kilencedik fejezet

2006 november 29. | Szerző: Joyo |

 

Kilencedik fejezet:

 

    Még aznap este felmentünk Tündiékhez. Amint Tündi benyitott a negyediken lévő panellakásba, felmordult.

  -Na basszus! Cipőkiállítás.

Nem értettem hirtelen, hogy miről beszél. De amint beléptem mögötte, egyből leesett. Az előszobában legalább öt pár férficipő sorakozott. Némelyik szépen egymás mellé, mások össze-vissza, egymáson.

 Felfedeztem az a bizonyos bordó-fekete futócipőt is. Megijedtem mikor a szívem hatalmasat dobbant. 

  -Legalább nem az én szobámban vannak – rúgta le Tündi is a saját edző cipőit.

Tüncivel követtük, ki az erkélyre is. Leültünk egy-egy kerti műanyagszékbe. Ők rágyújtottak. Én is elfogadtam egy szálat. Miért ne? Nagylány vagyok.

Beszélgetésbe mélyedtünk. Én feltettem a bennem szunnyadó kérdést, ami a gulyásozás óta nem hagyott nyugodni.

  -Mit is mondtatok? Hogy hívják azt a srácot, aki melegítőben volt?

Tündi kifújta a füstöt.

  -Páter – felelte. – Ugye nem kergetsz ábrándokat?

Elmosolyodtam. Ez elég árulkodó lehetett.

Szőke barátnőm mélyet sóhajtott.

  -Kérlek, ne.

Megvontam a vállam.

  -Miért ne tehetné magát próbára? – kérdezte Tünci hamuzva. – lehet, hogy tényleg bejön Páternek. Akkor meg?

Tündi vállat vont. Nem volt egy anyáskodó típus. Egyszerűen megmondta a véleményét, ha tetszett, ha nem. És nem tehettél semmit.

  -Nem hinném, hogy tetszenék én bárkinek is – mondtam komoran, és közelebb húztam a hamutálat.

Tünci megrázta a fejét.

  -Te magad mondtad, hogy kacsintott feléd. Talán csinosnak tart.

  -Vagy meg akarja dugni – morogta közbe Tündi teljesen színtelen hangon.

Tünci felém fordult.

  -Tényleg Pat. Neked már megvolt?

Kerek szemekkel néztem rá. Hirtelen nem értettem miről beszél. Aztán lassan megvilágosodtam.

  -Mármint az első alkalom?

Bólintás volt a válasz.

  -Még nem.

  -És a volt pasid?

  -Nem éreztem azt, hogy le tudnék vele feküdni. Inkább csak kíváncsiságból kezdtem járni vele – vontam vállat – Hogy mégis milyen lehet. Érdekes volt. De biztos nem ilyen egy rendes kapcsolat.

 Egy darabig csend volt.

  -Tényleg. Ha már itt tartunk. Nektek? – kérdeztem én.

Kicsit mintha kushadtak volna. Összeráncoltam a homlokom.

  -Nem úgy volt, hogy elmondjuk egymásnak, ha megtörténik? – toltam le őket.

Még pár éve, mielőtt elkezdtük volna a középiskola, volt egy fogadalmunk. Aki elveszíti a szüzességét, az vesz egy üveg italt, összeülünk, és azt iszogatva elmeséljük hogyan is volt. Ez most megdőlt.

  -Szóval? Hogy is volt? És mikor? – kérdeztem. Két karom összefontam a mellkasomon. Azért nem azt mondom, hogy a melleimen, ugyanis szinte nincs is.

 Végül is Tünci kezdett bele.

  -Én Szilveszterkor vesztettem el – mondta. Nem volt túl ragyogó az arca amint ezt kimondta.

  -És hogyan? – kíváncsiskodtam, ahogy azt illik ilyenkor.

  -Részeg voltam – mondta egy vállrándítás közben. – A srácot sem ismertem igazán. Ott jöttünk össze Siófokon. Nagyon nem is emlékszem rá.

Újabb slukk, majd barna szemeimet az emlékeibe mélyedő Tünciről Tündire emeltem.

  -Én egy hónapja – mondta. –Négyhónapnyi járás után. Az Audiban.

  -És jó volt?

  -Fájt.

  -Mennyire?

  -Annyira nem. De nem volt épp a legkellemesebb élményem – mondta Tündi és elnyomta a csikket.

-Miért nem mondtátok el? – kérdeztem kicsit csalódottan.

-Hogy mondtuk volna el? Nem is láttunk már egy ideje – érvelt Tünci. Jó érv volt.

Ez igaz, gondoltam.

  -Sacának elmondtam – bukott elő Tünciből.

Ez valahogy gyomorszájon rúgásként ért. Csak néztem rá.

  -Neki miért?

  -Mert vele találkoztam. Kétségbe voltam esve. Késett a bajom. Azt hittem, hogy esetleg terhes vagyok.

  -És nekem miért nem? Általa üzenhettél volna – mondtam.

  -Azt mondta, ezt inkább ne mondjuk el neked – mondta Tünci.

Elkerekedtek a szemeim.

  -Miért?

  -Okot nem mondott – vont vállat Tünci.

  -És, ha nem kérdezek rá, el sem mondjátok? Pedig megígértük.

Nagy nehezen kikeveredtünk ebből a témából

Ekkor megcsörrent Tünci mobilja. Édesanyja hívta. Lívia, a kishúga belázasodott és lázcsillapított kellett hozni.

  -Apa nem tudna elmenni? – próbálkozott Tünci.

Az arcából ítélve a válasz nem volt.

Végül lerakta. Ránk nézett.

  -Ugye eljöttök velem?

 Bólintottunk.

  -Gyalog megyünk vagy busszal? – kérdeztem én kis naiv.

Tündi felállt a székből és kinézett az erkélyről.

  -Remélem, hogy egyikkel sem kell – ezzel ráérősen besétált a lakásba. 

  -Most meg hová megy? – kérdeztem.

Egy vállvonás volt a válasz.

Én is kinéztem az erkélyről.

Az utcára nézett a lakás. Lent a ház előtt a járdán egy sötét autó parkolt. Vajon ezt nézhette? Visszahuppantam, a székbe. Az nyikkant egyet.

Ekkor Tündi vigyorgó szőke feje jelent meg az erkélyajtóban.

  -Tünci, menj át pénzért. Páter elvisz minket.

Még mindig nem értem, hogy valahányszor meghallom ennek a pasinak a nevét, ugrik a gyomrom.

  -Elég fura neve van – jegyeztem meg miután Tünci elviharzott a szomszéd házba, ahol lakott.

  -A vezeték neve – világosított föl Tündi.

  -Páter mi?

  -Faszom tudja – vont vállat. – Majd megkérdem bátyámat.

Tündi elment pisilni, én meg felhúztam a cipőimet. A beépített előszoba szekrénynek támaszkodva, kezeimet hátul összekulcsolva vártam Tündit.

Ekkor valaki elsuhant mögöttem, s ujjaim összeakadtak egy idegen kézével.

Egy pillanatra megijedtem. Mikor azonban oldalra néztem, a gyomrom ismét ugrott egyet.

Peti szoba ajtajából Páter mosolygott rám angyalian.

  -Bocs – mondta, majd eltűnt.

  -Semmi – motyogtam szoborrá váltan.

Angyali mosoly ide vagy oda, ördögi tekintete van. Aki így tud nézni azt fegyvertartási engedélyre, kellene kötelezni!

Miközben Tündi felhúzta a cipőit, Páter is csatlakozott hozzá. Az első sorból szemlélhettem formás fenekét az úrnak. Első osztályú darab annyi szent!

 Elindultunk lefelé. Ő ment elől. Nem tudtam betelni a hátsója bámulásával. Ez már arcpirító volt, még nekem is!

Lent, mint kiderült, a járdán parkoló Honda, megnéztem, Páteré volt. Tündi talán már megszokásból ült be az anyósülésre. Én mögéje. A következő ház elé gurultunk.

  -Mindig annyit kell rá várni – morogta Tündi.

  -Nyugi, biztos mindjárt jön – csitítottam.

Ekkor nyílt is a bejárati ajtó és Tünci sietett ki rajta. Bevágódott a sofőr mögé.

  -Hová? – kérdezte a botcsinálta taxisofőr.

  -A Várker’re – mondta Tünci.

Páter váltott, én pedig felkészületlen voltam. Bele sűlyedtem az ülésbe a hírtelen gyorsulástól. Az első kanyarnál pedig megfejeltem az üveget.

JÉZUSOM!!!

Ez egy őrült! Úgy vezetett akár egy F1-es pilóta! Úgy kapaszkodtam a majrévasba, mintha az életem múlt volna rajta. Amit azért valljunk be, meg lehet érteni. A váltásoknál és fékezésnél megugrottam, és visszahanyatlottam az ülésbe, a hírtelen kanyaroknál pedig alaposan megfejeltem az üveget.

Aztán hírtelen véget ért ez a futam és ott berregtünk a Várkerületen az ügyeletes gyógyszertár előtt.

Tünci sietett, eddigi életében talán most először. Amíg várakoztunk, Páterrel leengedtettem a hátsó ablakot, hogy kapjak némi levegőt.

Tünci visszajött, a gulyás is majdnem. Páter már izzította a gépezetet. Én imádkozni kezdtem! Hála az égnek már rögtön az indulásnál piros lámpát kaptunk. Én hálát adtam az égnek. Legalább volt időm felkészülni. Már ha erre fel lehet!

Ekkor mellénk pöfögött egy Turbó Trabi. A két sofőr összenézett. Ugyan az ült mindkettő arcán. Tündi mondta ki a félelmemet, bár ő izgatott arccal.

  -Verseny?

  -De jó! – ujjongott Tünci mellettem.

Én olyan kicsire húztam magam össze amennyire, csak tudtam. Mintha ott se lennék. Talán úgy nem fog fájni.

A lámpa sárgára váltott. Szinte láttam amint lobogatják a kockás zászlót a két kocsi előtt.

Páter gázt adott, a Trabi szintén felpöfögött. Végül kilőtt mind kettő, mint egy puskagolyó. Én ismét belesüllyedtem az ülésbe, talán el is tűntem volna, ha a majrévas meg nem fog.

  -Uram isten! – motyogtam halálra vártan.

Tünci rám nézett, majd kuncogásban tört ki.

  -Nézd már Tündi milyen képet, vág Pat.

Tündi hátrafordult és elvigyorodott.

  -Mint akit kivégzésre visznek.

Kábé úgy is éreztem magam. Ekkor újra görcsbe rándult a gyomrom, ugyanis sofőrünkön is úrrá lett a kíváncsiság és ő is hátrafordult. Mindeközben a Honda kilencvennel száguldott a Várkerület kanyargós főútján.

  -Az istenért, előre nézz ember! – sikoltottam. – Bármit megteszek, csak lassíts már!

Lehet, hogy ez hülyén vette ki magát, így visszagondolva! Pff!

Tündi szerint úgy hatott rá az ijedségem, mint bikára a piros zászló. Vagyis hergelte.

Egy-két keményebb találkozás után az üveggel végre visszaértünk a Jerevánra. A IV. Laci sarkában még gyorsított is, nem, hogy lassítana!

  -Most jön a kézifékes faralás? – tudakolta Tünci.

  -Igen.

Ezt a bőbeszédű egy mukit!

Viszont én nem akartam részese lenni ennek az élménynek.

  -Azt én kihagynám – mondtam. Reméltem, hogy a hangom eléggé határozottra sikerül.

  -Ugyan már Pat. Jó lesz – győzködött Tünci.

  -Az lehet, de én repetáztam a gulyásból, úgyhogy ha nem akarsz takarítani, engedj kiszállni. Veszélyben a kárpit – címeztem ezt már Páternek.

Úgy tűnt, hogy fontolóra veszi a dolgot, ugyanis megállt az utolsó háznál, én pedig szinte menekültem.

A talaj megdőlt a lábaim alatt és elestem a fűben. A Honda visszament a házhoz. Tündiék sietek oda hozzám. Páter felment.

Elég szerencsétlenek tűnhettem, ahogy ott ültem a fűben, fejem pedig a térdeim között lóg.

  -Mivan, hánytál? – hallottam meg Tündi hangját.

  -Csak majdnem.

Felhúztak a fűből.

  -Ez egy álltat. Ennek képesek voltak jogsit adni?!

  -Nyugi Pat. Higgyél nekem, hogy az első ülésről szarabb volt – mondta Tündi.

Elhittem, de nem állt szándékomban letesztelni az állítását. Megfogadtam, hogy inkább egy vadászrepülő, mint a szadista Páter kocsia!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

–