Negyvennyolcadik fejezet

2007 szeptember 10. | Szerző: Joyo |

 

Negyvennyolcadik fejezet:

 

  Csak kóvályogtam az iskolában másnap. Ültem a helyemen és az államat kitámasztva bámultam kifelé az ablakon. Kezdtek virágozni a bokrok a kerítés mentén. Nahát! Eddig fel sem tűnt.

Nem értettem Balázs viselkedését. Mikor reggel beértem az iskolába összetalálkoztunk. Mind a ketten megtorpantunk. Én a kapuban, hátulról Nono majdnem fellökött, Balázs pedig a lépcső tetején. Csak néztük egymást pár másodpercig. Én mosolyogni akartam, de a tekintete leolvasztotta még a reményét is. A tekintete üres volt, arca sápadt. Intettünk egymásnak, ő pedig elvonult mellettem az udvarra. Nem értettem semmit. Akkor most még puszit sem kapok?

  -Miért vagy úgy magad alatt Pat? – kérdezte Nono.

Mélyet sóhajtottam és felé fordultam.

  -Én? Magam alatt?

  -Ne akarj félre vezetni. Látom rajtad. Az a baj, hogy nem úgy üdvözölt, mint szokott?

Megráztam a fejem.

  -Még el sem mesélted, hogy mi volt a randin.

Újabb mély sóhajt. Elmosolyodtam, de ez valószínűleg a szemeimig nem jutott el.

  -Csókolóztunk.

Nono elvigyorodott.

  -És?

  -De abban maradtunk, hogy nem fogunk járni.

  -Akkor már értem mi a bajod.

  -Ahhoz már hozzá szoktam, hogy kosarat kapok tőle – vontam vállat. – Inkább az bánt, hogy valami átfordult benne. És nem épp jó irányba. Láthattad – biccentettem a bejárat felé.

  -Talán össze zavarodott – találgatott Nono.

  -Remélem, hamar összeszedi magát.

Ez volt a végszó. Ismét a kert felé fordultam az államat kitámasztva. Újra lejátszódott előttem a tegnapi jelenet. Valami szorítást éreztem a torkomban. Sírni szerettem volna.

 Emlékeim messzebb kalandoztak. Két évvel korábbra. Mikor még gólya voltam.

Halloween diszkó volt és már akkor bele voltam esve Balázsba. Kétségbeesetten, naivan. Didó vállán sírtam, mert már kaptam tőle kosarat. Ő a hajamat simogatva nyugtatott. Akkor még nem volt köztünk szakadék. Még csak ismerkedett az osztály. Pár perccel később Sziszire bízott, ő pedig eltűnt. Teltek a percek, lassan de biztosan lenyugodtam. Így visszagondolva elég siralmasan viselkedtem. Móni hozott nekem vizet, hogy megnedvesítsem a torkom. Ekkor a lemezlovas ismét feltett egy lassú dalt. „Dido-tól a Thank you” című szám szólalt meg. Én, pedig mélyet sóhajtottam. Ekkor valaki elém lépett. Felém, nyújtotta a kezét.

  -Jössz táncolni?

Felnéztem és Balázs mosolygós arcával találtam szembe magam.

  -Persze – tettem le a poharamat, amit majdnem sikerül felrúgnom, ahogy felpattantam Balázs kezét megfogva. Megbabonázva néztem, miközben a tánctérre sétáltunk. Átölelte a derekamat, és én először mélyedhettem el kék szemeiben. A diszkó színes fényei dervistáncot jártak benne, úgy, ahogy lelkemben az öröm, hogy végre érinthetem ezt az embert. Fejem a vállára hajtottam. Már akkor oda illettem, bár még nem tűnt olyan természetesnek, vagy legalábbis képtelen voltam feloldódni. Lazított az ölelésén, amivel a derekamat fogta körül. Keze diszkréten a fenekem felett, az övemen pihent, másik a hátamon.

Szédítően jó illata volt.

  -A barátnőid elég nyomulósak – jegyezte meg. Némi él volt a hangjában. Ismét rá néztem. Nem értettem semmit.

  -Mire gondolsz?

  -A szőke barátnőd képtelen volt leszállni rólam. Addig rágta a fülem, míg végül meggyőzött, hogy táncoljak veled.

  -Egy tánc még nem a világ vége – mondtam. Próbáltam könnyedén, mintha valóban nem volna olyan nagy ügy. Pedig nekem az volt. Életemben először lassúztam olyan fiúval, akit szerettem.

  -Nem szeretek lassúzni, de nagyon kitartó volt.

  -Azért köszönöm.

Mire befejeztük az eszmecserét, a dal véget ért. Ő, pedig megállt. Szédültem. Nem tudtam pontosan, hogy a körbe-körbetáncolástól, vagy ő szédített meg.

  -Én most megyek – mondta kis mosollyal.

  -Köszönöm a táncot – mosolyogtam én is.

  -Nincs mit – ezzel ki is sétált az étteremből. Én, pedig vissza a lányokhoz. Didó időközben már visszaült barátnőihez. Lezuttyantam mellé a helyemre.

  -Na? Összejöttetek? – kérdezte Didó.

  -Megcsókolt? – faggatott Sziszi.

Ráztam a fejem. Bambán meredtem magam elé, mosolyogtam, és csak annyit bírtam kinyögni:

  -Elképesztően jó illata volt.”

Mire az emlékeim végére értem, már kint álltam a folyosón a terem nyitott ajtajának vetve a hátam. Balázst az óta sem láttam. Nagyon reméltem, hogy valóban csak összezavarodott és hamar helyre rakja magában a dolgokat. Nem akartam, hogy így végződjön. Még ne.