Negyvenhetedik fejezet

2007 augusztus 28. | Szerző: Joyo |

 

Negyvenhetedik fejezet:

 

  Nagyon izgultam. Egész nap remegett a kezem.

  -Olyan vagy, mint egy idegbeteg – rázta a fejét Nono. – Ha ennyire ideges vagy, ne találkozz vele.

 Úgy néztem rá, mintha még egy feje nőt volna.

  -Ilyet ne kérj. Csak ez az első eset, hogy úgy találkozunk, hogy kettesben leszünk. Csupán e miatt remegek. És mi van, ha ma megtörténik? Ha ma végre csókolózunk?

  -Mi lenne? – mosolygott, Nono. – Akkor talán végre lenyugszol egy kicsit.

  -Vagy ennél is hülyébb lesz. Megkérhetnélek titeket, hogy ne itt beszéljetek ilyenekről? Éppen eszem.

  -Csilla, téged senki sem kérdezett emlékeim szerint – mordult rá, Nono.

  -Tehetek én róla, hogy nem írásban tárgyaljátok meg? Könnyebb volna. És megkímélnétek néhány gyomorforgató képtől.

 Nono legyintett. Nem értettem, hogy miért kell folyton epés megjegyzéseket tennie. Mi a jó abban? Szinte fröcsköli a mérget, akár egy vipera.

  -Nyugodj meg Pat. Minden rendben fog menni. Ha meg kell történnie, úgy is meg fog.

És Nono ezzel le is zárta ezt a témát.

 

  Suli után siettem a kölcsönzőbe, hogy kivegyem a Dracula 2001et. Szerencsére bent volt. Mire haza értem, még volt időm megfürdeni és kicsit sminkelni. Odakészítettem a DVD-t és elindultam le a ház elé. Ültem a járda szélén és figyeltem. Tudtam, hogy egy fekete Opel Corsával jön. Minden egyes arra guruló fekete autót figyeltem, és ha közeledett, felálltam. A végén már kezdett fájni a combom, inkább állva maradtam. A nap aznap erősen tűzött, bevonultam egy fenyő árnyékába. A telefonomat nézegettem. Már rég itt kellett volna lennie.

 A gyomrom kezdett görcsbe ugrani. És mi van, ha meggondolta magát? Ugyan! Miért tette volna? Kezeimet hátul összekulcsoltam és járkálni kezdtem. Ekkor jelent meg a fekete Opel és leparkolt mellém. Én megkövültem. Kiszállt a volán mögül és rám nézett. Talán ő is zavarban volt. Néhány másodpercig csak néztük egymást, majd végre elmosolyodott. Ekkor már az én gyomromban is oldódott a görcs.    

  -Szia – köszönt. – Bocsi, hogy késtem.

  -Semmi gond – próbálkoztam én is könnyed mosolygással, de úgy festhettem, akár egy idegbeteg. – Akkor akár fel is mehetünk.

Odalépett hozzám és váltottunk három puszit. A mai napig sem értem, hogy miért jött divatba a három puszi. Mit akar ez jelenteni? Általában kettőt szoktak adni.

Felmentünk hozzánk. Levettük a cipőnket és bevonultunk a nagyszobába.

  -Foglalj helyet. Kérsz innivalót?

Ő bólintott. A konyhán még mindig remegett a kezem. Nem tehettem róla. Kettesben voltam a Szép Szőke Herceggel, persze, hogy ideges voltam. Kipattogtattam a kukoricát is, majd bevonultam mellé a kanapéra és nekiálltunk nézni a filmet.

 Telt az idő, iszogattunk, ettük a kukoricát, a fejem, pedig valamilyen úton-módon a vállára került. A sajátját, pedig az enyémre döntötte. Ártatlan póz volt, mégis meghittség áradt belőle. Bár a nyakamba kezdett bele állni a görcs. J Úgy tűnt, hogy az övébe is, mert egyszer csak megszólalt.

  -Nem fekhetnénk el az ágyon? Persze, csak ha akarod. Kezd begörcsölni a nyakam – mondta. A szemeiben valami csillogott. De nem tudtam megfejteni, hogy mi? Nem volt túl sok tapasztalatom a srácok terén. Talán mára már meg tudnám nevezni mit jelentett az a szikrázás.

  -Hogy gondolod? – kérdezte a nyakamat masszírozgatva.

  -Úgy, hogy elfekszünk az ágyon keresztbe – és kezével mutatta az irányt.

A szívem rákezdett, és az adrenalinom is egy fordulatszámmal jobban pörgött a gondolatra, hogy együtt fekszünk az ágyon, és a szélességet tekintve, szinte hozzám is simul.

  -Rendben – bólintottam végül.

Ő a feje alá rakta a párnát, s mikor én kérdőn néztem rá, kicsit zavartan megszólat.

  -Nyugodtan tedd a fejed a kezemre.

Feje biccentésével még bíztatott is, én, pedig engedtem az édes csábításnak. Lassan lehajtottam a fejem a karjára és próbáltam ellazulni. Csupán az volt a bökkenő, hogy úgy kicsit nehezen megy a lazulás, hogy álmaim férfia hátulról majdnem hozzám simul, a keze, pedig a csípőmre lopakodik. Nem szóltam semmit. De a szívem a torkomba ugrott. Ujjai a medencecsontomra telepedtek, s hüvelykjével apró köröket rajzolgatott az ing és a nadrág között elővillanó szabad bőrfelületre. Úgy dübörgött a szívem, csodálkoztam, hogy nem hallja, nem érzi minden tagomban. Az illata teljesen elbódított. Valami lágy, édeskés illat ölelt körül és egészen beleette magát az agyamba. Felkutatta a vágyközpontot és pöcre indította. Éreztem, hogy a vágy szétárad a testemben. Végignyaldossa a testemet a lábujjaimtól kezdve, s mikor visszaért a fejem búbjához, úgy éreztem, túltöltődtem feszültséggel. Majdnem szétrobbantam.

  A film véget ért, én kikapcsoltam a lejátszót és rádióra kapcsoltam az erősítőt. Balázs visszaintett maga mellé és kitárgyaltuk a filmet.

  Nem volt rossz, bár az első rész sokkal jobban tetszett. Ezen kicsit csámcsogtunk, majd hírtelen beállt a csend. Nem tudtam, mit mondjak. Úgy éreztem magam, akár egy pattanásig feszített húr. Vonzott a tekintete, az illata, hozzá akartam érni, hogy végre tudjam, felderítsem milyen a bőre tapintása. Szemeimmel faltam azokat a telt ajkakat. Bele szerettem volna kóstolni, hogy vajon olyan lágyak e, mint amilyennek látszottak. Végig szerettem volna húzni az ujjam azon a szép ívű szemöldökön, de nem tudtam megmozdulni. Megbénított a félelem. És mi van, ha visszautasít? Miért is utasítana? Elvégre itt fekszel a karjaiban. Egyik keze még mindig a fejem alatt volt, a másikkal, mivel immár a hátamon feküdtem, feljebb gyűrte a sárga kockás ingem, és a hasamra rajzolgatott.

Ez meggyőzött.

  -Olyan jó az illatod. Mi ez? – kérdeztem kicsit közelebb hajolva. Mélyet szippantottam. A húr tovább feszült.

  -Mexx – felelte.

  -Nagyon tetszik.

Még közelebb erőltettem magam. Kicsit nehezen ment fekvésből, rég erősítettem a hasizmaim. Kicsit oldalra fordultam, hogy ne erőlködjek annyit, félkönyékre támaszkodtam, s orrom hegyét finomat a nyakához érintettem. Éreztem, hogy kicsit megremeg a mozdulattól. Kék szemeit lehunyta, ahogy lassan elindultam a nyakán. Ilyet még soha nem tettem. De őrjítően jó érzés volt. Ahogy az adrenalin cikázott bennem és nőtt a melegség az alhasamban. Eljutottam az álla vonaláig, de nem mertem tovább menni. Pedig nagyon szerettem volna megcsókolni.

Ekkor felém fordult és rám emelte azokat a hihetetlenül kék szemeit. A számat figyelte, majd a szemeimbe nézett. Olyan közel voltunk, hogy csak egy picit kellett volna előre hajolnom, és… de helyettem ő tette meg ezt a pici mozdulatot. Úgy éreztem, mintha tűzijáték robbant volna a fejemben. A szempilláim elnehezültek. Képtelen voltam nyitva tartani őket. Maguktól csukódtak le. Csupán végig simította ajkaival az enyémet, de ez a pillanat felért bármivel eddigi életemben. Legalábbis, akkor, ott úgy éreztem. Újra a szemeimbe nézett. Arca komoly volt. Engem figyelt. Talán a reakcióimat? De nem érdekelt. Szabad kezemmel arcát a tenyerembe vettem. Most én pillantottam hol a szájára, hol a szemeibe. És én hajoltam közelebb. Ha eddig azt hittem nem létezhet édesebb, gyönyörűbb pillanat, tévednem kellett. Az ajkaink összesimultak, először csak finoman, majd sajátjával ösztönzött arra, hogy kinyissam a számat, s nyelvét finoman, szinte ízlelgetve, becsúsztatta a számba. Én, pedig készségesen fogadtam viszonozva a rég várt csókot. Már nagyon régóta álmodoztam erről a pillanatról, s valahol legbelül tudtam, hogy valóra válik. Muszáj volt valóra válnia. Egy ilyen gyönyörű érzés nem maradhat plátói. Hüvelykujjammal lágyan simogattam az arcát. Az ő ujjai, a hasamról a tarkómra vándoroltak, finoman belefésültek kibontott sörényembe és közelebb húzott magához. A csók egyre mélyebb, egyre szenvedélyesebb lett. A feszültség, ami pattanásig feszített, kezdett oldódni ebben a szenvedélyben. Úgy éreztem mindenem cseppfolyóssá, válik Balázs ölelésében. Nem létezett semmi. Sem idő, sem tér, a világ is megszűnt. Csak mi voltunk. Még soha nem éreztem ennyire édes csókot. Pedig az még eljutott a tudatomig, hogy előtte sós kukoricát ettünk. És mégis! Édes volt. Már nem éreztem közhelynek, ha azt mondják, hogy „édes, mint a méz”. Mert tudtam, hogy ilyen pillanatokra céloznak. A testünk teljesen összesimult. Nem akartam, hogy véget érjen ez a gyönyörű pillanat. De sajnos véget ért. Lassan elengedtük egymást. Még mindig lehunyt szemmel, mélyet sóhajtottam, kezem lesiklott az arcáról a mellkasára. Éreztem a heves szívdobogást. De nem tudtam eldönteni, hogy ez az övé, vagy a sajátomat érzem az ujjaim hegyében dobolni. Mikor felnyitottam a szemeimet, ami be kell ismernem, nagyon nehéz feladatnak bizonyult, engem nézett. Visszamosolyogtam rá. Még mindig kábának éreztem magam. Talán látta rajtam, mert mosolyogva újra megcsókolt, s ez a gyönyörű érzés ismét magával ragadott. Ez a szerelem? Mert ha ez az, akár itt helyben meg is halhatok. Boldognak éreztem magam, testetlennek.

  Később beszélgettünk. Nekem valahogy egyértelműnek tűnt, hogy ezek után járni fogunk. Talán a naivságom miatt. Mikor elő hoztam a dolgot, nem hittem volna, hogy újra elutasítanak, bár most sokkal finomabban.

  -Miért nem? – kérdeztem félig-meddig rajta fekve.

  -Most jön az érettségi. Nem állok túl jól. Nagyon oda kell koncentrálnom, és ha most bele kezdenék egy komoly kapcsolatba – közben az arcomat simogatta és a hajammal játszott – az elvonná a figyelmemet. Remélem megérted.

 Mélyet sóhajtottam. Arcom a tenyerébe hajtottam. Istenem, mennyire bele illett! Ahogy a szám is pontosan ráillett az övére. Fájt ez a tudat. És az is, hogy féltem, senki mással nem fogom így élvezni a csókolózást, mint Kóczán Balázzsal. Naiv voltam és szerelmes. Akartam őt. Teljesen. Bele olvadni a testébe, a lelkébe, és azt szerettem volna, ha ő is ugyan ezt akarja.

  -Persze, hogy megértem. Jövőre én is érettségizni fogok. És érettségi után?

A szívem hevesebben dobogott a reménytől.

  -Majd meglátjuk mi lesz akkor. Rendben?

Bólintottam. Mit tehettem volna mást? Kapaszkodhattam volna a bokáiba, hogy úgy vonszoljon a kijáratig, közben, pedig zokoghattam volna: „Könyörgöm, Balázs, maradj velem!”. De volt bennem annyi büszkeség, hogy nem tettem meg. Csupán átöleltem a szoba közepén állva, fejem a vállára hajtottam arcom a nyaka hajlatába temettem. Istenem! Még oda is oda illettem! Miért történik ez velem? Miért? Miért nem tud soha teljesen összejönni? Miért nem lehetünk egy pár?

 Az ajtóban három bizonytalan puszit kaptam tőle, amit megint nem értettem. Miért puszi, mikor alig tíz perce még szenvedélyesen csókolóztunk?

  -Mikor jössz át legközelebb? – kérdeztem az ajtófélfának támaszkodva. A gyomrom össze volt szorulva. Talán a tekintetétől. Távolságtartó volt. A kocsi kulccsal és a forgalmival babrált.

  -Még nem tudom, mikor érek rá. Majd megbeszéljük.

  -Rendben. Majd megbeszéljük. Szia.

Igyekeztem nem őt nézni, ahogy egyre távolodik a lépcsőn. Inkább, amint megfordult, becsuktam az ajtót. Neki vetettem a hátam és lecsúsztam a földre. Minden édes érzés eltűnt. Csak én ültem ott a fehér járólapon szétcsúszva. Én és a keserűség.