Első fejezet

Sosem voltam az az igazán nagyszájú, menő csaj. A fiúk kedvence, no meg népszerű. Inkább depressziós! Nem igazán azt a részét éltem meg a középiskolának, amit szerettem volna. Én inkább voltam stréber és elbújós. Talán ezért is szeretem a bő ruhákat. A pólót és a több számmal nagyobb pulcsit. Azokban mindig jól el tudtam rejtőzni. Struccpolitika: ha én nem látom őket, ők sem látnak engem! És rendszerint ott volt a céltábla a hátamon az osztály nagyszájú bagázsa számára!

De egyszercsak minden megváltozott! Szinte varázsütésre! Emlékszem a napra, amikor az életemben a változás kezdetét vette. Visszatért az életembe és kezdetét vette a megállíthatatlan folyamat…

Még javában január volt. Hó lepett mindent. A járdán kész korcsolyapálya, örültem, hogy kisebb-nagyobb egyensúlyvesztésekkel át tudtam kelni a lakótelepen. Igazából csendes környék a Jereván lakótelep. A maga nemében még bájos is. Vagy talán csak nekem, mert itt töltöttem gyerekkorom legszebb éveit?

A rossz nyelvek beton-gettónak csúfolják! Annyiban igazuk van, hogy az ember amerre csak néz hatalmas panelházakat lát. Én egy kimondottan szép részén éltem. Csendes környék volt. A házsor mögött egy nagy rét terpeszkedett el egy nagyobb és egy kisebb focipályával és egy magányosan ácsorgó kosárpalákkal. Az ablakommal szemben egy gyár állt, de talán csak ezért nem tűnik fel, mert már tizenhat éve itt élek. Nomeg, már a fák is benőtték. Nyugalom uralkodott körülöttünk, ezt csupán a félóránként elzakatoló vonatok törték meg.

Átügyeskedtem magam az úttesten. Ekkor beleütköztem valami puha és kicsibe. Majdnem sikerült seggre pottyannom.

-Nahát. Szia Pat – hallottam egy ismerős, a cigitől kicsit rekedtes hangot.

Lejjebb húztam a sálamat, hogy jobban lássak. Elég hülyén festhettem, ahogy ott tornyosulok a szemöldökig lehúzott fekete sapkában és orrnyergig felcibált sálban. Épp, hogy kiláttam azon a vékony sávon. Csodálkoztam is, hogy valaki megismert.

A vállam magasságában egy fekete kabátos, fehérsapkás alak ácsorgott. Akit már rég nem láttam. Pontosabban általános hatodik

óta! Az pedig már rég volt, pedig itt lakunk egymástól pár méterre. Talán ő is más körökben forgott és én is.

Hajdú Tünde a maga százhatvannyolc centijével nézett fel rám. Ég kék szemei csillogtak, kesztyűs kezében cigarettát fogott. Másikban egy üres pórázt.

-Szia Tündi. Rég láttalak – mondtam kicsit fojtottan a szám előtt lévő sáltól.

-Mi van veled mostanában? –érdeklődött kedvesen mosolyogva.

Elmondtam neki röviden nagy bánatomat, hogy mekkorát csalódtam a legjobb barátnőmben.

Ő pedig csak a fejét rázta.

-Én már megmondtam neked még a suliban, nem emlékszel? Hogy ez az anyuci kedvence egy kétarcú *banc – mondta és közben cigarettás kezével vadul gesztikulált.

-Azt hiszem ez már kellett – vontam vállat. Kezdtem beletörődni. Végülis Sacát, az állítólagos legjobb barátnőmet közel tizenhárom éve ismerem! Na igen, a tizenhármas szám! Babonás vagyok!

-És amúgy mi van veled? – érdeklődött tovább. Közben újat slukkolt.

-Pasi?

Megráztam a fejem.

-Már egy jó ideje nincs. És te, hogy állsz ezen a téren?

-Már lassan fél éve van – mosolygott.

A szél felerősödött, Tündi hosszú szőke haját felborzolta, nekem pedig meglebegtette a sálam. Megvacogtam.

-Nekem mennem kell. Már várnak. Örülök, hogy találkoztunk. Azért valamikor jó volna folytatni – mondta Tündi.

-Igen. Tényleg jó lenne.

Számot cseréltünk, majd mindketten mentünk a dolgunkra. Tündi magához füttyentette Tangót, a tacskóját, s belevesztek a két háztömb közt uralkodó sötétségbe.

Én elmosolyodtam a sálam mögött, majd útnak indultam a jó meleg lakásba.

Sacával pár napja vesztünk össze. Igazából nem is veszekedtünk, inkább közölte, hogy mi az ábra. Már nem én vagyok a legjobb barátnője.

Aha, gondoltam. Nem is tudtam, hogy a legjobb barátnőket csak így, csett, le lehet cserélni! Hát mindegy. Ha úgy vesszük nem sok mindent adott nekem ez a barátság. Viszont annál többet vett el belőlem. Főként az önbizalmamat. Hát igen. Azóta enyhén szólva depressziók vagyok. Ez tart mióta elkezdtem középiskolába járni. Vagyis másfél éve.

Az az egyik szerencsém van, nem tudom mennyire az, hogy hamar talpra tudok állni mindenféle szarságból.

Talán ez is egy ilyen dolog lesz.