Harmadik fejezet
2006 november 13. | Szerző: Joyo |
Harmadik fejezet:
Vajon miért van az, hogy a pubertás korban lévő emberek kedvenc hobbija, hogy piszkálják a másikat? Kipécézik maguknak a náluk gyengébb alanyt, és addig szekálják, amíg szegény szerencsétlen vagy sírva berohan a vécébe, vagy legszívesebben be sem jönne suliba.
Én is ilyen voltam. Legszívesebben beteget jelentettem volna egész évre. De hát az képtelenség!
Odaértem a kapuhoz. Előttem magasodott a Lippai kétszintes kis épülete. Nem volt benne sok osztályterem. De hát járt oda talán kétszáz diák. Rossz híve volt az iskolának. Egy ideig vállalta, hogy azokat a diákokat begyűjti, akiket sehova máshova nem vettek fel. Így eléggé színessé válta a paletta.
Volt ott punk, rocker, drogos, rosszhírű lányok, de ahogy teltek az évek, és más iskola vette át a begyűjtő szerepét, kezdett felfrissülni az állomány. Az én korosztályommal bekerültek oda olyan diákok is, akik valóban tanulni mentek oda nem csak kényszerből.
Belépem a hatalmas udvarra. Előttem a kis parkoló, leghátul a tankert nyitott kapuját láttam. Amint balkéz felé bekanyarodtam, először a vörös téglaburkolatos étkezőt, majd a vele egybe épített, szintén vörös téglás kollégiumot láttam meg ami még a rendszerváltás előtti időkből származott. Jobb kéz felől pedig az iskola piszkosfehér, sátortetős főépületét. Beléptem a bejáraton. Kis híján orra buktam. Nem vettem észre, hogy kiterítették a jókora hókaparó szőnyeget a lépcsők elé.
-Na- suttogtam – jól kezdődik a nap!
Kuncogást hallottam a hátam mögül. Görcsbe rándult a gyomrom.
-A francba! – motyogtam.
Pontosan az sétált el mellettem aki előtt a legkevésbé sem akartam szerencsétlenkedni!
Pirosas edzőcipő, sötétkék bő farmer, fekete-szürke pufi kabát. Végül megláttam a hosszúkás vigyorgó arcot már a lépcső tetejéről. Szerintem nagyon piros lehettem, ahogy belenéztem a csillogó hihetetlenül kék szempárba. A bőre fehér volt, zselével tüsire felállított haját pedig frissen hidrogéneztette. A szívem hevesebben dobogott. Még egy utolsó vigyorgó pillantást vetett rám mielőtt eltűnt volna a homályos folyosón.
-Pat, megvagy azért? – kérdezte egy másik ismerős felsőbb éves srác. Rádler László. Kicsivel alacsonyabb volt, mint én, a szemei zöldesbarnák. A bőre kreolos, sötétbarna haja kócosan meredezett miután lehúzta róla a sapkáját. Kedvesen mosolygott. Talán ő volt az egyetlen felsőbb éves, akivel tényleg jóban voltam és nem csak kényszerből köszöntem neki. Persze az ő, talán barátságnak mondanám, is akkor szereztem, mikor még Csillával járt. Persze az sem mondható járásnak. Pár hétig tartott. Amúgy sem illettek össze.
-Persze. Már megszoktam, hogy mindig beégek Kóczán előtt – mondtam még mindig pirosan. Mindegy, legalább ráfoghatom, hogy a hideg csípett pírt az arcomra.
-Hagyd a csudába – legyintett, majd ment tovább.
A termük közvetlenül a miénk mellett volt.
Mély levegőt vettem és elindultam az osztályom felé.
Már a küszöbről vad nyerítéseket hallottam.
Láttam, hogy az ablakfelőli padsorban akkor foglal helyet Veres Noémi, egy testes alkatú lány. Nálam testesebb volt. Hosszú sötétbarna haját copfban hordta, bő pulcsit vett fel és bársonyfarmert. Frufruja a szemeibe hullott. Láttam rajta, hogy nagyon kikészíti a többiek cukkolása. Nem tehetett róla, ilyen volt az alkata. Ez génektől is függ.
Persze ezt koleszos osztálytársnőim nem vették figyelembe! Mindig lónak csúfolták. Már hogy akkora fara van, mint egy lónak! Engem a hosszúkás arcom miatt piszkáltak így a felsőbb éves lányok. Pedig ezek is csak gének. Bár hiába mondom, akkor is rosszul érint olyas valakit, akinek alig van önbizalma.
Beléptem én is a terembe.
-Na! Itt a másik! – hangzott egy vörös hajú csaj hangja, Sziszié.
-Mivan boszi? Ma nem seprűvel jöttél? – szólt egy szőke, ő volt Didó.
-Dehogy is nem! – vihogott Sziszi. – Nem látod a haját?
Mélyet sóhajtottam és igyekeztem összehúzni magamat a sarokban, ahová nemrég költöztem Csilla mellől.
Most én is az ablak felöli sorban ültem leghátul és legbelül az ablaknál.
Felakasztottam a kabátom. Előpakoltam az órára. Matek.
Tényleg csak arra összpontosítottam, hogy túléljem ezt a napot is!
Más választásom nem volt.
Szünetben kimentem az udvarra egy kis friss levegőt szívni. Muszáj volt. Bekaptam egy újabb hányingercsillapító gyógyszert. Korgott a gyomrom. Csupán egyetlen zsemlét ettem reggel egy kis tejeskávéval. Most be kell érnem a reggel vásárlót almával és körtével délig.
Lehet, hogy kár volt kimennem, ugyanis ekkor egy hógolyó süvített el az orrom előtt alig pár centire.
Az érkezés irányába néztem.
Felsőbb éves fiúk pécéztek ki maguknak fiatalabb áldozatokat. Valakit épp akkor fürdettek a majdnem térdig érő hóban.
Ekkor röpült a következő. Alig tudtam félrehúzni a fejemet. Még jó, hogy legalább a reflexeim jók!
-Basszus. Mi van? Bandzsa vagy, hogy nem tudod eltalálni? – szólt oda neki az egyik csajt fürdető srác.
A hang ismerős volt. Aztán a ruha is. Végül felegyenesedett. Alacsony srác volt, fekete sapkában és kék télikabátban. Kezei pirosak voltak a hideg hótól. Arca kerek, modora machos. Hát igen, ő volt Kovács Zoltán, alias Kovi. (Nem, nem szokott pornó filmeket forgatni. Bár kinézem belőle! )
Egy ideig titokban jártak Sacával. Akkor azt hittem, hogy kedvelem. Nem utáltam, nem kedveltem most már. Egyszerűen közömbös volt. Kár volt elméláznom Kovi beszólásán. Ekkor ugyanis olyan váratlan támadás ért, hogy seggre ültem a jeges havon. Teljesen beterített a hó, még a ruhámba is befolyt. Pokolian szar érzés volt!
Kóczán állt a fejem mellett, erre a piros sportcsuka vezetett rá. Nevetett. Kiéreztem belőle a kárörvendést. De hát mit várhattam volna? Tudta, hogy tetszik nekem. Ismert is már egy ideje. Még anno egy korreptanárhoz jártunk matekból.
Mindig is szerettem volna összejönni vele, de folyton kikosarazott. Nem értem. Ennyire ronda lennék? Na igen, a fölöslegek. De hát részben miatta is szedtem fel. Bánatomba rengeteget tudok enni. Főként édességet!
Most pedig ott hevertem a lábai előtt tetőtől-talpig havasan és kicsit vacogtam.
-Láttátok ezt? Úgy megdobtam, hogy elesett – büszkélkedett barátainak Kóczán Balázs.
Azt persze nem tette hozzá, látták, hogy egy akkora hógolyóval nyomott fejbe, ami megfelelt volna egy nagyobb hóember fejének!
Na mindegy. Ez nem volt fair játék.
Persze fel sem segített, ment újabb áldozat után nézni.
Nagy nehezen feltápászkodtam és levertem magamról a havat. Utáltam mikor a ruhámba is bemegy. Megráztam a fejemet is. Megigazítottam a sapkát. Kár volt, ugyanis ekkor kábé három srác ragadott meg és lökött bele a hóba. Egy kézzel szórta, a többiek rúgták rám a havat. Egy még hógolyóval is megdobott. Pont szájon. Legszívesebben elbőgtem volna magam. Mi van itt? Mikor végre leesik az a nyamvadt hó, az összes hímnemű egyed megvadul és minden csajt, vagy gyengébb srácot megfürdetnek. Még jobban belement a hó a ruhámba. Ez csak azért rossz nekem, mert nagyon könnyen megfázom. Nem akartam beteg lenni, habár akkor legalább egy hétig nyugtom lenni csesztetőimtől!
Mikor végre abbahagyták, én ott feküdtem félig hó alatt. A fiúk csak vigyorogtak. Rádler is, de ő és Kovi legalább a kezüket nyújtották, hogy segítsenek felállni. Kicsit megalázónak éreztem, hogy ott fetrengek a tujabokrok alatt teljesen elázva.
Felálltam és újra leporoltam magam. Utána igyekeztem minél gyorsabban bemenekülni az épületbe. Még azért egy-két hógolyó röpült utánam. Azok mind az üvegen és a fán kenődtek szét.
Bent a teremben sapkám, kesztyűm, sálam a radiátorra fektettem. Sőt még én is odabújtam, hogy felmelegedjek. Baj nélkül akartam kikecmeregni ebből az átkozott télből!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: