tizedik fejezet

2006 november 30. | Szerző: Joyo |

 

Tizedik fejezet

 

  Valahogy gyorsan telt az idő. Leszoktam a garázsba. Az időm nagy részét ott töltöttem beszélgetve az emberekkel, cigarettázva és Tündiékkel jókat röhögve. Valahogy jó hatással volt rám az új környezet. Üdítően.

Lassan átsiklottunk a májusba. Mivel egyre többet voltam hol a garázsban, hol fent Tündiéknél, Pátert is sűrűben láttam és csodálhattam vonalait, ugyanis a felmelegedő hőmérséklet hatására egyre lengébben öltözött.

A hátsóját még mindig észbontónk tartom. Enyhén kerek  csípő és a fenék. Biztos, hogy izmos, egy ilyen pasinak csakis izmai lehetnek, méghozzá kemény, kő kemények!

Valahányszor elindultam a IV. Laci felé, mindig remegő tagokkal és ugráló gyomorral vártam mikor pillantom meg a rubin vörös Honda Civiket.

Igen, beismerem, hogy megtetszett ez a fickó. És Tündiék állandó tiltása ellenére is ábrándozom. Erről végkép nem tehetek. Csak úgy jön.

Múltkor is ráfeledkeztem a rövid ujjú fehér, fekete hajszálcsíkos ing ujja alól kikandikáló bicepszre.

Érdekes módon, valahányszor meglátom, ráng az alhasam és remeg a térdem. Néha figyelmeztetnem kell magam, hogy lélegezzek is!

Pasi ilyen hatással még nem volt rám. Beismerem még Kóczán sem. Pedig eddig ő mozgatta meg a fantáziám. De ilyen intenzitással még egyik pasi sem csavarta el a fejemet. 

  Amikor pár napja Tündi társaságában beléptem a garázs ajtaján, a lábaim földbe gyökereztek egy pillanatra.

Páter ott ült a fiúk alkotta körben az elmaradhatatlan futócipőben, sötét sport sortban és sötétkék izompólóban. Sötét hajának rakoncátlan tincsei a tarkóját és az átlagosnál kicsit nagyobb füleit verdesték. Nem tudom miért, nekem rendszerint a kicsit nagyobb fülek tetszenek!

Szóval ott cigarettázott és beszélgetett, én pedig teljesen leblokkoltam.

Nem tudtam levenni a szemeimet róla. Ez volt az első alkalom, hogy deréktól felfelé láttam az izmait, még ha csak a körvonalkait is.

 A hasa domborodott, a karizmai megfeszültek, ahogy a térdére támaszkodott. De ami igazán megbabonázott, azok a mellbevágó mellizmai voltak! Ígéretesen domborodtak a pamut alatt. Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne végigfuttatni az ujjaimat rajta. Vajon mennyire kemények?  És a bőre milyen tapintású lehet?

Valahogy nem tudtam foglalkozni azzal, hogy megfogja a kezemet, és esetleg sétálgatunk a városban, vagy, hogy hazakísérve a kapuban megcsókol. NEM! Én csakis arra tudtam gondolni, hogy a falnak nyom vagy az ágynak szegez és letépi rólam a ruhát!

Lehet, hogy őrjítő. De az is lehet, hogy csapnivaló. Ehhez sajnos még nem tudok hozzászólni. Kábé annyi a tapasztalatom a szexualitás terén, hogy a volt barátom párszor megfogta a mellem és csókolgatta a nyakamat. 

Azt hiszem, hogy az a bor egy darabig még a vitrinben fog kuksolni.

Végülis Tündi szólt, hogy üljek már le. És én végre be tudtam csukni a számat.

Letelepedtem a kiszuperált kondigépre, amit Tomi hagyott ott nem rég. Tündi egy piros kis körszéken ült, Páter mellette, a jobbomon pedig egy bizonyos  Binder Gábor ült, akit a garázsban mindenki csak így jellemzett, főként Tündi, „Az egy fasz!”

Sosem jöttem rá igazából, hogy miért. Az oké, hogy egy tapló, ráadásul tapintatlan és tudálékos is, de hát vannak ilyen emberek.

De nem is ő volt a lényeg per pillanat a helységben, hanem az illető, aki velem szemben foglalat helyet és éppen joint-ot tekert magának.

Mert hát azt elfelejtettem megemlíteni, hogy ennek a garázsnak a hímnemű tagjai a fű bűnös élvezetének éltek. Úgyhogy nem tudtam igazán eldönteni, hogy Páternek alapban fekete a szeme, vagy csak a pupillái vannak folyton kitágulva? 

Tündi épp nézegetett valamit egy kis pénztárcában és nagyon vigyorgott.

  -Basszus, el sem hiszem, hogy ez te vagy!

Odamásztam.

  -Mi az? Ki az?

Tündi vigyorogva odamutatta. Egy diákigazolvány volt.

Egy, a diákokon rendszerint szarul sikerült kép nézett rám vissza.

Hosszabb arc, sötét, rakoncátlan tincsek, hieroglifikus aláírás, ami a férfiakra, annyira jellemző. De hol volt ez még akkor a férfitól? Páter tizenöt éves mása mosolygott rám a műanyag kártyácskáról!

Magamban mosolyogtam, de egy idő után ez a mosoly átköltözött az arcomra is.

Leültem és visszaadtam a pénztárcát a tulajnak. Egy pillanatra összeértek az ujjaink. Mintha felszikrázott volna a levegő. Én megborzongtam. Szerintem kicsit bele is pirultam ebbe a véletlen test kontaktusba. Leültem a kondigépre. Szerintem Tündi észrevette a zavaromat, ami biztos, hogy számára érthetetlen volt. Még nekem is. Csak az ujjaink értek össze, és az is egy pillanatig tartott.

Tündi másfelé terelte a gondolatokat. Láthatóan a reakciómon fennakadt Páterét is.

  -Elég kicsi az a buksza – jegyezte meg barátnőm egy kis csokit megbontva.

  -Kis buksza, nagy bráner – vigyorgott Binder.

  -Te tudhatsz valamit – vigyorgott össze Páter Binderre, közben mintha sokat sejtetően rám is sandított volna.

Ez most célzás akart lenni? Mert nem volt egyértelmű. Talán hülyíteni akarom magamat? Hiszem szembenézett velem!

  -Ti is jöttök ki a kempingbe? – érdeklődött Tündi Pátertől.

  -Nem. Mi már tegnap voltunk kint.

  -Pedig ma van május elseje – mosolyogtam. Csak, hogy valami értelmeset is ki tudtam nyögni mikor hozzá beszéltem. Ez kicsit könnyített a gyomorgörcsömön vele szemben.

  -Tegnap már voltunk fent. Szép volt a tűzijáték.

Akkor ennyit arról, hogy esetleg támadásba próbálnék lendülni kint a majálison.

 

Mindenesetre én kimentem Tündiékkel. Nagyon sokan voltak kint a kempingben. Mindenütt szikrázó fények, a körhintákról sikoltozó emberek hangja vegyült a hatalmas hangszórókból üvöltő zenékkel. Ez az igazi majális!

Persze már ezerszer megbántam, hogy magas sarkú zárt szandálban, hosszú szoknyában és farmeringben jöttem. Fáztam este tíz felé.

  Ráadásul összefutottam a volt barátommal, Misivel. Egy kicsit beszélgettem vele. Még akkor is, ha azt mondtam neki, hogy inkább legyünk csak barátok, nem váltunk el haragban. Valahányszor összefutok vele valahol, pár szót mindig váltunk.

Mint most is. Tündi kicsit rosszallóan nézte. Még mindig nem tudom, hogy miért.

Tündi és Robi hamarabb leléptek. Tündi nem érezte túl jól magát.

Én kicsivel később mentem haza Ödönnel, Tomival és Binderrel. Ráadásul gyalog. Ez márcsak azért is halott ötlet, mert magas sarkúban voltam. Ráadásul meredek lejtőnek mentünk le a Harkai úton.  Félúton már mocskosul fájt a lábam, de volt bennem annyi tartás, hogy nem kezdek el nyafogni, főként nem alig két hónapja ismert pasiknak. Nehogy már nyafka picsának tartsanak, akinek nincs annyi esze, hogy ilyen terepre legalább sportcipőben jöjjön. Szépen tartottam magam, mint aki nagyon is hozzá van szokva a magas sarkú viseléséhez. Pedig egy frászt voltam. Életemben nem volt rajtam igazi magas sarkú, csak ilyen kicsivel magasított szandál. Szerintem kitörném a bokám egy olyanban.

Mindenesetre kábé tizenegyre estem haza. Ráadásul úgy éreztem kicsit meg is fáztam. HURRÁ! Márcsak ez hiányzott!