Negyvenhatodik fejezet:
Telt az idő, és mi folyton összemosolyogtunk a folyosón. Nono csupán a fejét rázta. Talán örült nekünk. Vagy nekem. Hogy talán révbe érek. Nem tudtam volna megmagyarázni. Ilyet még soha nem éreztem. Ezek volnának azok a bizonyos viszonzott érzelmek?
Ez a kezdeti stádium tetszik. Az izgatottság, hogy hamarosan látom, és tudom, hogy már nem néz rajtam keresztül. Vajon ha összejövünk, az iskolában is megcsókolna? Megölelne? Kíváncsi voltam.
Az nap gyakorlatunk volt, és más nem járt a fejemben, csak az, hogy hamarosan feljön hozzánk filmet nézni. Ez lesz az első alkalom, hogy valóban kettesben leszünk. Izgultam.
Hátul ácsorogtunk a díszszőlőknél, és éppen oltványokat vágtunk. Én olykor a focipálya felé sandítottam, ahol Balázs épp a kapuban állt. Alig bírtam levenni róla a szemeimet. Miért tud ennyire felkavarni, ahogy a teste mozgását nézem? Vágy volna ez? Vagy szerelem?
Túlságosan elbambulhattam, mert, az oltókés megcsúszott a kezemben, s már csak csípő fájdalmat érzékeltem a hüvelykujjamban. Káromkodva vettem a számba sérült ujjamat és leültem osztálytársnőim közé egy kitelepített székre.
-Veled meg mi történt? – kérdezte Juli, miközben összekötözte az oltványokat.
-Elbambultam.
Ő a fejét rázta.
Páran beszélgetni kezdtünk. A téma nagyon fárasztó volt, de csak nevettünk rajta. Végül már annyira nem bírtam, hogy hanyatt leesetem a székről, amin eddig lovagló ülésben foglaltam helyet.
-Jézusom, ne fárasszatok már ennyire gyerekek – morogtam kiterülve, lábaim a szék támláján voltak. Csak feküdtem a fűben, terepszínű munkaruhában, kék pólóban, hajam, melyet lófarokba kötöttem, most szétterült a fejem körül, két kezemet a szemeimre szorítottam.
-Azért ennyire nem lehettem fárasztó – vigyorgott rám Juli. Legalábbis az ujjaim közül úgy érzékeltem.
-Pat, vendéged jön – hallottam meg Didó hangját valahonnét a díszszőlők alól. Éppen bagóztak.
Mire kinyitottam a szemeimet, pár másodpercem maradt, hogy odébb guruljak egy kicsit, mielőtt a bicikli első kereke a karomon parkol le. Kicsit szemrehányóan néztem fel, szemeim elé árnyékot tartva. Csak akkor mosolyodtam el, mikor Balázs vigyorgó arca tűnt elő a napsugár koronából.
-Majdnem rám tekertél – morogtam felülve.
-Ugyan. Megálltam időben – mosolygott.
-Persze. Ha nem gurulok félre… na mindegy. Miért jöttél?
Lehet, hogy ezzel megfogtam, mert hirtelen nem tudott mit mondani.
-Ugyan Kóczán, mond azt nyugodtan, hogy látni akartad – jött az instrukció a díszszőlő alól. Didó vigyorgott ránk az indák közül.
Mintha Balázs elpirult volna, vagy csupán a focitól pirult ki.
-A DVD miatt jöttem. Úgy néz ki, hogy jó a tizenhetedike – mosolygott.
-Az még nekem is. Akkor hány órakor jössz?
-Kettőig suli, félre haza érek… hm – elgondolkodott. – Szerintem háromra ott vagyok. Majd hívlak előtte. De gyere le elém légyszí, mert nem biztos, hogy oda találok.
-Ez csak természetes. Ezen ne múljon – vigyorogtam.
-Akkor ezt meg is beszéltük. Most megyek, mert van egy visszavágóm. Szia, majd szerdán.
És már el is tekert.
-Csak nem randiztok? – ugráltatta meg ívesre szedett szemöldökét Didó.
-De igen. Ez már a harmadik lesz – kicsit elpirultam. Igyekeztem újra az oltványokkal foglalkozni.
-Nocsak. Mégis csak felfigyelt rád?
A gyomrom megugrott. De inkább az idegességtől. Csilla közeledett.
-Nem mindegy az neked? – kérdezte Didó. – Végre boldognak látszik. Egyben van. Ne mássz bele.
Ezzel Didó eltűnt Sziszi és Móni társaságában. Csilla Marcsival leült a szőlőtőkék tövében és csendesen cigizni kezdett.
Én, pedig igyekeztem újra oldottan viselkedni. Elvégre kettesben tölthetek egy kis időt álmaim hercegével. Ráadásul hazai pályán.
*************
Este épp az aktuális regényt írtam, mikor megcsörrent a mobilom. Ismeretlen telefonszám volt. De legalább kijelezte.
-Igen, tessék?
-Szia, Balázs vagyok.
Felszaladt a szemöldököm. Ezt a meglepetést! Az órára néztem. Este kilenc múlt.
-Szia. Hát te?
-Ráérsz? Volna kedved találkozni velem?
-Most?
-Persze, csak ha ráérsz.
-Tulajdonképpen ráérek.
-Remek – vidám volt a hangja. A hétérben mintha TV szólt volna. Talán meccse. – Gyere a buszvégre. Ott leszek a fagyizónál.
-Rendben. Hamarosan indulok.
Szüleimnek bejelentettem, hogy Balázzsal találkozom. Tízig engedtek el, mert holnap suli. Még annak az egy órának is örültem. Csak had találkozzam vele, hátha végre elcsattan az a csók.
Felhúztam a hosszú, barna kardigánomat és lesiettem a buszvégre. De nem volt sehol. Körbejártam az állásokat, a fagyizót, de még mindig semmi. Lehet, hogy csak nem rég indult otthonról? Végül is elég messze lakik a Jerevántól. Mélyet sóhajtva lerogytam egy padra és hátraráztam a hajamat, melyet kibontva hagytam.
Ekkor hallottam meg a nevetést. Ismerős volt mind a kettő. Kicsit félve fordultam meg, bár tudtam, mit fogok látni. Igen, a két Balázs sétált felé. Kóczán biciklit tolt maga mellett, Tesó a jobbján szédelgett.
-Uram Isten! Ezek ittak?!
Megcsóváltam a fejem. De nem álltam fel. Megvártam, amíg oda érnek elém. Amint rájuk néztem, már biztos voltam benne, hogy alkoholt fogyasztottak.
-Jó estét – mosolyogtam.
Kaptam három-három puszit. Megcsapott az alkohol szaga. Bár nem erősen, de Tesó elég bágyadtan mosolygott rám. Le is ült, úgy tűnt, nem bírják el a lábai.
-Ti ittatok?
-Csak egy kicsit – vigyorgott Tesó. A szavak kásásan formálódtak meg a nyelvén.
-Egy kis Jim Bim – vigyorgott Kóczán.
Ismét megráztam a fejem.
-Miért hívtál le?
Vállat vont és összenevetett Tesóval. Feltűnt, hogy szabadabban viselkedik, ha Tesó vele van.
-Gondoltuk találkoznál vele – bökött Tesó Balázs felé.
-A te telefonodról hívott? – fordultam a részeg szőkéhez. Ő bólintott. – Jó, akkor el is mentem a számot.
-Akkor mit nézünk meg? – kérdezte Kóczán, miután Tesó elkérte a biciklit és ő leült mellém.
-Én a Dracula 2001-re gondoltam, ha megfelel.
Ő bólintott. Kicsit beszélgettünk, a térdült összeért. Tesó botlásain, hírtelen irányváltásain nevettünk.
-Ha ennyire nem bírja, miért iszik? – kérdeztem összefont karokkal.
-Fogalmam sincs. Talán titkon abban bízik, hogy hozzá edződik a szervezete.
-Te mennyire bírod?
-Azért nem panaszkodhatom – mosolygott.
-Én nem tartom magam nagy ivónak. Hangulattól függ, hogy mennyire és milyen hatással van rám.
-Mint, múltkor Freeben? – vigyorgott rám Kóczán.
-F… Freeben? – kicsit elpirultam.
-Még ősszel összefutottunk. Nehogy azt hidd, hogy nem emlékszem rád. Elég keményen belém szaladtál a tömegben.
-Sajnálom. Azt hittem nem is ismertél meg.
-Azért az ismerőseimen megakad a szemem. Csinos voltál. Láttalak már egyszer-kétszer ott, de most visszafogottabb voltál – mosolygott. Tetszett, ahogy az utcai lámpák fénye megcsillan a szemében.
-Már ha az áttetsző fekete fölső visszafogott – mosolyogtam, de zavaromban inkább a járdát néztem.
-A többi csajhoz képest visszafogott. De csinos.
-Köszönöm. Sosem hittem volna, hogy észreveszel a szórakozó helyeken. Én legtöbbször el akartalak kerülni.
-Miért? – vigyorodott el Balázs.
-Azért mer… – nem tudtam befejezni. Tesó épp akkor esett oda hozzánk szó szerint a biciklivel. Épp, hogy meg tudta magát támasztani a lábával. Megijedtem. Közel járt a százkilencvenöt centihez, és nem akartam belegondolni, hogy mi lenne velem, ha egy ekkora ember rám esne. Tesó bágyadtan vigyorogva pislogott ránk.
-Udvarolunk, udvarolunk?
-Én csak… – kezdtük egyszerre Kóczánnal. Aztán összenéztünk és elnevettük magunkat. Úgy tűnik, hogy mind a ketten udvarolni próbálunk a magunk módján.
Sajnos a csók azon az estén sem csattant el. Bár nem bántam. Ha végre megtörténik, csak annál jobb lesz.