Tesó mellette.
Eszembe jutott, hogy a sálam miatt levettem az antik kereszt nyakláncomat. Előhalásztam a farzsebembe és miután pár percet, szerencsétlenkedtem vele, megkértem Balázst, hogy segítsen. Zavartan mosolygott, ahogy próbálta összeakasztani a kis kapcsot. Közelebb hajolt, ….nyílván, hogy jobban lássa. Női praktikák.
-Kicsit nehéz bekapcsolni – mondtam mentegetőzve, közben a plafont néztem. Én is kicsit zavarba jöttem. Éreztem az illatát. Bele szédültem. A pulzusom vadul lüktetett. Úgy éreztem az övé is. Láttam a nyakán lüktetni a fő verőeret. Pupillái újra kitágultak, írisze sötét kékre váltott, ahogy koncentrált és ujjai pár centire voltak a melleimtől.
-Ennyire nehéz? – érdeklődött Tesó átnézve barátja válla felett.
-Csak bírja erre koncentrálni – mondta mosolygós hangon.
Tesó megfogta a tarkómat és fejemet finoman Kóczáné felé, lökte. Majdnem összefejeltünk. Mikor Balázs végre bekapcsolta a láncot, maga fektette a szegycsontomra a keresztet és nézegette, mint aki jól végzett munkája után az eredményt figyeli.
-Köszönöm – mondtam megfogva a keresztet, mint aki védekezik.
A következő körben egy vodka-narancsot raktak elém, poharukat koccintásra emelték.
-Nem így – szólt rám Kóczán. – Koccintásnál a másik szemébe kell nézni. Újra.
Hát újra koccintottam vele, közben mélyen a szemeimbe fúrta a sajátját.
-Mire igyunk? – kérdeztem.
-A szétesett ágyadra – vigyorgott Tesó.
Beszélgetésünk során szóba került, hogy már kétszer szétesett az ágyam, különböző okokból kifolyólag.
Kóczán rákérdezett, hogy Csókával mi biztos, hogy csak barátok vagyunk e. Nekem féltékenynek tűnt, nem mintha akkora tapasztalatom lenne ilyen téren. De valahogy ösztönösen éreztem, no meg Tesó plafont néző kék szeme és feladó fejcsóválása is rávezetett.
Biztosítottam, hogy szerintem már barátok sem vagyunk.
A „Halálos iramban” című filmről kezdtünk beszélgetni.
-Én még az első részt sem láttam, de szeretném megnézni – mondtam a vodka-narancsot kortyolgatva.
Kóczán szemei felcsillantak.
-Nekem megvan mind a kettő. Megnézzük?
-Aha – bólintottam mosolyogva.
-Videózunk? – szemöldökeit cinkosan megugráltatta.
-Igen.
-Biztos, hogy akarsz? – na, itt mintha már más felől puhatolódzott volna! Mit is akarok én biztosan? Megcsókolni. Megízlelni az ajkait. Vajon valóban olyan puhák, mint amilyennek látszanak? Hogyan csókolhat? Gyengéden? Vadul? Szenvedélyesen? Csak úgy cikáztak a fejemben a gondolatok.
-Igen.
-Ti Csókával, hogy videóztatok?
Na ez most milyen kérdés volt? Szerintem az ember egyféleképpen tud videót nézni.
-Kihúztuk az ágyat… – kezdtem.
-Már jól kezdődik – fűzte hozzá Tesó belekortyolva a sörbe.
-Aztán betesszük a kazettát a videóba, elindítjuk és nézzük.
Megint italt rendeltünk.
-Mi a tervetek az est további részében? – kérdeztem.
-Leisszuk magukat, és te majd vigyázol ránk – vigyorgott Kóczán.
-Ápoljalak titeket?
-Akár. Jobb, mint a videózás.
-A videózás többi részét inkább a fantáziádra bízom – vigyorogtam és kortyoltam.
-Uh! Arra inkább ne – rázta a fejét Tesó. – Ennek olyan fantáziája van…
-De neki is – mutatott rám Balázs. – Állítólag durvákat tud írni a fejezeteiben. Könyveket ír ám.
Tesó érdeklődve felém fordult. Kicsit elpirultam.
-Valóban? Miket írsz?
-Kaland és fantázia regényeket. És néha verseket. De csak ha jó a múzsa.
Erre Kóczán Balázs kihúzta magát és kicsit tette az eszét. Büszkének tűnt. Miért is ne? Tudta, hogy versre ihlet a lényével.
-Az jó dolog. Most van múzsád? – kérdezte Tesó.
-Van. De plátói. Már két éve nem jártam senkivel komolyabban – mondta a poharam fenekét tanulmányozva.
-Ezen könnyen lehet segíteni – vigyorgott. – Ugye Kóczán? – kicsit vállba veregette félre érthetetlen vigyor kíséretében.
Kóczán menthetetlenül zavarba jött. Csak bámulta a korsóját, amúgy fehér bőre pipacs piros lett és mosolygott. Mind a két kezével madárfogásban kapaszkodott a padba, mint akinek azon múlik az élete és nem mert rám nézni.
Abban a pillanatban esett csak le!
Tesó egész este piszkálta Kóczánt. Ilyeneket én szoktam művelni, ha Nononak nagyon tetszik valaki, és az illető jelen van a társaságban. Ugyan ez volt a helyzet! Bár a dolgot ilyen szereposztásban nem tapasztaltam.
Te jó ég! Tetszem Kóczán Balázsnak?! Biztos voltam benne, ha most állnék, sürgősen le kellene ülnöm. Ki hitte volna, hogy egyszer ez a nap is bekövetkezik?
A szemközti oldalon a TV-ben ekkor szólalt meg „Dido-Thank you” című száma. Felnéztem és elmosolyodtam. Eszembe jutott, hogy milyen emlék fűződik hozzá Balázzsal kapcsolatban. Ő is felnézett. Talán most mert először rám nézni mióta Tesó vállba veregette.
-Szeretem ezt a számot – mondtam még mindig a képernyőt figyelve. – Kellemes emlékeket idéz.
-Emlékszem. Erre táncoltunk.
Hitetlenkedve néztem a kék szemekbe.
-Azt hittem erre nem is emlékszem. Már, mint a számra.
Valóban nem hittem el. Hiszen Didóék beszélték rá, hogy táncoljon velem. És szinte végig beszélgettük az egészet. Úgy gondoltam semmit sem jelentett számára az a tánc. De ezek szerint még is.
A tekintetünk össze fonódott. Jó érzés volt. Mintha átölelt volna. Legszívesebben oda hajoltam volna, hogy megcsókoljam, de remegtem. Mi van ha eltol? Ha félre értettem a jeleket?
Nem akartam sokat rágódni a dolgon. Inkább élvezni a randi perceit, amíg tartott. Bár sokáig már nem. Hazavittek Tesó autójával. Megköszöntem az estét, puszit váltottam velük, majd elégedett mosollyal felballagtam a negyedikre. Természetesen anyu a konyhán várt és kifaggatott mindenről.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: