Harminckilencedik fejezet
2007 április 6. | Szerző: Joyo
A Karácsonyt sikeresen átvészeltem. Szeretek ücsörögni a fenyő alatt, érezni a gyanta és a fahéj illatát. Nézni, ahogy a színes fényeket visszaverik a csillogó díszek. Az ember újra gyereknek érezheti magát. Megfeledkezik minden gondról, bánatról, csak ül a szőnyegen, állát felhúzott térdeire támasztja és gyönyörködik. De sajnos semmi sem tarthat örökké. A téli szünetnek vége és újra kezdődik az iskola, és vele együtt a szürke valóság. Bár most talán nem lesz annyira szürke. Van, ami fényt és színt csempészen bele. J Mosolyogva készültem az iskolába. Már nem álló gyomorral. Kóczántól megkaptam minden reggel a három puszit. Ez elegendő energiával töltött fel. Egyre gyakoribb jelenség volt a mosoly az arcomon, és ez több embernek is feltűnt. És valakinek bizony szúrta is a csőrét.
-Úgy látom, hogy jól vagy – jegyezte meg egyik szünetben Nono egy szendvicset majszolgatva.
-Igen – bólogattam. –Jól is érzem magam a bőrömben.
-De ugye nem Kóczán miatt? – Nono rosszallóan összevonta szemöldökeit.
Megráztam a fejem. Csak féligazság volt. Ugyan jól esett, hogy Kóczán a puszi pajtásom lett, de igazából a közelgő bál villanyozott fel ennyire.
-Jobb is ha nem ő, mert van barátnője – szúrta közbe Csilla, csak úgy mellékesnek szánva a dolgot. De éreztem, hogy csak a megfelelő pillanatot várta. Ő már csak ilyen volt. Szeretett szurkálódni. De ez a beszólás is segített ráébredni, hogy Balázs már nem sok mindent mozgat meg bennem, mert nem vágott gyomorszájon a hír.
Vállat vontam.
-És?
Ezzel meglephettem Csillát, mert felnézett rám, kicsit hitetlenkedőnek tűnt. Nono bezzeg mosolygott.
-Ma oda kellene adni Tündinek a belépők árát – mondta Nononak.
-Rendben. Mikor?
-Este gyere velem le a garázsba. Legalább meglátod, hogy hol találtam rá önmagamra.
Nonotól bólintást, Csillától érdeklődő oldalpillantást kaptam.
Hét óra körül léptünk be a garázsba. Még csupán Tündi, Tomi és Ödön tartózkodott ott. És még valaki, akit senki sem vett figyelembe. Binder. Éppen valamit irogatott egy kockás füzetbe. Talán matekozott.
-Csá – intett Tündi.
Nonot bemutattam a társaságnak. Még sosem járt a garázsban. Csak hallott róla sok szép jót. J
-Hoztuk a pénzt a bálra – mondtam végül a farzsebembe nyúlva. Előkerestem a hétszáz forintot. Tündi már korábban kifizette a saját pénzéből. Mi csak megadtuk neki. A pénz gazdát cserélt, majd a két színes meghívó is.
Kicsit még vártunk, reméltem, hogy még a bál előtt meg mutatni Pátert Nononak. De0sajnos nem jelentek meg. Nono viszont igen csak nézegette Bindert. A homlokomat ráncoltam. És Peti?
Igazam volt, Binder matekozott, Nono pedig kapva az alkalmon, hogy kicsit közelebb kerüljön hozzá, segített neki megoldani egy-két feladatot. Binder és az esti iskola…pff.
Végül kilenc körül távoztunk. Nem éreztem lesújtva magam, azért mert nem találkoztam a gróf úrral. Túl sok jó történt velem mostanában. Inkább hálát adok, azért amim van. És azért ami még történni fog, bármi is legyen az. J
Harmincnyolcadik fejezet
2007 április 6. | Szerző: Joyo
Valahogy úgy éreztem, hogy semmi sem ronthatja el a jókedvem. Még az sem, mikor szembesültem a ténnyel, hogy Móni végül engedett Csóka udvarlásának és kézen fogva sétáltak be az osztályba. Valahogy nem hatott rám a dolog lesújtóan. Csilla izgett-mozgott, háborgott, fröcsögött, Nono a homlokát ráncolta a pár láttán én pedig csak voltam. Volt nekem jobb dolgom is, mint, hogy morogjak és átkozódjam, mint ahogy azt Csilla tette éppen. Az oké, hogy jártak pár hetet, de semmi több. Miért kell morognia? Ő is éli a saját életét. Már újabb kapcsolatba lépett bele. Akkor hagyja Lacit is. Egyedül az a cuppogás zavart, amit minden szünetben hallgatnom kellett. Inkább fogtam magam és kimentem a folyosóra. Éppen Kóczán sétált be a kapun. Rám nézett a szokásos kisfiús mosolyával és köszönt. Odajött hozzám és hajolt a három pusziért. Meglepődtem. Isten bizony! Azt hittem, hogy ez valami tegnapi agyrém volt nála, hogy velem pusziszkodjon. Erre a fél suli szeme láttára odajön hozzám.
-Majd találkozunk – intett búcsút és besétált a termükbe. Én pedig csak álltam ott támasztva a falat és néztem utána mosolyogva.
Mikor a csengőszóra befordultam a terembe, Didó és Sziszi döbbent arcával találtam magam szembe.
Az arcukra volt írva, hogy nem hittek a szemüknek, és majd szétvetette őket a kíváncsiság, de nem kérdeztek. Én pedig csak mosolyogtam. Nem tudtam mást tenni. Végül odafordultam Didóhoz.
-Én sem értem, hogy mi ütött belé.
Csak ennyit mondtam, majd visszamentem a helyemre. Peti felállt a helyemről, de Nono kezét nem engedte volna el. J Nono is érdeklődve nézett rám.
-Mit akart tőled? – kérdezte.
-Üdvözölt – feleltem leülve.
-Puszival?
-Engem is meglepett. Ő tudja, engem nem zavar.
-Azt gondoltam – rázta a fejét mosolyogva Nono.
December hatodika, vagyis Mikulásra való tekintettel, apuval megtömtük a zsebünket szaloncukorral, és amerre járva ismerősbe botlottunk, a kezébe nyomtunk egyet-egyet. Mind a kettőnk fején mikulás sapka piroslott. Gondoltam ezt eljátszom a garázsban is. Feltankoltam a szaloncukorból és lementem. Elég sokan összegyűltek már.
-Nézd már! Megjött a Télanyó! – rikkantott vigyorogva Ödön. – Mi jót hoztál nekünk?
-Az attól függ, hogy jó gyerekek voltatok e – mosolyogtam.
-Én az voltam – ugrott oda Ödön a kezét tartva.
Kicsit oldalra billentett fejjel végigmértem, majd elnéző mosollyal a kezébe nyomtam egy szaloncukrot. Mire felocsúdtam, már többen álltak körülöttem, köztük a három Tündi is.
-Van kókuszos? – érdeklődött mohón Tündi. Válasz helyett a kezébe nyomtam egyet.
Ekkor nyílt a garázsajtó és Hánzi lépett be rajta.
-Te jó ég – motyogta. – Télanyó?
Odaléptem hozzá a zsebembe nyúlva.
-Gyere Hánzi, téged sem hagy ki a Télanyó.
Mosolyogva átvette a cukrot.
-Te vagy ma a második, aki szaloncukrot ad. A boltban is osztogattak.
Mosolyogva körbefordultam. Sorba érkezett a szokásos ember sereg a garázsba. Végül megérkezett Páter is. Rám nézett, a szája sarka megrándult, de uralkodott magán. Inkább felöltötte lekicsinylő maszkját és úgy mért végig.
-Páter nagyon rossz volt az idén, neki ne adj semmit – vigyorgott Robi.
-Tényleg az voltál? – kérdeztem. Éreztem, hogy kezdek pirulni, de reménykedtem benne, hogy ezt a hidegnek tudják be.
Ő vállat vont.
-Nem, tudom. Neked van listád.
Gondoltam, mielőtt még elsétálna mellettem, a zsebembe nyúltam és feléje nyújtottam egy csokit.
-Tessék. Úgy ítéltem meg, hogy jó voltál.
-Kössz – vette át és lehuppant a fiúk körébe a kis asztal köré. Tekertek.
Én leültem a lányokhoz. Megettük a maradék szaloncukrot is. Közben beszélgettünk. Végül már csak egy zizegett a kabátzsebemben. Kivettem és megnéztem.
-Van még egy marcipános. Ki kéri?
-Akkor azt nekem adhatod – hallottam a hátam mögül. Beugrott a gyomrom. Ki más nyújtotta felém a kezét? Na vajon? Belenéztem Páter fekete szemeibe.
-Jó, de előbb kérem a varázsszót.
Visszahúzta a karját.
-Ja, akkor nem.
Mélyet sóhajtottam.
-A varázsszó csak annyi, hogy kérem szépen.
Tuskó, gondoltam.
-Akkor kérem szépen.
Oda adtam és kicsit oldalra billentett fejjel, ránéztem.
-Miért, mire gondoltál? – kérdeztem.
Megrázta a fejét bontogatás közben.
-Hagyjuk.
Nem is firtattam a dolgot. De más nem volt ilyen belenyugvó.
-Mire gondoltál haver? – kérdezte Robi.
-Nyílván, amire te – morogta Tündi.
Kíváncsi voltam, de nem akartam forszírozni. Most legalább nem akadt össze a nyelvem, mikor vele beszéltem. A pirulás, szerintem már megszokott dolog volt tőlem. Talán egyszer elmúlik. Majd, ha végre összejövünk!
Harminchetedik fejezet:
2007 április 2. | Szerző: Joyo
Harminchetedik fejezet:
De egyelőre más eseményt vártam. A mikulás diszkót. Igen, bizony. Valamiért úgy éreztem, hogy tartogat számomra valamit ez az este.
Nonoval és Tamival érkeztem meg. Hosszú farmer szoknyát, feszülő vajszínű toppot, kék zipzáras garbót viseltem csizmával. A hajamat két fonatban hordtam, s otthon apa még a fejembe húzta a mikulás sapkát is. Igazán odaillő voltam. J Mire megérkeztünk, már a fél iskola bent táncolt az ebédlőben. Én Rádlert kerestem a tekintetemmel, de egyelőre sehol sem láttam. Nem nagyon akartam aznap este táncolni. Csak élveztem a társaságot, a beszélgetést, a jó hangulatot, ami körülöttem vibrált. Beszélgettem a koleszosokkal. Csóka egész este Mónit fűzte, aki láthatóan nem akart neki engedni, de élvezte a helyzetet. Végül kimentem az udvarra Csillával, hogy rá tudjon gyújtani. Leültünk a dohányzónál lévő padra. Meglepetésemre egyszer csak Rádler sétált oda Szabolcs, Kóczán és egy idegen szőke srác kíséretében. Mosolyogva üdvözöltem őket. Ekkor Kóczán rám nézett.
-Jé! Mikulás! – a hangja kisfiúsan csengett. Barátai nevetni kezdtek, én csak mosolyogtam. Ekkor dulakodás hangja hallatszott a dohányzó másik feléről. Nagyobb tömeg verődött össze, majd hirtelen két polgárőr szaladt oda. Semmit sem értettem az egészből. Egy srác térdelt a földön. A polgárőr elvett tőle valamit. Mintha rugós kés lett volna. Ekkor érkezett meg a rendőrautó. Két férfi szállt ki belőle, az egyik kezében bilincs villant. Hátraszorította a térdelő két kezét, amaz hiába nyögött, hogy finomabban, mert ez fáj neki. Nem sokat törődtek vele. Felrántották a koszból és benyomták az autóba. Még beszéltek valamit a polgárőrökkel. Összenéztem a fiúkkal.
-Mi a fene történt itt?
-Álítólag meg akarta késelni az egyik polgárőrt – mondta az idegen srác. Csak most néztem meg jobban. Nálam egy fejjel magasabb volt, eredeti szőke haja a fülét súrolta, arca hosszúkás, szemei kicsik voltak és közel ülők. Szája telt, álla csúcsos, kicsit felfelé görbülő. Tekintete álmatag. Én már láttam őt valahol. Igen, valahol. És akkor beugrott! Őt láttam Eldorádóban Kóczán társaságában. De akkor nem néztem meg alaposan. Pedig kellett volna. Igazán vonzó férfi volt. Huszonhat évesnek saccoltam. Kóczánra néztem, aztán Rádlerre, de senki sem volt hajlandó bemutatni. Így hát…
-Szia, Sólymos Patrícia vagyok – nyújtottam a kezem.
Mosolygott. Talán ő is arra várt, hogy valaki bemutasson minket egymásnak.
-Kuruc Balázs – mosolygott és megszorította a kezemet.
-Te is Balázs vagy? – kerekedtek el a szemeim.
-Igen, miért? – mosolygott továbbra is.
-Semmi, csak úgy tűnik, hogy kezd beigazolódni az elméletem, mi szerint minden Balázs szőke – vigyorogtam. Csilla a szemeit forgatta és újabb cigarettára gyújtott.
Felvonta egyik szemöldökét.
-Érdekes elmélet.
-Csak az eddigi tapasztalataim. Vagy eredeti, vagy festett, de szőkék voltak.
-Mi van, már udvarolgatsz Tesó? – vigyorgott Kóczán.
Kuruc Balázs csak mosolygott. Kedves mosolya volt, azt meg kell hagyni. Tetszett. Olyan bizalomgerjesztő volt.
-Csak beszélgetünk – mondtam.
Kis idő elteltével megragadtam Rádler kezét, hogy áttanulmányozhassam a tenyerét. Csilla feladta a küzdelmet azzal, hogy elviseljen, így hát bement. Senki sem kérte, hogy maradjon Egy-két dolgot megosztottam Rádlerrel, de nem tudtam újat mondani. Csak egy kusza jellemzést. Kóczán érdeklődve szemlél minket.
-Mi vagy te, boszorkány vagy mikulás? – kérdezte végül közelebb lépve.
-Szerintem mindkettő – mosolygott Tesó.
-Legalább jókat mond – vigyorgott Rádler.
Miután befejeztem, kicsit fáradtnak éreztem magam. Nem tudom miért, de akár tenyérből, akár kártyából jósolok, utána mindig elfáradok. Hírtelen Kóczán dugta az orrom alá a tenyerét, szó szerint. Ha reflexből nem dőlök kicsit hátra, még bele is nyúlt volna. Megfogtam a csukóját, és lejjebb nyomtam, hogy lássak is valamit. Két centiről nem könnyű az elemzés!
-Féltékeny típus vagy – mondtam, csak, hogy végre megszólaljak. Bár nála nem remegett be a térdem és a hangom, mint Páter esetében a múltkor, mégis jó érzés volt hozzá érni. Érezni a bőre melegét, a puha bőrt. Azért meg tud még bennem mozgatni dolgokat Kóczán barátunk is. A macska valamiért az utóbbi időben elkerült. Nem értettem, de nem is bántam. Legalább nyugtom volt. Próbáltam újra a vonalakra koncentrálni. Néztem a Vénusz-gyűrűt mely a féltékenységre utalt, majd a Szív-vonalat vettem szemügyre. Sűrűn hurkolt, hosszú, felfelé kanyarodó vonal volt. – Gyengéd és romantikus – mosolyogva bólogatott, akár egy kisfiú, akit épp dicsérnek. – Nocsak, és nagyon barátkozó.
-Tényleg nagyon barátkozó vagyok? – nézett Szabolcsékra. Ők csak bólogattak, erre Kóczán mosolyogva visszafordult hozzám. – Barátkozó vagyok. Leszel a barátnőm?
Elmosolyodtam. Úgy éreztem, csak kicsit jöttem zavarba. Nem tudtam, hogy ezt most komolyan vehetem de, vagy csak ugrat. Pedig rá vágtam volna, hogy…
-Igen, persze.
De mégsem tettem. Mi lett volna? Ez persze már sosem derül ki.
-Azért mégsem kezdhetek ki az „apámmal” – emlékeztem vissza még a gólyaavató diszkóra, ahol így neveztem, mert olyan atyáskodva közbeszólt. Mikor Seter ölelgetett.
Nem firtatta tovább a dolgot. Lehet, hogy csak ugratni akart. Vagy kideríteni, hogy tetszik e még nekem.
Ekkor Rádler rámutatott a nyakamban lévő piros ólomkristály medálra, amit párt napja vettünk anyuval.
-Ez meg mi?
-Jól néz ki? – kérdeztem felemelve.
-Ja. Miből van, műanyag?
-Nem, ólomkristály – feleltem.
-Én is, én is – lépett oda Kóczán, két keze elindult először a medál, majd a két mellem felé. Közben vigyorgott. Léptem egyet hátra. Megráztam felé az ujjam.
Kicsivel később a hidegre való tekintettel visszamentünk az összekötő folyosóra. Mivel se Nonót, se Tamit nem találtam, a fiúkkal maradtam. Rádlerrel beszélgettem, majd egyszer csak úgy végignéztem Kóczánon. Felvontam az egyik szemöldököm. Piros pulcsiban volt és sötétkék férfiaknak készült farmer trapézgatyában.
–Apa, te miért vagy trapézgatyában?
-És rajtad miért nincs bugyi? – huh, ezt a magas labdát!
-Oh, ennyire látszik? – kérdeztem ártatlanul pislogva, és kicsit elfordultam. Igen! Szerva itt! Csere ott!
Vigyorgott, meg szólalni nem igen tudott mit. Csak meresztgette a szemeit.
-Röntgen szemeid vannak, hogy átlátsz a szoknyámon?
-Ja, ja – bólogatott hevesen, még mindig elég hülyén vigyorogva. A hihetetlenül kék szemek az én tekintetembe fúródtak. Majd lejjebb siklottak, mintha valóban azon filózna, hogy… – Vajon tényleg nincs rajta bugyi? Tisztán le lehetett olvasni az arcáról. Én persze adtam alá a lovat azzal, hogy bújtam el Szabolcs mögé. Ő pedig követett belemenvén a játékba. Egy kis ideig kergetőztünk a többiek körül. Ő csak a fejüket rázták, majd egy hirtelen irányváltástól össze ütköztem vele. Egymásra néztünk mosolyogva. Valóban, vagy csak én képzeltem, de mintha apró szikrák pattogtak volna köztünk.
Kicsivel később előhalásztam egy kis csokit a zsebemből, és majszolgatni kezdtem.
-A napi kalóriám – mondtam Rádlernek, mert igen csak nézett valamiért.
-Ennyi és kész? – kérdezte.
-Nem. Van még egy fél Bueno a másik zsebemben – vigyorogtam.
Összenézett Kóczánnal, majd váltottak pár szót, végül rám néztek.
-Min röhögtök? – kérdeztem csokival a számban.
-Nem akarsz egy kis C-vitamint? – kérdezte Kóczán.
Vigyorgó arcuk láttán egyből tudtam, hogy mire gondolnak, bár fogalmam nem volt, és a mai napig sincs, hogy honnan indult az a pletyka, hogy a sermában C-vitamin van.
-Nem, kössz.
-Biztos? – bár Kóczán arcán mosoly terült szét, a szemei mégis reménykedők voltak. Mi az ördög folyik itt? Mi ütött ebbe az emberbe? Az elmúlt két és fél évben nem volt velem ilyen kedves és nem beszélt velem ennyit, mint ezen az estén!
-Biztos, hogy nem.
-Pedig lenne egy kevés – mondta.
Rádler csak prüszkölt a visszafojtott nevetéstől és rátett még egy lapáttal.
-Ja, úgy 2 cl.
Felvontam egyik szemöldököm.
-De termékeny lehet valamelyikkőtök – erre nem kaptam választ.
A csokit ásványvízzel öblítettem le. Ekkor valaki hátulról meglökött. A víz kilöttyent és az államon végigcsorogva a melleim közé folyt.
-Oh! Basszus! Van valakinél egy zsepi?
Kóczán húzott elő egyet a zsebéből és nyújtotta felé. Ám ekkor valami furcsa fény villant a tekintetében.
-Letörölhetem? – és természetesen már nyúlt a melleim felé.
-Nem.
Elkerekedtek a szemei.
-Még a saját apjának sem engedi meg, hogy letörölje – forgatta a szemeit. – Na majd otthon kapsz egy kis felvilágosítást.
-Fel akarsz világosítani? – bólogatott azzal a kisfiús mosolyával, ami annyira tetszett. – Azzal elkéstél egy kicsit. – a kisfiús mosoly leolvadt az arcáról és valami döbbenetszerűség vette át a helyét. Nem feszegette a témát. Én is így gondoltam.
Az idő telt, Nono és Tami haza mentek. Én, mint mindig, most is Rádlerrel készülődtem. Már ő is indulni akart, de valamiért még el akart menni a parkolóba. Én követtem. Egy fekete Opel Corsa-hoz lépett oda.
Ki a pokol vezet? Odaléptem én is a volán, felöli oldalhoz.
-Jesszusom! Neked adtak jogsit?!
Kóczán mosolygott rám a kormány mögül. Bólogatott.
-Mi megyünk – mondta végül Kóczán. – Holnap találkozunk. Pat – szólt utánam.
-Igen?
-Kapok puszit?
Felugrott a szemöldököm. Azt hittem, hogy ez az este több meglepetést már nem tartogathat.
-Persze – behajoltam az ablakon. Egy…kettő…
-Hármat – figyelmeztetett mosolyogva.
Kicsit még meghintáztatta a sapkám bojtját, majd visszavonulót fújtam, mielőtt valami csínyt követnének el. Túl sok szép történt ahhoz, hogy igaz legyen. Valami gixer kell, hogy legyen? Mi lehet a csel? Nem volt semmi. Elhajtottak. Én pedig Rádler Lacival haza baktattam. Töltve voltam energiával. Még mindig nem értettem mi üthetett Kóczánba. És hiába kérdeztem meg Lacit, ő sem tudott rá magyarázatot adni. Csak egyet, amolyan sablon szöveg, de azért jólesett.
-Lehet, hogy tetszel neki.
Ezen elmosolyodtam.
-Ugyan. Két évig kosarat kaptam tőle. Miért pont most tetszenék meg neki?
Laci mosolygott.
-Azért sokat változtál az elmúlt időben. Hasznodra. Már nem vagy olyan…olyan…nyegle – nyögte ki, szerintem, csak, hogy mondjon valamit.
-Vagy inkább olyan kövér.
Csendben maradt. Valószínűleg erre gondolt, de volt annyira tapintatos, hogy nem mondja ki J
De igaza volt. Sokat fogytam, többet törődtem magammal. És ami a legfontosabb…jól éreztem magam a saját bőrömben! Ezek után pedig végképp!
Harminchatodik fejezet
2007 március 26. | Szerző: Joyo
Harminchatodik fejezet:
Az ember hajlamos túlgondolkodni bizonyos dolgokat. Nálam is ez állt fenn akkor. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, Csókától, a törött ágyamtól. Zavarba jöttem reggelente a buszmegállóban. Visszafogottabb lettem az óta. És ezt más is megjegyezte. Már nem ontom magamból a szexista megjegyzéseket, és ha beszélgetni kezdek valakivel, nem a szexnél lyukadunk ki, mint téma. Ha az osztályban valaki mégis ilyen megjegyzést tesz, csak csendesen mosolygok, de nem tudok rajta szívből nevetni. Majd elmúlik.
Ezt anya is megerősítette, mikor végre elmondtam nekik, hogy mi történt. Jól fogadták. Anya meg is jegyezte:
-Mi sejtettünk, olyan kipirultan jöttél ki elénk.
Még apa is tanácsokat adott, pedig arra számítottam, hogy kiborul.
-Előfordulhat, hogy most van egy enyhe pasi undorod, de el fog múlni – mondta anya a nagybolt raktárjában, miközben közösen koszorúkat díszítettünk.
-De el fog múlni. De ígérd meg nekem Pat, hogy azzal a fiúval fekszel le, akivel jársz és szeretitek egymást. Ne csinálj hülyeséget.
Megnyugtattam, hogy ettől per pillanat nem kell tartaniuk. Most egy időre elment a kedvem mindenféle kísérletezgetéstől.
Csóka ma is három puszival üdvözölt, talán már megszokásból. De mind a ketten zavarban voltunk. Nem csodálom. Nono pedig nem győzi rázni a fejét. És általában egy amolyan „én előre megmondtam!” tekintetet küld felém. Laci felé talán nem kellene? Vagy mindenért én vagyok a hibás? Foglalkozzon inkább Petivel! Ne az n magánügyeimmel! Olykor úgy éreztem legszívesebben, bemosnék egyet Csókának, de nem tettem. Majd kidolgozom magamból a feszültséget, úgyis gyakorlati napunk volt. Bár ezt a feszültséget a szőlő oltványok bánták, melyeket ki kellett szedni a földből, ötvenesével kötegelni, majd elvermelni a fóliasátorba.
Csókát elcsíptem a gyakszisterem előtt. Épp egyedül volt. Mily ritka alkalmak egyike!
-Beszélhetnénk suli után? – kérdeztem.
-Persze – bólintott, s arca komorrá vált.
A kezem ökölbe szorult, de nem mentem utána seggbe rúgni. Pedig kellett volna, Most így visszatekintve semmit sem bánok, mert meg kellett történnie. Valószínűleg sokkminden másként alakult volna az életemben, ha másként döntök, akkor. És más ember volnék.
Aznap három cigit is elszívtam idegességemben. Karcsiék ugrattak. Valószínűleg tudták, hogy mi történt. Persze, Laci miért ne tálalt volna ki. Én azért nem mondtam el mindenkinek. Nincs kiírva a hátamra:
„Hé, emberek! Nézzétek! Ez az a csaj, aki majdnem kefélt Csóka Lászlóval!!!”
Szép is lenne! Volt egy gyenge pillanatom, mikor elbőgtem magam Robi vállán. Na igen, ő egy olyan srác, akire ha az ember lánya ránéz, megnyugszik. Nagy és széles, akár egy mackó. Talán apámat juttatta akkor eszembe, s ezért engedtem szabad folyást a könnyeimnek.
Az ujjaim el voltak fagyva. Kesztyű nem volt nálam, a megmaradt hókupacokat kerülgettünk mindenhol. Nagyon közel volt már a tél. A huszonhármadikai havazás nagy károkat okozott. Több fa ága letört, melyek nem bírták a hó súlyát, ezzel eltorlaszolva az utakat. Talán kihat a jövő évi termésre is.
Csókával egész nap nem láttuk egymást. Ő a másik fóliasátorban volt a koleszos csajokkal és Nonoval. Én pedig kint fagyoskodtam a fiúkkal és Csillával.
Suli után Csóka elviharzott. Ezt onnét gondoltam, hogy sehol sem láttam. Végül Petit kérdeztem meg, aki Nonot várta az öltöző előtt.
-Nem szólt semmit. Eltűnt – mondta. Ő is furcsán nézett rám.
Vajon miket mondhatott ez a surmó? Kiszínezte a történetet? Vagy mi a fene ütött mindenkibe? Tényleg ki van írva a hátamra?!
Egy dologban biztos voltam. Örök szabállyá léptetem elő azt a közhelyet, hogy…
„Házinyúlra nem lövünk!”
Csak, ha támad! J
Harminchatodik fejezet
2007 március 21. | Szerző: Joyo
Harminötödik fejezet:
Október ítélete
Mintha megállt volna az idő,
Minden oly zavaros, szédítő.
Fáradtnak, levertnek érzem magam,
Minden perc lassan halad.
Úgy érzem, vétkeztem, s ez az örvény a büntetés,
De miért? Miért érzek vezeklésre késztetést?
Butaságnak tűnik minden kósza gondolat,
Valami azt súgja, nehéz lesz átlépni a gondokat.
Ami lelkemet emészti, egykor nem teher volt.
A kíváncsiság, s egy furcsa vágy hajszolt.
Azon az estén minden oly gyorsan történt,
Talán túl gyorsan, s nehéz volt elkerülni a szédítő örvényt.
Szívem, mint ezernyi harci dob, most is úgy dübörög,
Csalódtam, s ez a tény, ami még üldöz.
Azt a leírhatatlan érzést kerestem akkor veled,
S reméltem, hogy valóban te mutatod majd meg.
De sok beszédnek nincsen alja,
S ez sodort minket zűrzavarba.
Csak hánykolódom egyedül a viharos tengeren,
Nincs aki segítsen, szám szóra nyitni nem merem,
Mi van, ha akkor mégis megteszem?
Gyertyafény, füstölő, kint a csendes hóesés,
Villany leolt, s a harcra Ő máris kész!
De a testem remeg, hiába nyugtatod,
Szívem dübörög, nem nyughatok.
Az óta az este óta nem beszélsz, nem szólsz hozzám,
Ez nem szerelem, mégis érzem a csalódást!
Keserű percek teltek el azóta, hogy leesett az első hó, te átöleltél,
S az ítéletet elütötte a vén kakukkos óra!
Ezt a verset írtam a Csókával töltött másfél óra emlékére. Nem szerelmes vers, gondolom, érződik belőle. Egyszerűen csak össze voltam zavarodva és ki akartam írni magamból. Gyomorgörccsel mentem be az iskolába hétfőn. Annyi könnyítést kaptam, vagy talán felkészülési időt, hogy nulladik órával kezdtem, így legalább a buszmegállóban való találkozást megúsztam.
Bent ültem már a helyemen, Nono mellettem. Már előre kifaggatott, de újat nem mondtam neki. Mint bevallotta, Csókával már másnap beszélt.
-Csak kíváncsi voltam, hogy te is ugyan azt mondod e – mondta mosolyogva.
Én felvontam az egyik szemöldököm.
-Köszi a bizalmat – mormogtam. Ám ekkor a szívem a torkomba ugrott. Az ajtón belépett Peti, Karcsi, majd Csóka. Én pedig önkéntelenül is a pad alá kezdtem süllyedni. A vér elöntötte az arcomat. Biztos voltam benne, hogy paprika vörös lehetek. Nono a kezemet fogta és húzott vissza. Túl feltűnő lehettem, ugyanis Móni engem vizslatott. Csóka köszönt neki szokás szerint, adott neki két puszit, majd elsétálta helyére és leült. Nagyon felénk sem nézett. Talán ő is zavarban volt? Nem tudtam eldönteni. Lazán viselkedett a barátaival, sőt mindenkivel, csak felénk nem nézett.
Később a szünetben Nonoval beszélgettek a folyosón. Én nem mertem csatlakozni hozzájuk, bár olykor befelé lesegettek. Mikor, pedig muszáj volt kimozdulni, ugyanis szólított a természet, Kóczánba botlottam. Már csak ő hiányzott nekem aznapra. Mélyen a szemeibe nézett, mintha a lelkemig akarna látni, majd kisfiús ferde mosollyal oda lökött egy hellót.
Beszélni szerettem volna Lacival, de mire kijutottam suli után az épületből, ő már messze járt. Ráadásul gyalog szerrel indult el a Jereván felé, ahol mind a ketten laktunk. Eddig busszal járt. Úgy éreztem, hogy menekül. Vagy csak túlreagáltam? A mai napig nem értem, és igazából meg sem beszéltük. Mintha feledésbe merült volna. Pedig a mai napig is ott lebeg köztünk, hogy mit tettünk. És mit tettünk majdnem.
Harmincnegyedik fejezet
2007 március 15. | Szerző: Joyo
Harmincnegyedik fejezet:
Össze voltam zavarodva Csóka miatt. Olykor bágyadt vigyor ült az arcomon, máskor meg a kezeimet tördeltem, hogy Úr Isten, most mi lesz? Remegtek a tagjaim. Anyu többször érdeklődött, hogy milyen volt a buli. Olyankor mindig csak nagy vonalakban mondat el a történteket, azt gondosan elkerülve, hogy Csókával mi történt és mi nem történt meg. Biztos voltam benne, hogy látja rajtam, valamit eltitkolok, de nem kérdezett rá, és ennek nagyon örültem. De valakinek el kellet mondanom, különben úgy éreztem, hogy felrobbanok. Tündivel megbeszéltem, hogy este találkozunk a garázsban hét óra körül. Már egy fél órával korában elindultam. Mindenem remegett. És nagy elhatározásra jutottam. Utam az éjjel nappaliba vezetett, ahol megvettem életem első doboz cigarettáját. Persze a lehető leggyengébbet. A zsebemben ott lapult a vers, amit a tegnap estéről írtam. Legalább itt kiönthettem a szívemet. Nem akartam egyszerre előrukkolni Tündinek a „majdnem szexről”. Vettem egy öngyújtót is, majd elindultam a garázs felé. Amint átbújtam a szomorúfűz ágai alatt, valami megmozdult a sötétben a bokrok között. Igyekeztem nem halálra ijedni. Lehet, hogy csupán egy kutya. Ezzel erősítettem magam és befordultam a IV. Laciba. A gyomrom ismét összeugrott. Ezúttal egy jármű láttán. Tomi garázsa előtt az a bizonyos fehér VW kisbusz parkírozott, amelyik leszállított a kertipartyra. Mély levegőt vettem. Előkaptam a mobilom és felhívtam Tündit, hogy merre jár.
-Mindjárt lent vagyok. Addig menj be a garázsba.
-Én aztán be nem megyek – fakadtam ki.
-Miért?
-Megadom a helyzet paramétereit. Fehér VW kisbusz. Így már érthető?
-Menj a fenébe, Pat! Azonnal menj be abba a rohadt garázsba!
A hangja ellentmondást nem tűrő volt. Önkéntelenül is tettem egy lépést az ajtó felé.
-Rendben, de siess!
-Majd igyekszem. Most épp eszem. Bent találkozunk. Cső.
Leraktuk, én pedig elindultam a garázs bejárat felé. Ekkor az a sötét árny testet öltött nem messze tőlem, amint kibontakozott a bokrok közül. Páter volt az. A gyomrom megugrott. Odalépett a busz volánjához és kinyitotta az ajtót. Rám nézett.
-Helló.
-Helló – biccentettem és igyekeztem minél nyugodtabbnak tűnni, mikor elmentem mellette. Ő elhajtott, én pedig beléptem a garázsba. Köszöntem Tominak és Ödönnek, majd leültem a szokott piros kis székemre.
-Kicsit zavartnak tűnsz Pat – vigyorgott Tomi. Éppen csavarozott valamit egy hangfalon.
-Valóban? – hátrafésültem a hajamat.
Sokat sejtetően összevigyorogtak. Gondolom, sejtették, hogy összefutottam Páterrel. Nos igen, rendesen leégtem előtte. Mert nekem meggondolatlanul, fennhangon kell morognom miatta. Legalább sejthettem volna, hogy ő van a bokrok között. Mélyet sóhajtottam. Nem sokkal később Tündi is megjelent a garázsajtóban. Előtte Tangó száguldott be.
-Cső – intett mindenkinek, majd lehuppant elém a másik piros székre.
-Na? Mizu?
Előhúztam a zsebemből a papírlapot. A kezébe nyomtam.
-Olvasd el, és mindent megértesz.
Ő átolvasta, majd vigyorogva rám nézett.
-Nem értem.
Fújtattam egyet a fiúkra nézve. Ő kapcsolt.
-Kimenjünk?
Bólintottam. Hátramentünk szokott helyünkre az erkély alá.
-Kérsz egy cigit? – kérdeztem elővéve és megbontva a dobozt. Ő kicsit furán nézett rám, majd nyúlt a szálért és a fejét csóválta.
-Komoly gond lehet, ha te cigit veszel.
-Csak össze vagyok zavarodva – mondtam a számba lökve egy szálat, és meggyújtva mélyet szívtam.
-Akkor mesélj.
Elmondtam, hogy mi történt tegnap este. Persze azt hozzá kell, tenne, hogy ismeri Csókát. Még a középiskolából. Csak vigyorgott és a fejét csóválta.
-El tudom képzelni azt a gyors öltözést. Szarrá röhögtem volna magam rajta.
-Azt azért nem hinném. Elégé megijedtem, mikor a kulcsot már a zárba lökték – mondtam hamuzva.
-És miben egyeztetek meg? – kérdezte Tündi.
-Semmiben. Még beszélni sem tudtunk. Be pánikolt apámtól és úgy távozott, mintha seggbe rúgták volna. Nem tudom. Nem járnánk egymással.
-Miért?
Úgy néztem rá, mintha valami nagy hülyeséget mondott volna.
-Úgy mégis miért? Eddig ér – mutattam az állam vonalába. – Én csak nálam nagyobb, vagy velem, egy magas srácokkal járok. Na ja, és vajon merre vannak? – néztem át először az egyik, majd a másik vállam felett.
-Nem baj Pat, ez már egy lépés volt a bor elfogyasztása felé. Tünci büszke lenne rád.
-Én nem akarom, hogy bárki is büszke legyen rám emiatt – rázta a fejem kifújva a szürke füstöt. – Lehet jobb is, hogy nem történt meg. Már ezért is furán érzem magam. Ez nem én vagyok.
-Ez az a másik éned?
-Nem – ráztam a fejem. – Bár ő kergetett bele ebbe az egészbe.
Tündi a fejét rázta.
-Könnyű másra fogni. Mégis csak te feküdtél ott Csóka alatt.
-Ez igaz – bólintottam és elnyomtam a csikket. – A hétfőtől félek. Vajon, hogyan fogunk egymásra nézni?
-Biztos, hogy nem úgy, mint régen. Ezt garantálom. Ott fog lebegni köztetek, hogy mit tettetek. És mit akartatok tenni. De nem szabad elbújnod. Szembe kell nézned vele. És neki is.
Harmincharmadik fejezet
2007 március 14. | Szerző: Joyo
Harmincharmadik fejezet:
A péntek hamar eljött. Kivettem két videó kazettát, készültem itallal, rágcsával, édességnek vettem nyalókát. Zavaró tényező nem volt, szüleim Mindenszentekre való tekintettel a boltban voltak és koszorút díszítettek. Vendégeim pontban hétkor be is estek. Bár apa külön megkért, hogy ne vigyem őket az ő szobájukba, mivel a lejátszómmal valami baj volt, ezért kénytelenek voltunk a nagyszobában megnézni a filmeket. Így is csak az egyiket, a Kárhozottak királynőjét láttuk, ugyanis a másik nézhetetlen minőségű volt! Ettük a popcornt, iszogattunk, közben Csóka engem mustrálgatott. Kicsit zavarban voltam, pedig voltak terveim vele. Csak nem tudtam, hogyan kezdjek neki. Ő a férfi, kezdeményezzen ő!
Megijedtél! Szólt az ismerős gunyoros hang a belsőmben.
Nem igaz! Na jó, igen. Mert mi van, ha odáig fajul a dolog, hogy megtörténik? Akkor vajon mit csináljak? Mit kell majd tennem? Vagy egyáltalán jól fogom e végezni.
Homlokráncolás. –Már megint túl problémázod a helyzetet. Ő a tapasztalt, ő majd segít. Irányít. Meg hát…itt vagyok én is.
Na ja! Mintha te olyan tapasztalt volnál. Morogtam egy kukoricát nézegetve.
Azt nem mondtam, de bátrabb vagyok. Engedd, hogy én csináljam.
Azon még gondolkodom, feleltem erre és bekaptam a kukoricát. Lacira pislantottam. Ő a földön ült az ágy előtt, kezében a kólás pohár, ölében egy tál popcorn és nézte a filmet. Éppen a rózsaszirmokkal teli medencében csábítgatta a vámpírok királynője Lestad-ot. Érdekes rész volt, s az amúgy is rángatózó alhasam még jobban ugrálni kezdett.
De hát mitől félek ennyire? Egyszer mindenkivel meg kell, hogy történjen! És mi volna, ha valóban átengedném neki a gyeplőt? Hajaj! Azt hiszem nagyon megbánnám!
Lassan vége lett a filmnek. Csóka tette nekem a szépet. Nono pedig látványosan nézegette az óráját.
-Én nyolckor megyek – mondta. – Te még maradsz? – fordult Csókához.
Csóka rám nézett. Valami bíztatást várhatott. Én önkénytelenül is elmosolyodtam.
-Egy kicsit még igen, ha nem baj – ezt felém, intézte.
Én megráztam a fejem.
-Kicsit még dumálnék Pattal.
Nono vehette a lapot, mert amint az óra mutatói megközelítették a nyolcat, már vette is a cipőjét.
-Biztos, hogy ezt akarod? Mert maradhatok még.
Kicsit rágtam a számat, majd bólintottam.
-Rendben – bólintott legjobb barátnőm.
-De ha esetleg látod szüleimet, csörgess meg – kértem.
Ő bólintott, majd eltűnt a lépcsőházban. Mire visszamentem a szobámba, Csóka épp a redőnyt akarta leengedni, ám megdermedt.
-Hé, Pat! Ezt nézd meg! – vigyorgott.
Kinéztem az ablakon. Sűrű pelyhekben hullott a hó. Pedig csupán október huszonharmadika volt. Ekkor csörgött a telefonom. Nono. Felvettem.
-Mond.
-Nézzetek ki az ablakon.
-Már észrevettük – vigyorogtam össze Csókával. –Szüleimmel találkoztál?
-Nem. De a buszmegállóig még figyelek.
-Köszi – ezzel búcsúztunk, majd leraktam.
Csóka az ágyamra vetődött és intett, hogy menjek oda. A szívem a torkomba ugrott.
Úr isten!
Odamentem és lehuppantam mellé. Reccsent is egyet a deszka. Elnevettük magunkat. Ez oldotta bennem a feszültséget. De eltörtem egy deszkát az ágyamban. J Nyúltam, hogy lekapcsoljam az éjjeli lámpámat. Mire visszafordultam, ő tenyerét az arcomra csúsztatta és megcsókolt. Leblokkoltam a hirtelen támadástól. Gondoltam, hogy meg fog csókolni, de ez váratlan volt. A nyelvét nem volt hajlandó használni. Ez is furcsa volt. Pedig azt hittem, hogy az alap követelményt. Mikor tudatosult bennem, hogy hiába való a próbálkozásom, blokkoltam az enyémet is. A keze az arcomról lesiklott a bal mellemre, majd a toppom alá. Azután megragadta a felsőm alját és lehúzta rólam. Igazából még fel sem fogtam, hogy mi történt, a nadrágom már a bokám környékén járt. Nem értettem hová kapkod ennyire. Le voltam blokkolva. És ezen a bénultságon még a cicus sem bírta áttörni magát.
Csóka szája a nyakamon barangolt. Jóleső borzongás futott végig rajtam, még a szőrszálak is vigyázban álltak a karomon. A forró száj a vállamon, majd a szegycsontomon kalandozott. Lehúzta a melltartóm egyik majd másik pántját, végül rám nézett.
-Elöl vagy hátul kapcsos?
-Hátul – nyögtem remegve.
Kezei már a hátamra is siklottak, s gyakorlott mozdulattal szétkapcsolta a pici zárat, azt, amivel olykor még én is bénázom. Hú ha! Kezdtem zavarba jönni. Apámon kívül más férfi még nem látott meztelenül. Csóka volt az első. De nem állt meg, hogy nézegessen. Amint szabaddá váltak, jobb keze az egyikre, a szája a másikra tapadt. A gerincem pedig befeszült az érzésre. Karcolta a fogaival, szívogatta. Kis idő elteltével áttért a másikra, hasonló reakciókat váltva ki belőlem. Ott sem időzött sokat. Nyelve meleg csíkot húzva elindult lefelé. Mikor a hasamhoz ért, az izmaim akaratlanul is össze-összerándultak. Mosolyogva felnézett rám.
-Nem kell félned. Nem foglak bántani. Csak azt teszem, amit te is akarsz – mondta.
Félénken rámosolyogtam. Ezt megint bátorításnak vehette, mert ismét lebukott a feje a hasamra. Körbe nyalta a köldökömet, kicsit eljátszogatott a köldökékszeremmel. Ezen mosolyogtam, de az izmaim még mindig rángatóztak. Akkor kezdett el végkép őrülten kalapálni a szívem, mikor lehúzta rólam a bugyit. De olyan szinten pumpálta a vért a szívem, hogy már zsibbadt az arcom. A légzésem is felgyorsult. A hátam ívbe feszült, mikor a keze besiklott a lábaim közé. Még levegő után is kaptam. Mosolyogva mászott elém, és lassan szétnyitotta a térdeimet.
-Csinálták már neked?
-Még nem – rebegtem.
Mosolya szélesebb lett. Ott volt benne az elégedettség, hogy ő az első.
-Akarod?
Bólintottam, bár izgultam. Ki ne izgulna.
Apró csókokat lehelve elindult lefelé a bal térdemtől. Az alhasam rángani kezdett, mikor már a belső combomon kalandozott. Kicsit pedig meg is feszültem, mikor középre ért. A szemeim fenn akadtak és csak néztem a plafont. Fogalmam sem volt, hogy most mit kellene éreznem. Próbáltam ellazítani magam, de nem ment. Ott volt bennem a tudat, hogy szüleim bármikor haza állíthatnak.
Kis idő múlva felemelkedett, kioldotta a farmerét és kibújt belőle. Azután a bokszerből is, majd megfogta a csuklóm.
-Most te jössz.
Kezemet levezette az ágyékához. Remegtem a gondolattól. Az ujjaim ráfonódtak a testére. Őszintén meglepődtem. Nem hittem volna, hogy ilyen sima, meleg és kemény tapintása lesz. Bár nem volt viszonyítási alapom, éreztem, hogy nagy és vastag. Lenyűgözött, de meg is ijesztett, főleg a tudat, hogy magamba kellene fogadnom. Minden maradék bátorságom elszállt ezek után. Ráadásul a kezem érintése és mozgása nyomán még keményebb és nagyobb lett. Az éppen nyugvó félben lévő szívem ismét a torkomba ugrott. Csóka mellém hevert, kezemet még mindig magán tartva.
-Most te is kényeztess egy kicsit.
-Én…
-Te is olyan vagy, aki nem szereti csinálni?
-Azt még nem tudom, mert sosem csináltam még – mondtam.
-Aha. És nem akarod elkezdeni?
Annyira dübörgött a szívem, csodálkoztam, hogy ő nem hallja.
-Igazából nem érzem magam rá késznek – nyögtem bátortalanul. –Kicsit félek.
Ő mosolyogva megrázta a fejét, fölém magasodott, megcsókolt, majd ismét a lábaim közé mászott. Mikor hozzám dörgölte magát, megugrottam.
-Tudom, hogy az elsőnél mindenki fél, de nem hittem volna, hogy ennyire.
-Pedig ez természetes reakció, nem?
Ő csak mosolygott, majd feje ismét eltűnt a térdeim között. Hátam újra ívbe feszült. Lehunytam a szemeimet, próbáltam elengedni magam. Mintha kezdtem volna érezni valami kellenem bizsergést. Mély sóhajtok hagyták el a torkom. Ő egyre inkább bele lendült. Ám ekkor kopogtattak a bejárati ajtón. Mind a ketten megugrottunk. Laci felpattant és egyből a ruhái után matatott. Esküszöm, azóta sem láttam pasit ilyen gyorsan öltözni! J Én sehol sem találtam a bugyimat és a melltartóm. Gyorsan visszakaptam a toppom és a gatyámat, majd kisiettem szüleim üdvözlésére. Eléggé ki lehettem pirulva. De hát mit tehettem volna. Csak futólag tudtam végignézni magamon. Megnyugtató volt, hogy minden rendesen áll rajtam.
Szüleim nem szóltak semmit, bár anya furán mosolygott. Apa csak annyit mondott, hogy a vendégeim menjenek haza, mert szeretne lefeküdni pihenni. Lacival közöltem a helyzetet. Ő értette. Láttam, hogy zavarban van. Még ivott pár kortyot, majd cipőt és kabátot véve búcsút vettünk egymástól. Én még mindig szét voltam csúszva. Leültem az ágyam közepére és csak meredtem magam elé. Még mindig nehéz volt felfogni, hogy átestem életem első erotikus élményén. Hú ha. Tizenhét évesen. Nem siette el a Sors. J
Harminckettedik fejezet
2007 március 7. | Szerző: Joyo
Harminckettedik fejezet:
Gyorsan teltek a napok. Egyre közelebb volt már az ünnepség a suliban. Október 23. Hát igen, újabb kiöltözős nap. Senkinek nem volt kedve hozzá, hogy kiöltözzön ebben a farkasordító hidegben. Itt egyedül a koleszosok voltak kedvező helyzetben, ők csak átsétáltak a folyosón az ebédlőbe.
Én próbáltam harisnyával védeni magamat a hidegtől, de nem sok haszna volt, ugyanis a cipőm talpa nagyon vékony volt, így éreztem a talaj menti fagyokat. A buszmegállóban már ott várakoztak osztálytársaim, köztük Nono is. Ő is vacogott, ezt már messziről láttam. De mosolygott és valaki igencsak melengette a kezeit. Nocsak, nocsak, végül is várható volt! Peti ölelgette őt és közben Csókával és Witekkel beszélgettek. Tulajdonképpen tényleg nem lepődtem meg azon, hogy összejöttek. Örültem is neki.
Ott sokat nem kérdezősködtem. Gondoltam ráér majd a suliban.
Miután beértünk a suliba, végigszenvedtük az egyórás megemlékezést. Tizenhét éves fejjel az ember nehezen bírja az ilyeneket.
Csak ültem ott a tömegben, olykor Nonoékra néztem. Jó érzés fogott el. Aztán Csókára pillantottam. Tudtam, hogy köztünk ilyen soha nem fog kialakulni, de másról lehet szó. Lehet, hogy ostoba döntés volt, de fontolgattam az ajánlatát. És gondoltam, ma lépéseket teszek.
A megemlékezés után gyorsan átöltöztünk, addig kitereltük a fiukat. Persze, hogy nehezen adták be a derekukat J
Utána odahívtam Csókát és Nonot.
-Nem akartok pénteken átjönni megnézni valami filmet? – kérdezte.
Belementek. Nem kellett sokat noszogatni őket, főleg Csókát.
Tehát hétvégén mozizunk, aztán meglátjuk mi sül ki belőle J
Harmincegyedik fejezet
2007 február 12. | Szerző: Joyo
Harmincadik fejezet:
Nehezebb volt erről beszélni, mint hittem. Csak ültem a szobámban és néztem ki az ablakon. Most kivételesen egyedül voltam. Még ő sem zavart. Általában, ha nem épp pasi miatt emésztettem magam, csendben meghúzta magát a lelkem legmélyén. Ujjaimmal ütemesen doboltam az íróasztalom lapján. Mégis hogyan fogalmazzam meg? Őrültnek nem nézne a saját anyám, abban biztos voltam. De mégsem mondhatom, hogy mostanában úgy érzem, mintha két személyiségem lenne. Lehet, hogy mégsem kellene erről pont vele beszélnem. Zavarban volnék. Majd csak akkor hozom neki szóba, ha már megküzdöttem vele. Igen! Ez lesz a legjobb!
Fél órával később már a garázsban ültem, számból lustán kavargott elő a cigaretta füst. Két Tündi barátnőm közre fogott. A fiúk valami autóról beszéltek a háttérben. Most, vagy soha!
-Ti nem érzitek néha úgy, mintha valaki egészen más irányítaná a testeteket és a gondolataitokat? Mintha osztoznátok rajta valakivel.
Úgy néztek rám, mintha japánul szólaltam volna meg.
-Hogy mi? – kérdezte Tündi. Beleszívott a cigarettájába. – Jól vagy?
Megdörgöltem a szemeimet.
-Nem egészen – mondtam végül. Ha alaposan megnéznek, ezt láthatják is rajtam. A szemeim alatt sötét árkok húzódtak, sápadt voltam és nagyon fáradt.
-Mi történt? – kérdezte Tünci.
-Már mondtam.
-Mármint, hogy osztozol valakivel a testeden? – elkezdett vigyorogni. – Bocs, de ez elég betegesen hangzik.
-Tudom. És nagyon zavar is.
-Elmondod, hogy pontosan mi is ez? – kérdezte Tündi.
-Igen, de…
-Inkább kimenjünk? – nézett körbe.
Bólintottam. Kimentünk a garázs elé. Összefogtam magamon a kabátomat. A szél kezdett feltámadni. Sodorta magával a tél közeledtének borzongató üzenetét.
Nagyjából vázoltam a helyzetemet.
Tünci furcsán mosolyogva méregetett.
-Tehát néha legszívesebben ráugranál a pasikra? Ez várható volt.
Mélyet sóhajtottam.
-Tudom.
-Akkor miért morogsz miatta? Te hoztad őt létre.
-Még, hogy én?
-Igen, te. Végül is a te részed – vont vállat Tündi.
-Azzal, hogy még nem élted ki a szexuális vágyaidat, inkább mélyen magadba temetted őket. És azzal, hogy hagytad, Seter megcirógasson, egyenesen meghívót küldtél neki, hogy tessék, lehet jönni, tombolni. Azóta, ha pasikkal érintkezel, megjelenik.
-Ez aztán agyturkász egy megfogalmazás volt – jegyezte meg Tündi.
-De szerinted nincs igazam? – kérdezte Tünci.
Tündi biccentett egy kurtát.
-És mit tehetek ellene, azon kívül, hogy lefekszem az első erre járóval? – kérdeztem viccesnek szánva a dolgot, de nagyon nem jól jött ki a dolog…
-Helló csajok. Miért fagyoskodtok itt kint?
Megdermedtem a hang hallatán. Menten vissza akartam szívni az előbbi kérdésemet. Tündi villámló tekintete is elég lett volna hozzá, hogy tudjam, ki közeledik. Binder felé fordultam. Alaposan be volt öltözve. Fekete kukássapka szerűséget húzott a fejébe és fekete pufi dzsekit viselt a metsző szél ellen.
-Semmi közöd hozzá! – vakkantotta oda Tündi.
Binder vigyorogva vállat vont és bement a jó meleg garázsba, ahová már mi is nagyon vágytunk.
-Az első megoldás teljesen kizárva – ráztam meg ijedten a fejemet. – Más megoldás kell.
-Talán próbálj vele együtt élni, amíg megfelelő partnert nem találsz. Akkor aztán rászabadíthatod – mondta vigyorogva Tünci.
Mélyet sóhajtottam.
-Oké. Megpróbálom elviselni.
-Szerintem jobban tennéd, ha megpróbálnád megszeretni ahelyett, hogy csak elviseled – mondat Tündi.
Azt tudni kell, hogy Tündi ritkán szólalt meg ilyen ügyekben, de akkor hihetetlen bölcsességeket mondott.
-Akkor legyen a megfelelő partner.
Ekkor újabb ember érkezett a garázshoz dobhártya erőszakoló fékcsikorgással. A gyomrom diónyira zsugorodott, a térdeim pedig remegni kezdtek és nem a hidegtől. A lámpafényben fürdő utcán maga Páter Atilla jelent meg zöld vadászsapkában, melynek szárnyait füleire hajtotta, és szétnyitott sötétzöld télikabátban.
Én kővé dermedtem, ahogy felénk közeledett. Mikor köszönt, megszólalni sem tudtam, annyira vacogtak a fogaim! Miután becsukódott mögötte a garázsajtó, csak akkor engedtek fel az izmaim.
Már nyitottam a számat, de ők megelőztek.
-Azt mondtuk, hogy a megfelelő partner – rázta felém az ujját Tünci. – És Páterrel nagyobb hülyeség volna lefeküdni, mint Binderrel. Légy türelmes.
-Mondani könnyű. Ha most bemegyek oda – mutattam a garázs felé – akkor hatalmas vircsaftot fog ez itt bent rendezni – böködtem az alhasamat.
-Nyílván azt csak te érzékeled – mondat Tündi. – majd eltereljük a figyelmedet.
Muszáj volt visszamenni a garázsba. Már kezdett nagyon hideg lenni kint.
Páter Peti mellett ácsorgott és épp megbeszéltek valamit, amikor beléptünk. Ahogy végigmértem, a jóslatom beteljesedett. A macska magához tért és már meresztette is a szemeit. Pedig mióta beköszöntött a hideg, már nem volt nagyon mire. Ő mégis dorombolni kezdett. Méregette Páter arcélét, enyhe borostáját, tekintélyes orrát, jókora termetét. Képeket kezdett vetíteni az agyamba, illatokkal, hangokkal. Nem borzadtam el tőle. Persze, hogy nem, hiszen már képzelegtem vele korábban is. De ezek a képek most valahogy komolyabb hatást gyakoroltak rám.
A fenyőillatot szinte az orromban éreztem, hallottam az éjjeli természet zajait, tücsökciripelés, madár fütty, patak csobogása valahol a közelben. Meztelen hátamhoz melegen simult a motorháztető fémje, erős kezek barangolták be a testemet, a melleimtől a csípőmig. Kemény lökések ostromoltak, körmök mélyedtek a csípőmbe és a combomba. Szédülés lett rajtam úrrá a lökésektől. Szemeimet lassan felnyitottam. A csillagos ég és az erdő lombkoronájának egyvelegét láttam magam felett. Az éjszaka hangjaiba halk nyögések, lihegés, sóhajok vegyültek. Rá kellett jönnöm, hogy a hangok egy része tőlem származik, a másik része pedig az engem ostromló alaktól. Lábaim a nyakában voltak, s élvezetében a térdem oldalát csókolgatta és harapdálta. Végül rám nézett. Páter fekete szemeibe néztem bele, miközben meg, megrándultak az intim izmaim. Körmeimmel a motorháztető fényezését karmolásztam. Jóleső rázkódás remegtette meg a testemet, majd pár perccel később ő követett. Miközben az ő teste is össze, összerándult, beleharapott a térdembe, így fojtva el kiáltását. Én is kiáltani szerettem volna, de én a fájdalomtól, amit a fogai okoztak. Végül, miután sikerült ismét egyenletesen lélegeznie, rám mosolygott.
-Jól vagy Pat?
Nem tudtam hirtelen felelni. Nem jött ki hang a számon.
-Pat?
A hang még mindig szólongatott, de ez nem Páter hangja volt. Úgy éreztem magam, mint aki lepottyant valahonnan. Ott ültem a garázsban, tenyeremmel a homlokomat támasztottam és nagy kortyokban szedtem a levegőt. Tündi és Tünci szólongattak halkan. Lassan felnéztem. Mikor rájuk néztem, láttam, hogy értetlenség és aggodalom ül ki az arcukra. Csak ők figyeltek rám, legalábbis én azt hittem.
-Jól. Igen. Jól vagyok – mondtam.
-Eléggé ki vagy pirulva. Furcsa voltál az előbb – jegyezte meg Tünci.
-Miért?
-Elég furcsán vetted a levegőt.
Éreztem, hogy még pirosabb lettem. Biztos voltam benne, hogy az előbb képsorok eredménye meg fog látszódni az alsó neműmen!
-Kicsit megszédültem – füllentettem. – Néha légszomjam lesz. Semmi komoly.
-Értem – bólintott Tündi.
Nem, sajnos nem értitek, sóhajtottam. Páterre pillantottam. Ő lopva rám nézett. Furcsa kifejezés ült a tekintetében. Valami zavarodottság. Ő is pirosabbnak tűnt a kelleténél. Pedig ennyire azért nem volt meleg a garázsban. Sapkáját a kezében gyűrögette, sötét haja kicsit borzas volt.
Nem tudtam elképzelni, hogy ő is átélte ugyan azt, mint én. Akkor most őt is pátyolgatnák. Vagy legalábbis furcsán néznének rá a fiúk.
Aztán leszakította rólam fekete tekintetét és újra a haverjaira koncentrált.
Én pedig mélységesen megbántam, hogy ma egyáltalán felkeltem!
Negyvenedik fejezet
2007 április 6. | Szerző: Joyo
A hetek gyorsan teltek. Hamar átsiklottunk januárból a februárba, amit már annyira vártunk. Közben hírét kaptuk, hogy farsangi diszkó készül. Nagyon megörültem neki. Ráadásul a bál előtti napra tették. Ez túl sok a jóból, gondoltam akkor. Az élet mindig tartogat meglepetéseket, ezt nagyon megtanultam. Azért a mai napig is azt vallom, hogy jobb, ha az ember nem mindent tud előre. Pedig rendszeresen vetettem magamnak a kártyákat. És csak nagyon haloványan tudtam volna megmondani, hogy mit tartogat számomra a jövő Páterrel, vagy akár Kóczánnal. Profit pedig akkor még nem ismertem.
A diszkóra persze csak úgy mehettem el, ha a saját pénzemből fizetem a belépőt és a fogyasztásom. Apuéknak épp elég volt a másnapi bált állniuk. A fodrászt, a belépőt, a fogyasztásom. Én pedig boldogan bele mentem. Végül is a suli diszkóban a belépőnk háromszáz forint volt, és a büfé sem szokott olyan drága lenni.
Nonoval megbeszéltük, hogy a buszon találkozunk.
-Tulajdonképpen ez majd felhangol minket a holnapi bálra – vigyorogtam amint beléptünk az összekötő folyosóra. A koleszos csajok már kint lődörögtek. Didó szokás szerint tiszta feketében. Miniszoknya, térdig érő fekete csizma, topp és necc felső. Tipikus Skorpió nő volt a maga extrém stílusával, ami a szakadttól a sexiig terjedt. Ez megfűszerezve egy jó adagnyi exibicionizmussal. J
Mosolyogva üdvözöltek bennünket. Didó átkarolt.
-Hogy vagy Pat?
-Köszi, jól. És te?
-Én nagyon faszán! – vigyorgott. Sejtettem, hogy vagy ivott, vagy szívott valamit. A pupillái nagyságából az utóbbira következtettem. De legalább kedves volt. – Tudod, ki van itt tök egyedül?
Vállat vontam.
-A szőke herceged – biccentett a ruhatár felé.
Oda néztem. Kóczán ücsörgött a büfé melletti pult tetején, kezeit zsebre vágta és épp két osztálytársnőjével beszélgetett.
-Gondoltam, hogy itt lesz – feleltem. – Miért mondod?
-Tetszik még? – kérdezte Didó.
Sejtettem, hogy valami ilyesmi lehet a háttérben.
-Még most is azt mondom rá, hogy nem rossz pasi, de nem folyok szét a padlón tőle.
És ez igaz is volt.
Didó nagy komolyan bólintott.
-Kicsit beszélgettem vele.
Felhúztam egyik szemöldököm. – Valóban?
-Igen.
-Miről?
-Rólad.
Sóhajtottam.
-Didó, nekem nincs szükségem kerítőre.
Ő vigyorgott.
-Nem is keríteni akartam. Csak kíváncsi voltam, hogy miért lett veled olyan jóban, emlékezvén az előző évekre, mikor annyiszor kosarat adott.
-Hüm – mondtam elgondolkodva. Erre én is kíváncsi voltam, de nem akartam rákérdezni Didónál. Ha akarja, úgy is elmondja. És most nem éreztem ki semmi rosszindulatot a hangjából, se a tekintetéből.
-Érdekes választ adott – folytatta Didó. – Azt mondja, hogy sokat változtál. Ezt én is észrevettem – fűzte hozzá, csak úgy mellékesnek szánva, pedig dicséretnek szánta. – Ráadásul előnyödre. Ezt ő észrevette. Már nem vagy olyan nyegle és gyerekes. Árad belőled az életkedv. Értelmesen lehet veled beszélgetni. Erre múltkor jött rá – kék tekintete cinkosan csillant. – A végén még kikezd veled – vigyorgott.
Elmosolyodtam.
-Köszi az infót, de miért osztottad ezt meg velem?
-Mert én is megkedveltelek – vigyorgott, majd megölelt. – maradj mindig ilyen, mint most – súgta, majd csatlakozott a többi koleszoshoz. Nono odalépett hozzám.
-Mit akart?
-Csak, hogy megkedvelt. És beszélt Kóczánnal.
Nono felvonta egyik szemöldökét.
-Hogy miért lett veled hirtelen ilyen kedves? – bólintottam. – Éreztem, hogy böki a csőrét. És?
-Balázs, úgy tűnik megkedvelt. Mert megváltoztam. Felnőttem.
-Te és a felnőtté válás – vigyorgott Nono.
-Na igen, ezt én is képtelenségnek tartom.
Odamentünk a ruhatárhoz, hogy lerakjuk a kabátunkat. Kóczánnal egymásra mosolyogtunk. Kicsit furcsálltam, hogy egyedül van. Már, mint, hogy se Rádler, se Szabolcs. De még Kuruc Balázs sem kísérte el. Akkor vajon miért jött egyáltalán el? Lehet, hogy miattam? Megengedhetem magamnak, hogy ezt higgyem? Úgy döntöttem, hogy igen. Végül is mit veszíthetek? Nem akartam összejönni vele minden áron. Így pofára sem eshetek.
Nonot berángattam táncolni.
-A bálon sem fogod megúszni.
-Ezt vegyem fenyegetésnek? – kérdezte vigyorogva, amint beperdültünk a sötét ebédlőbe. Alaposan leizzadtunk
Közbe, közbe kilesegettem a ruhatár felé. Kóczán még mindig ott ült, beszélgetett ismerőseivel, de sűrűn benézegetett hozzánk. Csak sejthettem, hogy lát, vagy csak keres a tekintetével.
Nono végül közölte, hogy nem bírja tovább, és követelte, hogy üljünk le. Kimentünk az előtérbe. Nono a büféhez lépett, én a kabátomhoz egy zsebkendőért. Közben Kóczánra néztem. Egyedül volt.
-Leülhetek? – kérdeztem. Ő bólintott, én pedig felpattantam mellé a pultra. Nono odalépett. Megkínált a kólával, amit vett.
-Csak így egyedül? – kérdeztem, csak, hogy mondjak is valamit. Ha már értelmesnek tart.
-Rádler és Szabolcs beteg – felelte.
Nono felvonta a szemöldökét.
-Így egyszerre?
Vigyorogni kezdtünk.
-Hát…mindig is furcsálltam, hogy olyan sűrűn feljárogatnak egymáshoz – megugráltatta szőke szemöldökét.
-Na és a másik Balázs? – kérdeztem.
Kicsit érdeklődve nézett rám. Mintha azt keresné a tekintetemben, hogy tetszik e nekem az ő haverja.
-Külsősöket nem engednek be a múltkori késes eset miatt – felelte végül. –Miért kérded?
-Csak furcsa volt, hogy egyedül eljöttél.
Habozott. Láttam, hogy erre mondani akar valamit, csak nem tudja, hogy mit. Vagy, hogy hogyan fogalmazza meg.
-Végül is nem vagyok egyedül. Itt vannak az osztálytársaim – mondta körbenézve, aztán újra a szemeimbe fúrta a sajátjait.
Nem jöttem zavarba. Legalábbis nem annyira, mint korábban tettem volna. Beszélgetni kezdtünk hárman. Beszéltünk mi mindenről, suliról, tanárokról, csínyekről, bulikról, végül hol másutt kötöttünk volna ki, mint a sex.
Balázs rá akart térni arra, hogy kinek mi volt a legextrémebb helyszíne. Először Nonohoz intézte a kérdést.
-Ilyenekről nem szoktam nyíltan beszélni – mondta halálosan komoly arcot vágva.
Kóczán nem is faggatta tovább. Hozzám fordult.
-És neked?
Elmosolyodtam.
-Nekem ilyen élményem még nincs – feleltem. Nem pirultam el, nem jöttem zavarba és nem is szégyelltem.
-Szűz vagy még?
-Igen.
-Nem azt mondtad múltkor, hogy nem?
-Mikor?
-A mikulás diszkón. Mikor azt mondtam, hogy felvilágosítalak.
Elmosolyodtam. Ennyire félre lehet érteni dolgokat.
-Pedig nem arra értettem.
-Hüm. Akkor mire?
-Történtek dolgok, de konkrétan az nem.
-Értem. Barátoddal?
Hopp! Nonoval lopva egymásra sandítottunk. Kezdődik a puhatolódzás!
-Nem. Nincs most senkim – mondtam.
-Most nekem sincs – mondta, mintha csak úgy mellékesen jegyezné meg.
-Jó akkor te maradtál.
-Így nem éri meg elmondani, semmi poén nincs benne – legyintett, de a kisfiús mosoly megjelent az arcán. Azt megtanultam, hogy ez jót jelenet nála.
Nono korábban haza ment, én még maradtam Balázzsal. Tíz óra körül végül ránéztem.
-Balázs. Megkérhetlek valamire, de persze nem erőltetem.
-Mondjad.
-Haza kísérnél? Erre a feladatra általában Rádler szokott jelentkezni, de ő sajnos most beteg – vontam vállat és előkerestem a legszebb mosolyomat.
-Persze, csak majd hívj nekem egy taxit. A kártyámról lefogyott a pénz.
Ez nem olyan nagy ár, pláne, ha az ember ismer egy ingyenes taxi számot. J
Vettük a kabátunkat, elköszöntünk ismerőseinktől, majd elindultunk.
Didó mosolyogva nézett utánunk.
Egész úton mosolyogva beszélgettünk. Főként ő beszélt, én pedig figyelmesen hallgattam. Házibulikról mesélt. Nekem úgy tűnt, hogy jól érzi magát a társaságomban. És ez fordítva is igaz volt. Már közel voltunk a házunkhoz, mikor egyszer csak témát váltott.
-Ja, és perverz vagyok.
Szó szerint megtorpantam a vadcseresznye fa alatt.
-Mi van?
Ő is megállt tőlem két méterre.
-Perverz vagyok.
-És ez mégis mit takar? – kérdeztem végre elindulva. – Mert több perverzió létezik.
-Szeretem a szokatlan helyeket, pózokat…stb
-Konyhaasztal?
Elvigyorodott. – Mondjuk.
-Azért az én fantáziám sem kicsi, csak én még máshol élem ki.
-Hol?
-A könyveimben. Néha anyám is megdöbben, mikor olvassa a történeteket. Volt mikor meg is jegyezte: Hát, kislányom, ha te valamikor pasi karjaiba kerülsz, legalább egy morzsát hagyjál belőle, ami hazamászhat!
-Megígértem neki – biztosítottam Kóczánt.
Furcsa mosoly jelent meg az arcán.
-Érdekes lehet – mondta végül.
Én ismét megálltam, ez úttal a házunk előtt.
-Megjöttünk. Én itt lakom – biccentettem a panel felé.
-Akkor hívsz nekem egy taxit? – kérdezte.
Én pedig már tárcsáztam is. Utána megadtam az ingyenes számot. Ő pedig nekem a sajátját. Ezt jó jelnek vettem.
-Én is szeretném elkérni a tiédet – mondta.
Lediktáltam a telefonszámom. A taxi gyorsan megérkezett. Sajnáltam. Úgy tűnt, ő is.
-Holnap találkozunk – mondta és már hajolt a búcsú pusziért. Egy…kettő…
-Hármat – figyelmeztetett.
-Tudom – mondtam. A harmadik valamiért igen csak a szája szélére sikerült. Úgy éreztem, mintha áramütés ért volna. A szemeim elkerekedtek. Ő csak mosolygott, majd beszállt a kocsiba. Én még egy darabig álltam a járdán és néztem a távolodó autót. A szívem kicsit hevesebben vert, az arcomon eszement vigyor ült és legszívesebben ugráltam volna örömömben. De miért is?
-Talán meg akart csókolni – szólalt meg bennem a macska.
-Elképzelhető. De akkor miért nem tette?
-Nem tudom. Talán majd legközelebb. Mert te is tudod, hogy lesz legközelebb.
-És ha összejövök Páterrel a bálon?
Némi hallgatás.
-Még semmi sem biztos Pat. Egyelőre élvezd a dolgok alakulását. Egyszerre csak egy vasat tarthatsz a tűzbe. Vagy Kóczán, vagy Páter.
-Érdekes, hogy te akarsz kioktatni, hogy hány pasim lehet, akinek mindegy, csak farka legyen, és két lábon járjon.
-Én csak a valóságot vázolom.
Legyintettem és rá hagytam a dolgot. Holnap minden eldől. Éreztem. Ha össze kell jönnünk a gróffal, akkor az holnap fog bekövetkezni, mikor teljes pompámban tündökölhetek.
Oldal ajánlása emailben
X