negyvennegyedik fejezet

2007 július 21. | Szerző: Joyo |

 

Negyvennegyedik fejezet:

Boldog voltam. Kimondhatatlanul boldog. De sikerült alaposan megfáznom. Az első két napom lázasan és torokfájósan telt. Hiába, a manduláim.  Az orvosom már a születésemnél megmondta, hogy sok gondom lesz vele, jobban járnánk, ha kivetetnénk. De az óta is megvannak. Igaza lett, valóban kéthavonta begyulladnak, főként, ha itt a rossz idő.

Mikor a lázam elmúlt és jobban lettem, otthon tettem vettem a lakásban. Mosogattam, takarítgattam, írtam az aktuális regényem, vagy a fotelban elnyúlva néztem a TV-t.

Aznap is épp a délelőtti sorozatokat néztem szájtátva, nálam ez megszokás, ha ráfeledkezem a képernyőre, mikor a mobilom táncolni kezdett az asztallapon. Kicsit össze is rezzentem, s káromkodva fogtam a kezembe.

„Tel. szám kikapcs”

 Kicsit összeráncoltam a homlokom. Utáltam, ha valaki rejtette számon hívott.  De azért felvettem.

  -Igen, tessék?

  –Szia Pat, Balázs vagyok.

Először csak pislogtam. Komolyan nem esett le, hogy milyen Balázs keres engem telefonon. Végül nagyot puffant. Kóczán!

  -Szia – halkítottam le a TV-t mosolyogva. Nocsak, nocsak. Ő Szőkesége felhívott minden különösebb indok nélkül? Talán feltűnt neki, hogy már két napja nem voltam suliba?

  –Mivel tengeted a napjaidat?

A hangja kicsit remegett. Mint aki zavarban van.

  -TV-t nézek, takarítok, gépelek, alszom, csak semmi megerőltetőt – az én hangom inkább nevetősen csengett. Jól esett, hogy felhívott és érdeklődött.

  –Azért már jobban vagy?

  -Igen, köszönöm.

  –Hétfőn már jössz?

  -Persze. Unalmas itthon egyedül – vigyorogtam.

  –Elhiszem. Ha ráérek, lehet, hogy meglátogatlak, hogy ne legyél egyedül – az ő hangja is vigyorgós lett.

  -Jól hangzik. Örülnék neki.

  –Fertőző vagy?

  -Nem. Csak pihennem kell – feleltem.

  –Akkor lehet, hogy megyek. Nem szeretek beteg lenni.

  -Hidd el Balázs, senki sem szereti ezt az állapotot.

  –Tulajdonképpen mi a baj? – kérdezte.

  -Mandulagyulladás. De nálam ez már megszokott. Elég gyengék a manduláim.

  –Sajnálom.

  -Nem kell. Örökletes – legyintettem.

  –Először anyukádat hívtam fel véletlenül – a hangja kisfiúsan csengett. Talán újra zavarba jött.

  -Hogy, hogy? – csodálkoztam.

  –Az a szám volt elraktározva. Gondolom egyszer onnan hívtál fel. Kicsit csodálkoztam, mikor a vonal túlsó végén meghallottam „Patrícia virágüzlet, tessék?”. Zavarba is jöttem. Kiderült, hogy az anyukád és megkérdezte, hogy Kóczán Balázsnak hívnak e. Aztán kedvesen lediktálta a mobilszámod.

  -Anyám nem esz meg, nyugi – vigyorogtam. Közben köhögő roham jött rám. Türelmesen megvárta, míg újra levegőhöz jutok.

  –Úgy hallom pihenned kell. Inkább lerakom. Ha tudok menni hozzád még hívlak, ha nem, akkor a suliban hétfőn.

  -Rendben, szia.

  –Szia – és már le is rakta. 

Vigyorogva tárcsáztam az üzlet számát.

  –Patrícia virágüzlet, tessék?

  -Szia anya, Pat vagyok. Képzeld, hívott Kóczán.

  –Én adtam meg a számod. Kicsit meg is lepődtem, mikor meghallottam a hangját.

  -Ő is, mondta.

  –Udvariasan bemutatkozott, én is. Mondtam, hogy milyen kedves a hangja. Aztán lediktáltam neki a számod. Rendes tőle, hogy felkeresett. Randiztok majd újra?

  -Nem tudom. De azt mondta, lehet, hogy meglátogat, ha ráér. Ha nem, akkor majd hétfőn megbeszéljük.

  –Én szorítok neked. A hangja alapján rendesnek tűnik.

  -Na persze, miután észrevette, hogy nő vagyok, felém is megváltozott – vigyorogtam.

  -Élvezd ki.

  -Azon vagyok.

És ezt komolyan is gondoltam. Kiélvezem minden percét az együttléteknek. Csak most már találkozhatnánk úgy is, hogy csupán ketten vagyunk J