Negyvenkilencedik fejezet

2008 március 27. | Szerző: Joyo |

 

Negyvenkilencedik fejezet;

 

Két napig színét sem láttam Balázsnak. Mikor legközelebb megjelent az iskolában, feketében járt. Rossz sejtelmeim támadtak, de nem akartam rákérdezni. Nem kerestem, se őt, se a tekintetét. Telefonokkal sem zargattam.   

 Egy nappal később még is kint álltam az ajtóban. Nonot vártam. Egy óráról lemaradt, orvoshoz kellett mennie. Ekkor lépett oda hozzám Balázs.

 Szívfájdítóan sápadt volt, szinte áttetszővé vált a bőre. Szemei pirossal és kialvatlanok. De odajött.

  -Szia – köszöntem. Meg sem kíséreltem a mosolyt. A zsigereimben éreztem, hogy ez most cseppet sem hiányzik neki.

  -Szia – köszönt ő is. Hallgatott. Valószínű, hogy a szavakat kereste. – Csak azt … azt szeretném mondani, hogy azért nem kerestelek, és jöttem ide, mert meghalt a nagymamám. Valahogy nem vágytam senkinek a társaságára.

  -Megértem.

  -Csak, mert láttam, hogy nem esett jól.

  -Nézd Balázs. Így megértem. És korábban sem szerettem volna beleásni magam. Mert nem tartozik rám.

   -Ha egy kis időt adsz, utána ismét találkozhatunk.

   -Én rád bízom.

Ő bólintott.

Meg akartam érinteni a karját, hogy érezze, én mellette állok. Már indult a kezem, de félúton inkább megállítottam. A testem mellé ejtettem.

  -Részvétem – mondtam inkább csendesen.

Biccentett, majd visszasétált a saját termükbe. Én csak álltam ott. Hátamat az ajtónak vetettem. A külső szemlélő azt gondolhatta az előbbi jelenet láttán, hogy Balázs esetleg szakított velem, vagy épp megbántott valamivel.

Mindig azt tanították nekem, hogy ne hagyjam, hogy mások fájdalma eluralkodjon rajtam. Próbáltam levetkőzni magamról, de nehezen ment. Szerettem Balázst, még, ha nem is úgy viszonozta, ahogy arra vágytam. Az ő fájdalma, enyém is.

 Ekkor esett mellém Nono, szó szerint. Annyira sietett, hogy orra bukott a legfelső lépcsőfokon, és a falnak támaszkodva állt meg.

  -Megjöttem.

Végre el tudtam vigyorodni. Az utóbbi három napban most először, őszintén.