tizenkilencedik fejezet
2006 december 13. | Szerző: Joyo
Tizenkilencedik fejezet
Előkészültünk a főzéshez. Peti vállalta a hagyma pucolást és szeletelést. Ezúttal Tünci nem tartott velünk. Tündivel mi ketten vágtuk kockára a húst.
Közben beszámoltam Tündinek, hogy mi történt a bálon.
-Gondolod, hogy tetszel neki? – kérdezte Tündi egy nagyobb húscafatot le mócsingozva.
Vállat vontam.
-Fogalmam sincs. Minden esetre nézegetett.
-Azért az nem feltétlenül jelenti azt, hogy megtetszettél neki. Lehet, hogy csupán azon gondolkodott milyen lenne megdugni.
Elvigyorodtam, nem tehettem róla.
-Nos, az is több a semminél.
Tündi is mosolygott.
-Neki adnád magad? – kérdezte.
-Nem tudom. Régebben úgy képzeltem, hogy rajta kívül másnak nem engedném meg, hogy elvegye a szüzességem – mondtam csendesen. Nem igazán akartam, hogy a körülöttünk mászkáló hímnemű egyedek felfigyeljenek, hogy miről beszélünk. Halkabbra vettem a hangom. – De mostanában kezd megváltozni a véleményem.
Tündi a szemeit forgatta.
-Ugye itt most nem Páterre gondolsz? – hálás voltam, hogy ő is lehalkította a hangját. Habár lehet, hogy felesleges volt. Csak a vak nem veszi észre, hogy mennyire tetszik.
Nem kellett még válaszolnom sem. Tündi azonnal vágta, hogy igaza van. Mélyet sóhajtott.
-Mielőtt még megszólalnál – emeltem fel a kést a kezemben, hogy jelezzem, hallgasson. – Tudom mit mondtatok róla. Hogy a nők csak arra kellenek neki és, hogy a cicababákra bukik. Tudom, hogy én nem vagyok az. De ha esetleg mégis kezdeményezne, valószínű, hogy engednék.
-De…
-De nem, azért mert már annyira le akarok feküdni valakivel – vágtam gyorsan közbe csendesen és folytattam a kockázást.
-Hát akkor? Szerelemből?
-Az is közre játszhat – mély sóhaj – Igazából… – leraktam a kést és Tündi felé fordultam. – Nem tudom azt elképzelni vele, hogy megfogja a kezem és sétálgatunk, moziba megyünk, vacsorázni, vagy akár valamilyen családi eseményre. Ilyen még nem volt. Odáig nem tudok eljutni a gondolataimban, csak ha nagyon megerőltetem magam. Másra nem tudok gondolni, mint, hogy ő meg én és az ágy. Vagy a konyhapult, vagy a kocsi, vagy bánom is én, csak ne legyen köztünk semmi, se levegő, se ruha. Ugye kapizsgálod már?
-Igen. Csak sexet akarsz.
-Bingó. És ez nagyon furcsa. Én romantikus csajnak tartom magam, de itt legfeljebb a sexbe tudok romantikát elképzelni – elvigyorodtam.
-Furcsa egy csaj vagy te Pat – rázta meg a fejét Tündi. – Én remegtem az elsőnél. Előtte nem is nagyon képzelegtem, hogy milyen lesz.
-Különbözőek vagyunk – vontam vállat.
Beszélgetésünket morgás és káromkodás szakította félbe.
-A rohadt életbe!
Peti káromkodott hüvelykujjával szájában.
-Te meg mit csináltál? – kérdezte Tündi.
-Nem látod? – morogta a sebesült. – Metélem magam.
Tomi odavitte a kocsiból az elsősegély csomagot, Peti pedig ellátta magát kis segítséggel.
A vöröshagyma is véres volt. Robi jobbnak látta, ha átveszi a feladatot. Befejezte a szecskázást.
Már mi is a vége felé jártunk. Utoljára hagytuk a már meghámozott újkrumpli kockázását.
Ekkor a patak felett átívelő kis fahíd sikítva megreccsent, s két kocsifékezett le faralva és nagy porfelhőt kavarva.
Az egyik Hánzi piszkos piros régi Volkswagen Golfja volt, a másik, amelyik elől ált, egy új típusú Opel kombi. Ezüstmetál. A volántól a békaölő Danika mászott elő, az anyósülésről maga Dracula gróf.
Sötét szemei előtt napszemüveget, fehér alapon fekete, kék és piros hajszálcsíkos rövid ujjú inget és háromnegyedes farmert viselt. Ráadásul rajta volt az elmaradhatatlan bordó-fekete sportcipő.
Nem mertem Tündire nézni, tudtam, éreztem, hogy figyeli a reakcióimat. Én pedig igyekeztem elrejteni azokat. De nehezebben ment, mint gondoltam volna. Kezem-lábam remegett. Annyira gyengék voltak a térdeim, hogy a sarkamra kellett ülnöm a fapadon, hogy ne remegjenek annyira.
De a krumplit sem tudtam tovább kockázni, a kés remegett a kezemben amint közelebb jött. Homlokára tolta napszemüvegét. Hánzi is csatlakozott.
-Vendéglátós létedre nem tudsz rendesen krumplit kockázni? – nézett Hánzi Tündire.
-És neked miért kell mindig beleszólnod? – nézett fel a nála egy fejjel magasabb fogszabályzós szőke srácra.
-Na gyere, megmutatom – és már át is vette Tünditől a kést.
Nekilátott, hogy megmutassa a helyes módszert.
Tündi összefonta két karját a mellkasa előtt és makacsul hol Hánzit, hol a kezeit nézte. Nem nagyon szereti még most sem, ha kioktatják, vagy kijavítják.
-Te egy percig sem bírod ki a suli nélkül? – kérdezte vigyorogva Páter. Ő is összefonta két karját a mellkasa előtt. Ettől ott, ahol az ingujj véget ért, kemény izmok domborodtak elő, az én alhasam pedig fájdalmasan összerándult. Minden izom, ami ott található. Mélyet sóhajtottam, hogy kiengedjenek. Erről beszéltem Tündinek, de most mégsem jelezhettem neki, hogy megint azt érzem a jelenlétében. Pedig két méter távolság volt köztünk.
Tündi beleunt az okosításba. Megfogta Hánzi csuklóját. Az ujjai nem érték körül.
-Megengednéd, hogy befejezzem? – volt némi méreg a hangjában.
Hánzi lerakta a kesét.
-Próbáld úgy, ahogy mutattam. Úgy gyorsabban megy.
Majd lement a patakhoz, hogy kezet mosson.
Páter rám nézett. Az a pillanat hosszú perceknek tűnt. Néztem a bogárszínű szempárt és minden tagom elzsibbadt. A szívem úgy vert akár egy riadt madárnak. A fülemben dobot a pulzusom. Aztán elfordult és odasétált a fiúkhoz.
Tündi megfogta az alkarom én pedig megugrottam. Ránéztem.
-Nyugi – mondta. – Nem éri meg.
Mára már tudom, hogy igaza volt neki is és mindenkinek, aki Pátertől védett, de akkor még, majdnem tizenhét éves fejjel nehéz volt engednem a jó szándékú tanácsoknak. Úgy éreztem akkoriban, hogy mindenki az ellen van, hogy mi összejöjjünk. Úgy tűnt a Világ is ellenem, dolgozik.
Se Kóczán, se Páteri. Hát akkor hol itt az igazság?!
Csak egy kicsit ugrottak ki. Páter még oda adott Peteinek egy kis alufólia galacsint, majd elszívtak egy rendes cigit, és már távoztak is.
Az utórezgések egy darabig még tartottak, de mire a gulyás elkészült, már teljesen rendben voltam.
tizennyolcadik fejezet
2006 december 12. | Szerző: Joyo
Tizennyolcadik fejezet
Most félálomban lépkedtem az osztálytermem felé. Szerencsére nem csak én voltam ilyen állapotban. Amerre csak néztem, mindenki laposakat pislogott.
Leültem Nono mellé. Végigszenvedtünk a matekórát.
Szerencsére már nem volt olyan sok hátra a nyári szünetig. Ez érződött minden diákon, alig bírtak magukkal, habár most a bálozókat szerintem azzal sem lehetett volna elmozdítani a padtól, ha ágyúval lőttek volna a sulira. Didóék fejüket a kezükre fektetve aludtak a padon. Én is nagy kísértést éreztem. De Nono mindig felrázott és csúnyán nézett rám. A haja még mindig a tegnap esti frizurában volt. Ő nem bajlódott azzal, hogy szétkapja, mikor hazaért. Igaza van, végül is péntek volt.
Az én lobboncom töve ragadt a vaxtól és úgy festettem, mint aki egy jó ideje nem mosott hajat! De hát én mégsem hagyhattam úgy.
A tízórai szünetben végre kimerészkedtem a teremből és a mellékhelység felé vettem az irányt. És akkor megláttam. Termük bejáratánál állt barátai társaságában. Ő az ajtónak vetette a hátát. A gyászhuszár külső eltűnt. Immár ismét az a Kóczán állt ott akit megismertem. Bő pulóver, hidrogéneztetett zselével tüskésre állított haj, bő deszkás gatya, mely alól ha jól sejtettem, pulcsi nélkül kivillan a fiúk alsógatyája. És persze piros cipőfűzős, fehér deszkás cipő. Az oké, hogy a széles talp miatt a gördeszkán jól lehet rajta egyensúlyozni, de anélkül, hogy elhagynád lépés közben, hogy lehet benne közlekedni? Ráadásul abban az időben meg sem kötötték a fűzőt, csupán díszként szolgált. Simán belegyűrték a madzagot a lábbelibe. Láttam én már mindenféle színűt, a neon sárgától a pinkig.
Intettem Rádlernek üdvözlésképpen, ő vissza. Kóczánra néztem. Ő is felém fordult, majd ismét barátai felé.
A WC ajtó becsukódott mögöttem. Türelmesen kivártam a soromat. Oké, hogy csupán kétszáz diákja van a Lippainak, és ebből a fele lány, de akkor is botorságnak tartom, hogy emeletenként, csak két-két WC van. Ami négyet jelent az egész épületben. A nagyszünet pedig csupán tíz perces.
Mire én is végeztem, a mosdó kiürült. A csaphoz léptem és belenéztem a törött tükörbe. Nyúzott voltam. A tegnapi smink maradványai még látszódtak a szemeim körül. De nem volt taszító. Úgy festettem, mint aki újra sminkelt, csupán szolidabban. A hajam a fejemre nyalva attól az átkozott vaxtól. Alig vártam, hogy végre megmossam. A lófarkam viszont néhol cikk-cakkos volt a fonástól és az tetszett. Lehet, hogy gyakrabban kellene fonnom a hajamat.
De a nyúzottságommal nem tudtam mit tenni, a bőröm sápadt volt és áttetsző. Fáradt voltam.
Kezet mostam, törülköző híján a farmerembe töröltem és mély lélegzetet véve kiléptem a WC-ből.
Még mindig kint álltak. Rápillantottam. Nem törődött velem.
Jól van, nem baj. Gondoltam. Így még könnyebb. Könnyebb lesz végkép túllépnem rajtad.
Elértem a terem ajtaját, de nem tudtam megállni, hogy rá ne nézzek újból. Mélyet sóhajtottam. Ha rám nézel Szép Szőke Herceg, a sorsunk még keresztezi egymást valahol, valamikor.
Kóczán felpillantott. A hihetetlenül kék szemek az enyémekbe fúródtak és csak nézett. A szívem hatalmasat dobbant, kicsit bele is sajdult a mellkasom. Még mindig nézett. Nekem kellett cselekednem, elfordultam és beléptem a terembe.
Közben beleütköztem Sziszibe. Sziszi jóval alacsonyabb volt nálam, nagy, puha mellei a bordáimnak nyomódtak. Napszemüvege mögül komoran nézett rám. Szemei nem voltak kifestve és sötét karikák ültek meg alatta.
-Mivan lóképű, nem látsz?!
-Elnézést – mondtam és a hátamat az ajtónak vetettem, hogy ki tudjon menni.
Leültem a helyemre. Nono mélyet sóhajtva rámnézett. Úgy gondolta, hogy Sziszi beszólása miatt vagyok ilyen csendes.
Pedig most egyáltalán nem érdekelt a koleszos maca bunkósága. De nem akartam Nononak megemlíteni, hogy Kóczán van a háttérben. Akkor egész nap morgott volna velem. Nagyon a szívén viselte a szerelmi életemet és nem akarta, hogy újból kikészüljek a Szőke Herceg miatt. Így hát inkább kussoltam.
-Pedig már azt hittem kezdenek lenyugodni – jegyezte meg Nono a koleszosok felé biccentve. – De úgy tűnik semmi sem változik.
Ezzel nem tudtam egyetérteni. Tegnap éjjel megváltozott valami. Főként bennem. És ez pár perccel ezelőtt vált bizonyossá odakint.
tizenhetedik fejezet
2006 december 11. | Szerző: Joyo
Tizenhetedik fejezet
Én Nonóval sétáltam a buszmegálló felé.
-Mikor találkozzunk? – kérdezte.
-Háromra megyek a fodrászatba, még otthon átöltözöm, anya kifest – soroltam. – Talán hét órakor. Felmegyek érted.
-Oké. Aztán gyalog odamegyünk. Tőlünk nincs messze – mondat, Nono.
-Kíváncsi leszek kik, jönnek el. Remélem Rádler ott lesz. Akkor tudunk pasikhoz csatlakozni – vigyorogtam.
-Kóczánt is várod? – kérdezte barátnőm.
Felvontam egyik szemöldököm.
-Végülis kíváncsi vagyok, hogy hogyan reagál, ha meglát kicsípve – vigyorogtam. – De nem akarok vele összejönni.
-Erre voltam kíváncsi – bólintott, Nono.
Ő leszállt a vasútállomásnál, én pedig a nagyboltunknál. Volt egy másik virágboltunk a belvárosban is. Igaz, hogy mamám tulajdona volt, de már apa vezette. Megbeszéltem vele, hogy ott lesz az üzletben. Pénzt kellett tőle kérnem a fodrászhoz.
A bolt elé palánták voltak kirakosgatva szaporító ládákban. Szépen zöldelltek, némelyik színes virágokat is hozott. Két rácsos állványra selyemvirág csokrok voltak kötözve. A kirakat itt is tavaszt idézett.
Ugyan olyan barack színű volt a fal, mint anyunál. Két kerekes pult állt a helységben, az egy szinttel feljebb lévő irodába és raktárba bordósra lakkozott falépcső sor vezetett fel. A belmagasság elérte az öt métert is. A földön lecsiszolt egykor talán vajszínű márványlapok hevertek. A belépő fölé gipszkarton álmennyezet magasodott és hatsornyi kellemes fényű spot lámpa világította meg a helységet. Ez a hely nem volt olyan kellemes, mint a kicsi. Talán a nagy pörgés, az egymást váltó alkalmazottak miatt volt kicsit feszélyező a légkör.
-Helló – szóltam mikor beléptem az ajtón.
A hely egykor jól menő kis cukrászda volt, amit a dédi mamám, mama anyukája üzemeltetett.
Az irodát elválasztó western típusú lengőajtók fölött apa nézett át.
-Szia Pat. Máris végeztél?
-Igen. Hála az égnek – fújtam és adtam egy puszit neki, mikor felmentem a kis helységbe. – Már alig várom az estét. A tavalyi bál jól sikerült. Kíváncsi leszek az ideire – mondtam.
-Mire kell menned? – érdeklődött apu.
-Háromra. Úgy hogy lassan el kéne indulnom.
Apa odaadta az összeget, én pedig sietve indultam el a tíz perc sétányi fodrászatba.
Lesétáltam a fodrászhelységbe. Négy fodrászlány szorgoskodott odalent Zsuzsuval együtt. Éppen egy fiatal lány haját igazgatta. Az utolsó simításokat végezte a szintén báli frizurán.
-Szia Pat – köszönt mosolyogva Zsuzsu. Rövid haja most narancs és piros színben játszott.
-Szia – ültem le egy székbe.
-Hamarosan végzek – mondta. – ne is ülj le. Kati, megmosnád a haját? – nézett a hajmosó nőre.
Ő bólintott és intett, hogy huppanjak a hajmosó elé. Meg is tettem. Kihúztam a gumit a hajamból, ő pedig eligazgatta a mosóban.
-Jézusom mennyi hajad van – füttyentett a szőke, középkorú nő. – Nem nehéz kezelni?
-Végülis hamar megszárad, és csak összefogom – vontam vállat. – Nincs hozzá türelmem.
-Nyáron nem meleg?
-Pff! Dehogy is nem!
-Szólj, ha meleg a víz. Elkezdem mosni – mondta a nő. – én is szerettem, volna ilyen hajat. De nekem túl vékony szálú.
-Adhatok belőle, ha gondolaj – mosolyogtam.
Éreztem, hogy egyre nehezebbé válik a hajam a nedvességtől.
-Nem túl meleg?
-Pont jó – mondtam.
A nő át masszírozta a fejbőrömet. Kellemesen ellazultam tőle. Csukott szemmel elveztem a kényeztetést. Éreztem a kamilla és a gyógynövényes sampon illatát, a balzsam hűvösségét, majd újra a meleg vizet, mikor kiöblítette a hajamat. Utána alaposan ki is csavarta, majd törülközőt tekert rá.
Zsuzsu pedig eltűnt.
-Kiment a lánnyal fizetni. Addig nyugodtan ülj be a székbe – mondta a hajmosónő.
Lehuppantam a forgós fodrász székbe és belenéztem a hatalmas tükörbe.
A bőröm nagyon sápadt volt és nyúzottnak néztem ki. Fogalmam sincs, hogy miért, pedig izgultam. Jól éreztem magam. Talán csak a rossz megvilágítás.
Zsuzsu visszajött.
-Na szia. Mikor lesz a bál? – érdeklődött miközben alaposan áttörölte a hajamat.
-Este héttől kezdődik – mondtam. – De még el kell készülnöm.
-Próbálok sietni – ígérte.
-Nem kell. Tudom, hogy idő kell, mire ezzel csinálsz valamit – böktem a kesze-kusza hajzatra.
Fújtam egyet. Zsuzsu rendszerint két, két és fél órát szokott dolgozni a hajammal mosással és a búra alatt töltött idővel együtt. Úgy éreztem ez most sem lesz másként. Kár, hogy nem hoztam magammal valami túlélő csomagot hidegélelemmel.
Csak néztem magunkat a tükrön keresztül. Egyre inkább úgy néztem ki, akár egy nagymama. Ráadásul a feelingen csak dobott a csinos kis sárga hajháló amit még rám húzott.
-Kábé fél órát kéne a szárító alatt töltened – tájékoztatott a fodrászlány. Belenyugodtam. Voltam már többet is. Leültem, ő a fejemre húzta a szárító burát, bekapcsolta, és a nagy égi távirányítón valaki megnyomta a néma gombot. Az emberek némán mozgolódtak, tátogtak körülöttem. Csak a zúgást hallottam. Addig egy újsággal múlattam az időt és ábrándoztam. Milyen jó is volna, ha Páter ott lenne a bálon.
Egész szép párt alkotnánk, merengtem. Ő fekete ingben és nadrágban, hozzá való nyakkendővel és bőrcipővel. A haja kicsit kuszán állna, azt mindig szexisnek találtam. A szemei ördögien villognának, és én ott sétálnék mellette beléje karolva a szintén szexis fekete koktélruhámban köldökig érő dekoltázsban.
Pff! Na ja! Álmodik a nyomor. Vajon miért várom azt, hogy mindenki essen hasra, ha megjelenek? Sosem jön el ez az idő.
Arra riadtam meg, hogy egy átforrósodott rögzítő csat orvul megégette a fejbőrömet. Oda akartam kapni, de a kezem beleütközött a burába. Oh, basszus!
Hála Istennek, Zsuzsu már jött felé és lekapcsolta az inkvizícióból itt maradt szerkezetet.
-Mi a baj? – kérdezte.
-Megégetett egy csat – morogtam amint lehuppantam a székbe. Alig vártam, hogy végre megszabaduljak ettől a rémes állapottól.
Ahogy a fodrászlány szedegette ki a hajcsavarókat a hajamból, a helyzet nem javult, sőt… Kezdtem úgy kinézni, mint aki szintén az inkvizíció korából maradt itt. Arcom körül szaporodtak a loknik, fejemen több tucat hurka libegett, táncolt, rugózott. Eszméletlenül hülyén festettem az én megállapításom szerint. De bíztam Zsuzsuban és abban is, hogy tudja mit csinál. Egy óra telt bele és a fejemen egy romantikus frizura körvonalai bontakoztak ki. A kupámon egy kis konty volt, a homlokomtól több vékony fonat indult oda, tekeredet rá, a többi loknis hajzat pedig vízesésként omlott a tarkómra, majd onnét tovább folyt a hátamra. Füleim előtt egy-egy habverőként kanyargó nagyon vékony tincs rugózott. Készen volt a mű. És ismét elnyerte a tetszésemet.
Otthon gyorsan megfürödtem, belebújtam a ruhámba. Anya időben ért haza. Nekiállt, hogy kifessen. Nekem sosem volt türelmem akkoriban a sminkekéshez, de azt tűrtem, hogy anya matasson a szemeimben a szemceruzával.
Miután végzett rámnézett és büszkén mosolygott.
-Gyönyörű vagy Pat.
Elmosolyodtam és kisétáltam az előszobai szekrény tükréhez. Megdöbbentem. Valahogy hihetetlennek tűnt a változás. A szemeim hatalmasak voltak a sötét keretben, a szempilláim hihetetlenül hosszúak. A szám pedig akár az érett meggy. Semmi fölösleget nem láttam magamon, a koktélruha lágyan simult a testemhez. Loknis hajam tekergett a vállaim körül.
-Ma aratni fogsz Pat – vigyorgott rám apa a nagyszoba ajtajából.
-Egyszer gyönyörű menyasszony lesz belőle – nézett hol rám, hol apura anya.
Kicsit elpirultam. Most valahogy nem kételkedtem abban, amit apa mondott. Valóban nagyon szépnek éreztem magam és ezt hosszú évek óta nem, mondtam magamról!
Még felhúztam egy kis áttetsző piros fényű kabátkát, táskát és szülői jó tanácsokat vettem magamhoz, majd elindultam a garázs felé. Tündiék megkértek, hogy mutassam, meg magam mielőtt indulnék.
Átvágtam a kis ösvényen, átbújtam a nyárfafüggöny alatt és a lábam egy pillanatra lebénult. Pedig csak egy meggy bordó kocsi farát láttam. De ennyi is elég volt, hogy a lábaim a földbe gyökerezzenek.
Mély levegőt vettem. Hallottam a garázsból kiszűrődő nevetés és a kis focilabda csattogását, amivel dekázni szoktak. De szerencsére két Tündi barátnőm kint beszélgetett. Biztos meghallották, hogy jövök, mert abbahagyták a beszélgetést és felém fordultak. Jött a szemle. Le kellett vennem a kis kabátomat és úgy körbe fordulnom.
-Jól nézel ki Pat – Hallottam meg a hátam mögül a tenyérbe mászó férfihangot. Binder Gáborét. – Tovább nem vetkőzöl? Milyen bugyi van rajtad?
Elpirultam. Igyekeztem nem kimutatni, de Tündi könnyített a helyzetemet.
-Senki nem kíváncsi rád Binder, úgy, hogy húzz el innét a francba.
Binder vállat vont, majd egykedvűen betekert a garázsba.
Mélyet sóhajtottam.
-Nekem indulnom kell – mondtam az órámra nézve. – Lassan megy a buszom.
Jó szórakozást. De aztán holnap mindent mesélj el, hogy mi volt – szólt utánam Tünci.
Bólintottam, s mielőtt előre fordultam volna, még láttam amint a kis focilabda, kigurul a garázsból, az ajtókeret fájdalmasat sikít amint két erős kar, megtámaszt egy hatalmas testet. Nem tudtam, hogy ő volt-e az, vagy sem. Futnom kellett, hogy elérjem a buszt.
Nono már teljes harci díszben várt. Bordós lila hosszú, suhogó szoknyájú ruha volt rajta. Ezüstszínű szemhéjpúdert és bordós rúzst kent fel. Fekete haja vékony tincsekben addig volt csavarva, amíg már önmagától is össze-vissza tekeredett.
Valóban nem volt tőlük messze a bál színtere. Negyed óra alatt elértük az EFE-ház bejáratát ahol érdekes kép tárult elénk. A koleszosok kint sorakoztak a lépcsőn, középen Didó ült.
Térdig érő sötét csizmát, combközépig érő fekete szoknyát és háromnegyedujjas fehér blúzt viselt. Rövid padlizsánszínű haja hátul tüskésre volt állítva zselével. Kimondottan csinos lett volna ha csizmás lábai között nem terül el egy jókora hányásfolt. Végülis az aszfalton lévő sörhab elég egyértelmű volt, én mégis megkérdeztem:
-Mi történt?
-Versenyt ivott a fiúkkal – felelte Móni aki barátnője hátát simogatta.
Bólintottam.
Már indultunk be Nonoval, mikor Móni utánunk jött.
-Gyertek, oda adom a belépőtöket.
Egy asztalhoz léptünk, ahol egy tintával átitatott szivacs és egy nyomda figura feküdt néhány színes papír társaságában. Megkaptuk a névre szóló belépőt, majd egy-egy Micky egér fejet ábrázoló pecsétet a kézfejünkre. Nagyon szexisek voltunk vele J
Levonultunk a pincehelységben lévő kocsmába amit már vastagon bevont a cigaretta füst. Minden évfolyamról voltak már ott, csak Rádleréket nem láttam sehol. Talán túl korán volna? Hiszen fél kilenc.
Telt az idő, mi kóláztunk egy asztalnál, időközben Didóék is csatlakoztak hozzánk. Beszélgettünk, ami azért valjuk be, igen furcsa, ugyanis egész évben minket szivattak.
Közben Nononak elmondtam miket képzelegtem Páterről a fodrászatban. Ő nagyon únhatta, mert ezzel a kérdéssel fordult hozzám:
-Nem megyünk inkább táncolni?
Bizony únhatta, ugyanis egyenessen utál táncolni J
Elköszöntünk a koleszosoktól és felmentünk az előtérbe ahol nagy örömömre szembenéztem a mellényes, nyakkendős, kicsit borzas Ránler Lászlóval. Egy asztalnál ült Szendrei Szabolccsal. Nos Szabolcs nálam másfél fejjel volt magasabb és kétszer szélessebb, tehát alig tudta magát bepréselni az összecsavarozott asztal és pad közé. Mókássan festett.
-Nocsak. Sziasztok – léptem oda. Nono követett, nem nagyon tehetett mást, én mentem.
-Helló – intett felém Szabolcs.
-Helló – mosolygott Laci is. – Mióta vagytok itt?
-Talán háromnegyed órája – felelt Nono. Leültünk. – És ti?
-Pár perce jöttünk. Kóczán a WC-n van – mondta Rádler felém pillantva.
Igen, végülis érdekelt, hogy hol van és kérdés nélkül is megtudtam.
Ekkor nyílt a WC ajtaja és megjelent Kóczán Balázs. Igazából úgy festett akár egy gyászhuszár, de el kell ismernem, jólállt neki. Fekete cipőt, gatyát és inget viselt, de mind ez remek kontrasztot alkotott bőre fehérségével és haja szőkeségével. Kék szemei pedig szinte világítottak ki a fejéből, akárcsak Terence Hill-nek!
Éreztem mikor észrevett, de nem akartam addig ránézni amíg oda nem ért hozzánk. Nem vette sietősre a lépteit, ezt a szemem sarkából is észleltem. Éreztem magamon a tekintetét. Szinte láttam ahogy végigmér fekete cipőm orrától a kontyom tetejéig. Láttam magam előtt ahogy elidőzik a ruhám kivágásán. Mikor pedig odaért az asztalhoz, ránéztem. Igyekeztem nem kapkodni. Lassan néztem föl. Szinte azonnal elkapta a pillantását és valami sürgős mondanivalója akadt Rádler felé.
-Szia – köszöntem mosolyogva.
Felém biccentett, majd folytatta a magyarázást valami bicikliről Rádler felé.
Nono felém lövelt egy „mi eredetileg táncolni indultunk” pillantást.
Tudtam, hogy nemigazán csípi Kóczán jelenlétét, úgyhogy engedtem neki. Elbúcsúztunk és beléptünk a táncterembe. Amíg el nem vegyültünk a forgatagba, végig a hátamon éreztem egy tekinretet. Bár már annyira nem indított meg, mint egy hónapja, azért reméltem, hogy az egy bizonyos kék szempár.
Nono beadta a derekát, táncolt ő is. De legtöbbször mindig valami ismerőssel pörögtünk. Egyszer elkapott táncolni egy elsőéves srác, Hetyei Zolinak hívták. Olyan hévvel táncoltatott, hogy a szandálom talpa többszőr vészessen megcsúszott a parkettán.
A végén már muszály volt leülnöm. Mire meggyőztem Zolit, hogy most inkább az osztálytársnőit molesztálja, leizzadtam. Nono csak nevetett rajtunk.
Zoli barátunk alrébb állt, én pedig a bejárat felé néztem. Egy sötét alak támaszkodott az ajtófélfának. Felénk nézett. De tekintetét félrekapta, mintha valami roppant érdekes dolgot fedezett volna fel a parkettán.
-Szerintem téged les – mondta Nono oda hajolva.
-Gondolod? – vigyorogtam. – Valamiért nekem is az a gyanum támadt.
Mind a ketten vigyorogtunk, mikor Kóczán ismét felénk nézett, majd hirtelen ismét félre. Ezt párszor még eljátszotta.
A bál végén Nonot hazakísértem, és oda hívtam taxit. Ő megvárta velem. A hazafelé vezető úton elgondolkodtam. Vajon miért van az, ha kezd hidegen hagyni egy srác, az rögtön érdeklődni kezd utánnam? Érthetetlenek a férfiak. Na de mindegy. Kezdjük el élvezni a helyzetet J
tizenhatodik fejezet
2006 december 10. | Szerző: Joyo
Tizenhatodik fejezet
Tulajdonképpen sokat gondolkodtam a múltkori ügyön. Saca mindig is ilyen volt amióta csak az első barátja még nyolcadikban ledugta a nyelvét a torkán. Megőrült a fiúkért! Nyolcadikban többel kikezdett miután Zolival szakítottak. Ott kezdődött az egész. Nekem megtetszett a volt barátja, de szégyelltem neki bevallani. Miután megtudta, azt vettem észre, hogy az aulában, ahol a fiúk breakeltek, egyre többen néznek rám csúnyán. Saca valamit mondott rólam, ami ezt kiváltotta. Aztán következett a listáján a volt pasi egyik, majd másik legjobb barátja. Mindegyiket megszerezte legalább egy csók erejéig.
Végre elballagtunk, én a Lippaiba, ő a Vedéglátóba ment. És én újra szembetaláltam magam első szerelmemmel. Kóczán Balázzsal. Akit persze bemutattam Sacának az egyik lippais suli diszkón. Akkor legszívesebben a betonba vertem volna a saját fejemet. De nem tettem meg, hanem újra beletemetkeztem a már hobby szinten űzött önsajnálatba. Sajnáltam magam, hogy ilyen szerencsétlen vagyok, hogy egyszerűen nem tudom felhívni magamra Balázs figyelmét. Persze a mostani eszemmel nem bánok semmit. Ennek így kellett történnie, ahogy anyám is mondaná. Pat, semmi sem véletlen! Most már tudom, akkor makacsul ellenálltam. Persze kis híján össze is jöttek. Csak két bökkenő volt.
1; Kóczán akkor még járt Edina nevű barátnőjével.
2; Egy idő után túl irritáló volt neki Saca kullancs viselkedése.
Ha azt mondanám, hogy sajnáltam, Sacát amiért kimaradt az életéből ez a kaland, hazudnék!
És most Preinire vetett szemet. Hiába mondja, hogy békén hagyja, lekoptatja, vagy tudom is én, mit csinál. A maga módján adja alá a lovat.
Ezen morogtam a WC felé menet. Nem is nagyon figyeltem a külvilágra.
-Helló – hallottam meg.
Hátra fordultam. Egy illatfelhő lengett a folyosón, a végén ott lépkedett Kóczán. Piros zipzáras pulcsiban, deszkás gatyában és szőkébben, mint valaha! Már megint hidrogéneztetni volt. Miért akar minden srác hasonlítani egy mostanában sikeres fehér, amerikai rapper-re?
Engem nézett mosolyogva és intett felém, hogy szia. Felvontam az egyik szemöldököm. Én is biccentettem, majd becsukódott utánam az ajtó.
Ez meg mi volt? Talán hiányolja, hogy nem ostromlom a szerelmemmel?
Megráztam a fejem és belenéztem a tükörbe.
Nem tud elvarázsolni, csak, mert köszön és mosolyog. Még egyszer nem fog megtörténni az az őrület, mint tavaly. Nem leszek megszállott! Bár lehet, hogy elkéstem vele és most ismét majd meg őrülök egy hímnemű személyért.
Délután anyunál ültem az üzletben fülemen a bolti telefonnal. Éppen Zsuzsuval beszéltem, hogy mikor tud fogadni 14-én.
Hála az égnek volt szabad időpontja. Gyorsan le is foglaltam. Zsuzsu volt a legjobb fodrász, akit valaha is ismertem, emellett nagybátyám, Csabi volt barátnője. Vele maradt meg a jó viszony az óta is, hogy szakítottak.
Furcsa csaj volt. Mikor legutóbb feljött anyuhoz, hogy befesse a haját, az ő fiúsan rövid frizurája zöldben és bordóban tündökölt. Na ja, a fodrászok. J
-Nos? Mire mehetsz? – kérdezte anyu kávét kortyolgatva egy virágmintás bögréből.
-Délután háromra szeretettel vár – mosolyogtam.
Felültem a pultra és kereszteztem a lábaimat.
-Érdekes dolog történt ma – kezdtem. – Képzeld, Kóczán köszönt.
-Biztos? – kérdezte anya felvont szemöldökkel.
-Persze. Csak én voltam a közelében, ráadásul mikor megfordultam, még integetett is széles mosoly kíséretében.
Újabb korty.
-Én mondtam már neked tavaly is, hogy előbb vagy utóbb, de észrevesz.
-Na ja. De nem hinném, hogy engednék neki.
-Ennél a Preini gyereknél próbálkozol inkább?
Elmosolyodtam.
-Igen.
Ahhoz képest, mikor szóba kerül, nagyon határozott vagyok, eléggé ügyefogyottá válok, ha feltűnik a színen.
-Jelzett már feléd? – érdeklődött anya.
Megráztam a fejem.
-Nem tudom mire vélni a viselkedését. Hol nézeget, máskor meg mintha ott sem volnék. Elég tahó tud lenni. De akkor is megőrülök érte. Tudod milyen érzés, mikor meghallom a hangját, vagy tudom, hogy mindjárt látni fogom?
Anya kíváncsian hallgatott, bár párszor már biztos hallotta. De hát ilyenek az anyák. A gyerekükért képesek bármit kiállni. Akár a folytonos ismétlést is.
-A térdem remegni kezd. De annyira, hogy attól tartok nem bírnak el. A gyomrom összezsugorodik, a pulzusom kétszázra ugrik és mardossa valami az ágyékomat. Néha még a fogaim is vacognak – nevettem. Ilyenkor mulatságosnak találtam ezeket a reakciókat, de mikor éppen átéltem, elátkoztam mindent. Féltem, hogy látszik esetleg és beégek.
-Lehet, hogy te is tetszel neki. A férfiak hajlamosak arra ilyen korban, hogy átnézzenek azon, akit vonzónak találnak. Talán fél valamitől.
-De vajon mitől félhet? – kérdeztem.
-Nem tudom. Talán a visszautasítástól.
-De hát tudja, hogy tetszik nekem. Már mondtam, hogy Tündi anyukája elmondta neki.
-Akkor talán, hogy nem felelne meg neked – anya vállat vont. Letette a kiürült bögrét a pult mellé egy eldugott kis polcra.
Mélyet sóhajtottam és körbenéztem, amíg anya bement a raktárba.
Szerettem ezt a kis virágüzletet. Ahogy sokan mások is. Hívogató volt mély barack színű falaival, a bejárattal szemben fekete járólapos lépcsősor állt, azon vázák teli színes virágokkal. A polcrendszereken cserepes virágok zöldelltek, az ajtótól jobb kéz felöli fal tükrökkel volt kirakva, ami kétszeresére növelte a kis helységet. A kirakatban szintén cserepesek; fokföldi, primulák, árvácskák, futónövények és kis kerámiák voltak kirakva. Mindig tavaszt idézett ez a hely. A vevők is szerettek idejönni. Mikor kint esett a hó és korán sötétedett, a boltból kiszűrődő fény úgy hatott akár egy jó tábortűz meleg színeivel.
Anya visszajött és leült a székre.
-Szerinted mit csináljak? – kérdeztem. Mindig jó tanácsokat tudott adni.
-Talán próbálj vele értelmesen beszélgetni.
Fújtam egyet.
-Az nem olyan könnyű.
-Miért?
-Mert lezsibbad a nyelvem, ha meglátom és kiszárad a szám.
-Akkor nem tehetünk semmit. Hagyatkozz a külsődre – vont vállat anya. – Ha már kukának látszol, legalább nézz ki jól.
-Köszi. Szerinted fogytam, mióta kondizom? – kérdezte és leugorva a pultról körbefordultam a bolt közepén.
-Szerintem igen. Főleg a fenekedből és a lábadból. De azért ne hagyd abba.
-Nem állt szándékomban. Jobban érzem magam, mióta rendszeresen mozgok.
-Ez a lényeg.
-Még mindig nem tudom, hogy mit vegyek fel a bálra – ültem vissza a pultra. Oké, hogy kicsit nőtt az önbizalmam, de azért…
-Értem. De mi lenne, ha azt a fekete kis koktél ruhát vennéd fel, ami a Szüreti bálon is volt rajtad? – kérdezte anya és kiállt az ajtóba rágyújtani.
Elkerekedtek a szemeim.
-Azt?
-Miért? Mi a bajod vele? – értetlenkedett anya.
-Hát… először is nagyon tapad. Másodszor nagy a kivágása.
-Az nem baj – vigyorgott huncutul anya.
-Gondolod te. De nincs mit beleraknom – markoltam meg apró melleimet. Valóban kicsik voltak. Félő, ha elkezdeném borogatni, leapadnának.
-Akkor miért vetted meg?
-Azért mert akkor jól éreztem magam benne és olcsó volt. Tetszett.
-És most?
-Most van rajtam úszógumi.
Anya kék szemeit forgatta.
-Az eszed tokját van rajtad úszógumi. Csak jobban látom. Majd otthon felpróbálod és belátod te is, hogy jó választás lesz.
Rá hagytam. Azért szeretném jól átgondolni, hogy miben jelenek meg. Mégiscsak az én testem. Ha kirakom, amim van, hallgathatom a koleszosok cukkolását egész este és hátralévő diákéveimben. Kössz, de nem. Meg hát, azért beismerem, kicsit szeretném húzni Kóczán agyát is.
A szüreti bálon alaposan megnézett magának tetőtől-talpig. És a dekoltázsomba is belebámult. Éppen a kabátomért oldalaztam akkor be a ruhatárba a két pult között. Ő ott ült az egyik végében. Nem akartam tudomást venni róla! Kóczán felejtős időszakomat éltem éppen. Nem akartam, hogy megbabonázzanak azok a hihetetlenül kék szemek! Éppen előtte oldalaztam be. Ő rám nézett, én pedig rá. Tudom, tudom, a fogadalmam, de nem tehettem róla! NA!
A szemeimbe fúrta magát, majd a feje előre csuklott és mereven belebámult a ruhakivágásomba. Méghozzá szemérmetlenül. Megborzongtam tőle és elégedettség töltött el.
Habár lehet, hogy azt nézte milyen kicsi melleim, vannak. De inkább abba ringatom magam, hogy jóízűen legeltette rajtam a szemét.
Lehet, hogy mégis csak azt a ruhát fogom fölvenni. Egy próbát megér!
tizenötödik fejezet
2006 december 7. | Szerző: Joyo
Tizenötödik fejezet
Aznap éppen matekon ültünk, amikor is kopogtattak az ajtón. Matek Katus, az osztályfőnökünk, egy százhetven centi körüli, szőkített, ötvenes évei közepén lévő, kicsit dülledt szemű asszony volt. Megoszlottak a vélemények, valaki kedvelte, valaki nem. Én valahogy úgy voltam vele, hogy ameddig nem engem piszkál a matekkal, addig kedveltem.
-Szabad – szólt kicsit rekedtes hangján.
A terembe egy tizenegyedikes, magas, szemüveges lány lépett be, Kóczán egyik osztálytársa.
-Elnézést a zavarásért, körlevelet hoztam – lobogtatta meg a nyomtatott papírt a lány.
Odaadta Katusnak és már menekült is ki a teremből. Izgatott morajlás hangzott fel közöttünk. Vajon mi van a levélben?
Katus feltette szemüvegét, ami amúgy egy láncon szokott függeni a nyakában, és folyton föl-le kapkodja, mikor néz valamit vagy ránk, figyel. Ez idegesítő tud lenni.
-Mi van a levélben Kati néni? – kérdezte Didó.
-A Lippai-bálról tájékoztat az igazgatónő – kezdte Katus.
Értesítem a tanulókat, hogy az idei Lippai-bál május 14-én lesz megtartva az EFE-házban. Kezdés 19 órakor, kapuzárás 22 órakor. A bál éjjel 1 óráig tart, megjelenés alkalomhoz illő öltözetben. (Hölgyek estéi, urak öltöny, nyakkendő). A belépő 600 Ft a lippais diákoknak, vendégeknek 800 Ft. Belépőt venni a DÖK tagoknál lehet. Zenét szolgáltatja a Bahama együttes.
Mindenkinek jó szórakozást kívánok!
Zimmerné Góth Annamária
Összenéztünk Nonoval.
-Ugye jössz? – kérdeztem.
-Szándékomban állt. Menjünk együtt – mondta.
Én benne voltam. Már csak egy hét volt a bálig. Addig még Zsuzsuval, a fodrászunkkal is le kellett fixálnom az időpontot. Reméltem, hogy lesz szabad időpontja. Aztán a ruhát is ki kellett választanom. Ahogy magamat ismerem, kemény küzdelem lesz. Nem az, hogy nem tudok választani, hanem az a gond, hogy mit merek fölvenni.
Olyan szinten boldog voltam mostanában, hogy barátkoztam továbbra is Sacával. Persze csak úgy voltam hajlandó találkozni vele, ha Csilla nem volt ott. Így legalább egymásra figyeltünk.
Még aznap, mikor kiszabadultam a suliból, felhívtam, hogy menjünk el Tündihez és csináljunk egy lány bulit. Ebbe Tündi is belement, úgyhogy Sacával három óra körül találkoztam a lakótelepünkön lévő játszótérnél. Egy kicsit zavart az a három puszi, amit adott. Elidegenültem tőle.
Elindultunk Tündi felé. Közben beszélgettünk. Tudta, hogy megint tetszik nekem valaki, és az nem Kóczán.
Voltam annyira idióta, hogy bemutattam őket egymásnak egy diszkóban. Akkor Kóczán Balázs engem ostromolt, hogy Saca jár e valakivel és adjam meg a számát. Én igyekeztem kibújni a tisztség alól. Talán a szőkeség bele sem gondolt, hogy ezzel nekem fájdalmat okoz. Vagy nem is törődött vele. Hol törődött ő valaha is az érzéseimmel? Sokszor kosarat adott és én belefáradtam. De most itt van Páter. Talán ő. Igen, talán ő nem kosaraz ki. Habár még nem környékeztem meg a kérdéssel.
Ekkor egy vészjelző lámpa villogni kezdett az agyamban! És mi van, ha Saca megtetszik Páternek?! Azt nem élném túl!
-Mi a baj csaj? – kérdezte. Kicsit rángatott a karomon.
Akkor jöttem rá, hogy megtorpantam és magam elé bámulok.
-Semmi – ráztam meg a fejemet.
Igyekeztem nem festeni az Ördögöt a falra. Korai lenne még. Még az sem biztos, hogy… és megint tévedtem.
A pulzusom meglódult akár a Tisza a tavaszi áradásnál. Úgy kalapált a szívem, akár a gőzkalapács. A IV. Laci előtt ott parkolt az a bizonyos autó. Mély levegőt vettem.
-Rosszul vagy? – nézett rám ismét Saca. – Már másodszor állsz meg.
-Semmi baj. Csak… – a kocsi felé biccentettem. – Itt van.
-Páter? – kérdezte szőke barátném.
-Igen. Úgy tűnik.
Észre kellett volna vennem azt a villanást a zöld szemekben. Saca kíváncsi volt.
Kiültünk az erkélyre. Tünditől kértem egy pohár vizet, mert kiszáradt a szám a tudatra, hogy itt van a gróf úr. Simán el tudta volna játszani Dracula szerepét. Habár a bőre nem volt hozzá elég fehér. De a modora, a mosolya és a megjelenése meg volt hozzá.
Beszélgetni kezdtünk, rágyújtottunk. Saca Tündit faggatta, hogy mi van vele mostanában, olyan rég találkoztak. Talán kerüli?
Ezen elgondolkodtam. Lehetséges. Nem! Sőt biztos, hogy Tündi direkt elkerülte Sacát. És lehet, hogy neki volt igaza. Nekem sem kellene tovább erőltetni ezt a barátságot.
Hátast nekidőltem a virágosládának. Hallgattam őket, közben ráérősen beleszívtam a bagóba. Ekkor a szemem sarkából egy sötét árnyat pillantottam meg. Odafordultam a napszemüvegem biztonságában.
Engem nézett mosolyogva. Ugyan úgy hátast kidőlt, csak az ő derekát Peti ablakpárkánya támasztotta meg. Sötét pólót viselt, haja kicsit rakoncátlanul állt, szemei előtt napszemüvege.
-Helló – köszönt mosolyogva.
-Helló – mosolyogtam vissza.
-Szia – hallottam meg Saca hangját is.
Eszembe jutott, hogy ő is ott van. Jobbnak láttam, ha leülök. Görcsbe rándult a gyomrom a mosolyától és a hangjától. A térdeim kicsit remegni kezdtek.
Tündi a vállamra rakta a kezét. Egyszerű mozdulat volt, baráti, nekem mégis azt súgta, hogy velem van. Mellettem áll.
Saca pár perc múlva kiment WC-re. Én idegesen beleszívtam a cigibe és magam elé bámulva fújtam ki.
-Ideges vagy? – kérdezte Tündi a mellén összefont karokkal.
-Egy kicsit – vallottam be.
-Nincs értelme. Ilyenkor a pasi választ.
-Most aztán lelket öntöttél belém – morogtam.
Tündi megrázta a fejét.
-Figyelj Pat. Ha Páter most rá is mozdul Sacára, úgyis csak párszor ágyba vinné, aztán, szevasz, és jön a következő áldozat.
-De azt akarom, hogy engem vigyen ágyba – morogtam halkan. És lehetőleg ne Saca után.
Tündi mélyet lélegzett. Nyugodt akart maradni. Láttam rajta, hogy küzd magával, nehogy ordítson velem.
-Már annyiszor mondtam neked Pat, hogy az a fasz nem éri meg. Egyszerűen nem.
Ekkor Saca jött vissza sugárzó arccal.
-Most futottam össze kint Páterrel – újságolta boldogan. – valóban helyes. Te mindig jól választasz Pat.
Most ettől rándult görcsbe a gyomrom!
Lent a garázsban a fiúk elkezdtek whisky-kólázni. Járt körbe az üveg. Persze az alapot, az egy literes kólát én szolgáltattam hozzá. Még időben léptem vissza érte, mert Peti éppen akkor csavarta le a kupakot.
-Hé! Az az enyém – mondtam az üvegre mutatva.
Peti ránézett majd rám.
-Add nekünk. Akkor megspórolnál egy vásárlást. Kapsz is belőle.
Elgondolkodtam.
-Légyszi kiscsaj – mosolygott rám ellenállhatatlanul Páter.
Megdobbant a szívem.
Tetszik mikor így néz rám, csupán az nem, mikor kiscsajnak nevez. Azért mert négy évvel idősebb, mint én, az még nem jogosítja fel arra, hogy le kiscsajozzon. Szerintem. Végülis engedtem.
Mikor már mindenki bent ült a garázsban, hozzám is eljutott az üveg. Hánzi keze alaposan megszaladt mikor a whiskyt adagolta. Kirázott a hideg mikor meghúztam. Eldöntöttem már az ismerkedési kortynál, hogy nem fog a kedvenc piáim közé tartozni.
Ott ültem a kiszuperált hangfalon, Saca az ölemben és cigarettázott, csak így fértünk el.
Páter olykor-olykor méregette szőke, hulla fehér bőrű barátnőmet. Ez idegesített és bánatomban még nagyobban húztam az üvegből.
-Azért nekünk is hagyjál Pat – vigyorgott Hánzi és nyúlt az üvegért.
-Ne adjatok többet neki – mondat Saca anyáskodva. – nem bírja az alkoholt.
-Akkor adjunk neki még egy kicsit – mondta vigyorogva Páter.
Megráztam a fejem, hogy nem kérek többet. Már így is kicsit forgott velem a garázs, és éreztem, hogy kipirultam.
-Annyira nem szép mikor egy nő dohányzik – mondta Páter, közben a Saca kezében lévő cigit bámulta.
-De nekem így jó – ellenkezett a lány.
Saca azt mondta elutasító lesz a gróf úrral szemben, ha megpróbál vele kikezdeni. Egyelőre állta is a szavát. Örültem neki.
-Nincs kedved hátrajönni velem a focipályához, ugrálni? – fordult hozzá pár perccel később.
Úgy éreztem, mintha fejbe vertek volna valamivel a nyílt sexfelhívás hallatán. És azon, hogy Sacának szólt.
Saca mélyen a szemeibe nézett összehunyorított szemekkel és lassan kifújta a füstöt a srác arcába.
-Köszi, de nem.
Páter kicsit elkomorult, majd rám nézett.
-Na és neked?
Lehet, hogy kicsit elpirultam, de nemet intettem.
Lehet, hogy rosszul vette volni ki magát a dolog, ha igent biccentek. Minek tarthattak volna? Ráadásul a fejemben újra megszólalt az a jól ismert belső hang.
NE! Nem így kéne elveszíteni a szüzességed hülye lány! Észnél vagy? Részegen? Kocsiba? Szintén részeg pasival?! Gondolkozz!
Kicsit megkocogtattam Saca oldalát.
-Kiengedsz? Köszi.
Felálltam. Úgy éreztem, hogy ha most azonnal nem megyek ki innét, ahol csak úgy izzik a szexuális feszültség a közelemben lévő két ember között, sikoltani fogok!
Kisétáltam a garázs elé. Leültem ismét a becsukott ajtó elé, átfogtam a két térdem és felnéztem a tinta fekete égre. Ezernyi csillag pislákolt, balzsamos májusi szél borzolta meg a bőrömet. Le kellet nyugodnom. Lehet, hogy csupán az alkoholtól voltam ennyire érzékeny, sőt biztos, de bőgni akartam. Nem sírni, bőgni! Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?
Ekkor kinyílt a garázs ajtaja és Tündi jelent meg mellettem. Leült a jobb oldalamra.
-Ugye most nem ezen szívtad föl magad? Mert ha igen, én megmondtam, hogy csak ezt akarná – mondta. Közben nem engem, hanem a szemben lévő garázssort nézte.
-Tudom, de akkor is rosszul esett. Mindig ez van. Ha nekem tetszik egy srác, Saca előbb- utóbb megjelenik és elhappolja, mielőtt még esélyem lett volna lépéseket tenni feléje. Utálom ezt.
Megtöröltem az arcom. De hiába, újabb és újabb könnycseppek csúsztak végig az arcomon.
-Nem kellene tovább erőltetni ezt a barátságot – mondta.
Igazat adtam neki.
Ekkor ismét nyílt az ajtó és Saca is letelepedett a másik oldalamra.
-Mi a baj Pat? – kérdezte átölelve a vállamat. Irritált az illata, a közelsége, a hangja! Nem akartam, hogy a közelemben legyen. Nem akartam, hogy hozzám érjen.
-Csak ez – biccentettem befelé.
Saca értette. Hogy ne értette volna. Hiába mutatta a hűvös, megközelíthetetlen énjét. Tudtam, hogy élvezi. És azt is, hogy ezzel csak Pátert buzdítja, hogy nem könnyen kapható, de próbálkozhat.
Azt hitte nem értek a jelekhez. Hát tévedett.
-Én mondtam, hogy hűvös leszek vele. Hogy nem érdekel. Ő kezdte.
Mélyet sóhajtottam.
-Nézd Saca. Nekem ez fontos. Hagyd békén bármit is akar. Koptasd le. Akarom őt.
Fel akartam venni a kesztyűt.
-Én békén hagyom. Aztán majd rád hajt, és jól megdug.
Felkuncogott. Nem tudtam, hogyan reagáljak. Tündi szemei elkerekedtek, szinte világítottak a sötétben, és tisztán láttam az arcára kiülő döbbenetet is.
Nem tudtam Sacával együtt nevetni. Lehet, hogy nem is poénnak szánta. Minek nézhet engem?
tizennegyedik fejezet
2006 december 5. | Szerző: Joyo
Tizennegyedik fejezet
Amint bejutottam a lakásba, kiültünk az erkélyre. Kicsit sajnáltam, hogy nem láttam a bordó Hondát, sem pedig a futócipőt.
De a jó társaság kárpótolt ezért a veszteségért.
Fel kellett tennem a napszemüvegemet, ugyanis a lemenő nap pontosan oda vetítette vakító sugarait.
Tünci az asztalon ült, Tündi nekidőlt a virágos ládáknak, én pedig egy kempingszéken ülve felraktam rájuk a lábaimat. Két bokámat kereszteztem. Az üveg körbe-körbejárt közöttünk. A számból cigaretta fityegett ki.
-Basszus – nevetett fel Tünci. – Pat, olyan, vagy mint egy maffiózó egy rossz gengszter filmből.
-Miért?
-Napszemüveg, pia, cigi – sorolta a babaarcú lány.
Vállat vontam.
-Szerintetek, ma eljön? – kérdeztem.
-Nála soha nem lehet tudni – szívott egy mélyet a cigiből Tündi. – Nem értelek – rázta a fejét. – Hiába mondjuk neked, hogy nem éri meg, te mégis kaparsz utána. Mint Kóczánért. Miért jó ez neked?
-Nem tudom. Ez most más, mint Kóczán. Valahogy nem érzem reménytelennek az ügyet – én is slukkoltam, majd mikor hozzám ért az üveg, kortyoltam.
-Mit eszel rajta annyira? – kérdezte Tündi.
Vállat vontam.
-Talán a széles vállai meg a mellbevágó mellizmai kápráztattak el – vigyorogtam. – az alkoholtól kicsit megoldódott a nyelvem. – Igazság szerint kívánom. Megőrülök érte. Neki akarom adni a szüzességem.
A két Tündi összenézett. Valószínűleg úgy gondolták, hogy immár menthetetlenné váltam.
-Csak ne légy meggondolatlan – mondat Tünci. – az első nagyon meghatározó tud lenni. Nézz csak rám.
Elgondolkodtam. Végülis Tünci egy ismeretlen sráccal feküdt le először. Ő azt választotta, hogy ezek után sokkal le is fog feküdni. Tündi négy hónapig kérette Robit, és még mindig együtt vannak.
Igazság szerint szeretnék Páterrel lenni. És nem tudom, hogy hogyan érhetném el, hogy járjon velem. Néha úgy tűnik, hogy keresztül néz rajtam, akár egy üvegtáblán. Olykor még köszönni sem tud! Nekem mégis tetszik.
-Lassan le kéne mennünk a garázsba – nézett Tündi a telefonjára.
Elindultunk ki a nagyszobából.
-Még egy kérdés – szóltam a sort zárva. – Mi a keresztneve?
Tündi megvonta a vállát.
-Passz. Muter! Mi Páter keresztneve?
Juli néni, Tündi édesanyja éppen a konyhából jött ki.
-Attila. Miért?
-Csak Pat kérdezi – biccentett felém.
-Az egy annyira udvarias gyerek – mosolygott Juli néni.
-Jaj muter, ne dicsérd jobban, mert Pat már így is menthetetlen – legyintett Tündi.
-Ennyire látszik rajtam? – néztem nagyot. – Még jó, hogy ő nem tudja.
-De tudja – hallottam Juli néni hangját.
-Kitől?
-Én mondtam neki miután elvitt titeket a gyógyszertárba. Bejött a konyhára enni és elmondta mi volt. Azt mondta: Juli néni, az a kiscsaj úgy sikongatott!
-Nem is sikongattam – mordultam kicsit sértődötten.
-Akkor csak úgy mellékesen megemlítetem, hogy úgy látom, tetszik neked.
-Mondott erre valamit?
-Semmit. Csak kicsit elpirult.
Nem tudtam ez most jó jel, avagy sem. Csak az vibrált a fejemben, hogy tudja!
Lementünk a garázsba. Már jó pár fiú összegyűlt. Tündi belehuppant Robi ölébe.
Én egy kis körszéket foglaltam el, de nem voltam túl boldog. Még mindig azon rágódtam, hogy Juli néni elmondta Páternek, hogy mit érzek. Valószínű csak jót akart, hátha összeboronálhat minket. De a gróf úr még nem tett lépéseket ez ügyben, úgy hogy ez annyit jelenthet, hogy ő másként gondolja.
Tünci huppant le mellém egy másik körszékre.
-Hogy haladsz a tenyérjós könyvvel?
-Ott tartok, mint múltkor – vontam vállat.
-Azért jósolnál nekem? – kérdezte Tünci és elém, dugta a tenyerét.
-Na jó. De valószínűleg nem tudok többet mondani, mint múltkor.
A térdemre fektettem a tenyerét, és tanulmányozni kezdtem a vonalait.
Tényleg csak ugyan azt tudtam mondani, mint múltkor. Könnyű gyerekkora volt, még nem teljesen önálló, inkább a szívére hallgat, mint az eszére. Kusza a szerelmi élete, és egy illetőt láttam, aki mély nyomokat hagyott benne. Ráadásul későn fog férjhez menni. A természete szenvedélyes, ezt a hüvelykujj alatti kövér, puha dombból láttam.
Valakinek olyan az emberek tenyere, akár egy nyitott könyv. Könnyedén olvas benne a tulaj jelleméről és korábbi életéről. Sajnos nem én vagyok ez az illető. Én még csupán tanulgatom.
Miután végeztem Tünci tenyerével, nem is pihenhettem, Tündi dugta az orrom alá a kezét.
-Most nekem is – vigyorgott.
Gyorsan ledaráltam, amit láttam.
-És én szenvedélyes vagyok? – kíváncsiskodott.
Ekkor kicsit megrándultam, mert meghallottam a kézifékes faralás jellegzetes hangját, majd a felbőgő motort, és közvetlen közelről a gumik csikordulását.
Próbáltam összeszedni magam. A kezem elkezdett reszketni, így Tündié is.
-Nyugi Pat. Semmi nem történt, csak megjöttek bátyámék.
Léptek zaja.
Próbáltam folytatnia mit elkezdtem.
-Mit is kérdeztél?
-Hogy szenvedélyes vagyok e.
-Azt inkább Robitól kérdezd – vigyorogtam.
-De Tüncinek is megmondtad – erősködött szőke barátném.
-Na jó. Látod ezt? – húztam végig az ujjam a hüvelykujj alatti dombon.
-Igen?
-Ez a Vénusz-domb – közöltem, erre a garázsban kitört a röhögés – Most mi van? Ez a neve, sajnálom – mosolyogtam.
Ekkor nyílt az ajtó. Először Peti hangját hallottam meg, aztán két ismerős nevetést.
Nem kellett felnéznem, hogy tudjam ki az. Amint elsétált mellettem, a hátam bizseregni kezdett. Tudtam, hogy Páter az. Mély levegőt kellett vennem.
-Hát ő meg mit csinál? – érdeklődött Hánzi Ödöntől amint leült.
-Jósol. Kártyából is szokott – felelte a körszakállas srác.
-Akkor most az vagyok vagy sem? – kérdezte Tündi.
Türelmetlen hangja visszarántott a valóságba.
-Igen, az vagy. Elég nagy ahhoz, és viszonylag puha is, úgyhogy nem veted meg az erotikát, de csak módjával – mondtam csendesen, hogy lehetőleg csak ő hallja. Valahogy hülyének éreztem magam Páter előtt, hogy tenyérből jósolok.
-Hallottad szívi? – állt fel diadalmasan Tündi és odament Robihoz. – Szenvedélyes vagyok.
-Ezt eddig is tudtam – mondta Robi cigivel a szájában és a térdére vonta barátnőjét.
Elveszettnek éreztem magam, ahogy ott ültem, pedig Tüncit és Tündit csak egy asztal választotta el tőlem. Én mégis kilométereknek érzékeltem, ahogy a gróf úr ott mászkált körülöttem, majd hirtelen leült mellém.
-Az én tenyeremben mit látsz? – kérdezte és az orrom alá, dugta a jobb kezét. Fura mosoly ült az arcán. Valószínűleg csak szórakozni akart, és nem hisz benne.
Még inkább zavarban éreztem magam, nem tudtam, hogyan mondjam el neki, amit látok. Egyáltalán eszembe fog e jutni, hogy az a vonal mit jelent, amit éppen nézek.
Nyugi Pat. Hiszen ez csak egy tenyér – hallottam a belső hangomat.
Az ám, de micsoda egy tenyér! Hosszú ujjak, amelyek filozofikus gondolkodásra utaltak, ám éreztem a tenyerén a kezdődő kérget, ami a fizikai munka jele. Hatalmas tenyere volt! Hosszú ujjakkal. Egy kicsit beindult a fantáziám, de igyekeztem elhessegetni az erotikus gondolatokat. Lehet, hogy éppen a kezét fogom álmaim netovábbjának, simogatom, nézegetem, és minden idegszálam felborzolódik tőle, de mégiscsak mondanom kéne valamit.
-Nos? – kérdezte. Közben rágyújtott. A füst ott kavargott közöttünk, akár egy függöny, vagy sejtelmes köd. Ami elválaszt kettőnket. Vagy épp eltakar?
Elkezdtem neki mondani, hogy eddig mit szűrtem le.
Láttam a töréseket az életvonalán. Megjegyeztem, hogy „mintha elég sok baleseted lett volna”.
Erre csak bólintott és slukkot. Közben engem nézett, áthatóan, ahogyan a Szalamandra tónál is. Olyan volt, mintha bele akarna látni a lelkembe. Ki akarná fürkészni a legtitkosabb gondolataimat. Borzongató volt, ahogy letapogatott azokkal a bogár szemekkel. Vagy szimplán csak szuggerálni akart, hogy „de meg dugnálak!” ?
Mindenesetre próbáltam folytatni.
Láttam, hogy flörtölős, de viseli a Vénusz-gyűrűt, tehát féltékeny típus. Ezen felkuncogott. Láttam, hogy még nem teljesen önálló és, hogy könnyű gyerekkora volt. Ebben persze egy percig sem kételkedtem.
Annyira nézett néha, mikor épp nem a többiek beszélgetésébe szólt bele, hogy már csak annyit tudtam kinyögni, azt is kicsit rekedten a zavaromtól, hogy…
-És úgy látom, hogy szenvedélyes vagy a szerelemben.
Egy pillanatra mertem csak a szemébe nézni miután ezt kimondtam.
Páter felnevetett.
-Hallottátok mit mondott a kiscsaj? Hogy szenvedélyes vagyok.
Nagyon vicces lehettem, gondoltam morogva.
Kifújtam magam, igyekeztem lélegezni. Nehezen ment, mert valami különös nyomás ült a mellkasomon. A füst még mindig körbelengett minket, immár egyre nagyobb, ahogy sorba rágyújtottak. Szédültem és fáradt voltam egy kicsit.
Így majdnem fél percbe telt, míg rájöttem, hogy Páter keze még mindig a combomon van, és, hogy még fogom. Igyekeztem nyugodtan elengedni, mintha nem volnék tőle zavarban, de nehezen ment. Mintha forró kályhához értem volna.
Páter elvette a kezét a lábamról és a sajátjára tette.
Úgy éreztem, hogy levegőre van szükségem. Próbáltam lassan felállni. Nem is ment volna másként, remegett a térdem. Kisétáltam a garázs elé mintha dolgom lenne, a mobilomat fogtam alibiként. Odakint, mikor már nem láttak, kinyújtóztam és mélyet szippantottam a koraesti levegőből. Kezdett kicsit már lehűlni a levegő, pont jó volt arra, hogy összeszedjem magam.
Leültem a garázs elé és a hátam a becsukott másik ajtónak vetettem.
Vajon hogyan reagált volna, ha nem engedem el a kezét? Ha megfogom? Kihúzta volna a kezét az ujjaim közül, enyhén célozva, hogy köszi, de nem érdekelsz? Vagy hagyta volna és ő is megszorítja az enyémet?
Ezt már sosem tudom meg, mert a pillanat heve alatt cselekedtem és megijedtem.
Kifújtam az eddig benntartott levegőt és kicsit lehorgadt a fejem. Talán majd egyszer kiderül akar e tőlem valamit ez az Attila gyerek. Tetszett a neve. Kimondottan tetszett. Erőt sugárzott. Ahogy a viselője is. És én szerettem volna meg tapasztalni ezt az erőt.
tizenharmadik fejezet
2006 december 3. | Szerző: Joyo
Tizenharmadik fejezet
Nono látogatott meg és hozta nekem a leckét, míg otthon gubbasztottam. Közben érdekes hírekkel is szolgált.
-Didóék fennhangon örülnek neki, hogy nem vagy ott – kezdte.
Felugrott az egyik szemöldököm a hajam tövéig.
-Valóban? És miért?
-Azt mondják, örülnek, hogy nem látják a szűz pofádat.
Megugrott a gyomrom.
-Hogy lehet valakire ilyet mondani? – kicsit felháborodtam.
-Nem tudom. Én még mindig ló vagyok – vont vállat Nono. – Lehet, hogy nem kellene folyton azt hangoztatnod, hogy mennyire szeretnél már lefeküdni valakivel? És, hogy ez a valaki az a bizonyos Kóczán?
Kicsit elpirultam. Igaza volt. Túl nagy volt a szám az első évben és annak a levét iszom tizedikben is. Ezek változtatnom kell. Habár, már rég nem beszélek úgy a Kóczán-ügyeimről mint tavaly.
-Igaz lehet. Köszi, hogy végre megmondta valaki.
-Ez az igazság. Én sem hangoztatom, hogy még szűz vagyok. Neked sem kell. Én igazából nem is felelek, ha valaki rákérdez. Higgyenek, amit akarnak.
Tetszett a hozzá állása.
-Nono. Mond csak – kezdtem kicsit félve.
-Igen?
-Nem ülnél mellém a suliban? Én örülnék neki.
Kicsit mintha gondolkodott volna. Végül elmosolyodott.
-De. Szívesen.
Így a következő héten újult erővel, farmer halászgatyában és bő pólóban beléptem az iskolába. Igazság szerint nem sűrűn tekingettem a tizenegyedikesek terme felé. Valahogy kezdtem belenyugodni, hogy Kóczán nem lehet az enyém. Különben is… azt hiszem, kezdtem szerelmes lenni. Méghozzá Balázs szöges ellentétébe. Igen, igen! J Itt Páterről beszélek. Tiltás ide, vagy oda, nem tudtam másra gondolni, csakis őrá. Azt hiszem, ez az egyik jellemhibám, hogy hamar szerelmes leszek. Bár anyám szerint én magába a szerelembe vagyok szerelmes.
Beléptem a terembe.
-Oh basszus! Te meg visszajöttél? – hallottam a gúnyolódó hangot a sarokban hátul. Valószínűleg egy koleszosnak nem tetszett, hogy ismét látja a szűz képemet!
Levetődtem a helyemre és előkészültem a kémiához.
Hamarosan Nono is megérkezett, a koleszosok felnyerítettek szokásukhoz hűen. A lány leült mellém.
-Jó reggelt – köszöntem mosolyogva.
-Neked is. Jobban vagy?
-Sokkal – vigyorogtam.
-Ti meg egymásra találtatok?! – hangzott a túloldalról Sziszi hangja.
Nem nagyon törődtünk velük. Jól megvoltunk együtt. Segítettünk a másiknak, ha valamit nem értett, vagy kitárgyaltunk dolgokat.
Egy idő után, talán a második héten feltűnt mindkettőnknek, hogy egyre kevésbé vesszük fel, amit a csajok hozzánk vagdosnak, és ők is kezdenek leszokni róla.
Kezdtem odafigyelni a tanulásra is. Boldognak éreztem magam.
Itt volt az igazi jó idő! Az ablakon áradt be a napfény, kellemesen meleg volt, és mindenkin kezdett úrrá lenni a vakáció közeledte.
Egyre nehezebben bírtak velünk a tanárok is.
Egyik ilyen napon, amikor mindenhonnan madárszó hallatszott, a gyümölcsfák levedlették virágkoszorúikat és kezdték érlelni gyümölcseiket, a buszmegálló felé menet megpillantottam Kóczán Balázst. Méghozzá barátai társaságában, Edina pedig egyik barátnőjével utánunk baktatott a megállóba.
Arcomra kiülhetett a megdöbbenés, mert Nono is hátranézett.
-Három hónap után szakítottak. Tami mondta.
Felugrott az egyik szemöldököm.
-Vajon miért?
-Passz – vont vállat új barátném.
A buszon hamarosan választ kaptam.
A csuklóban álltam Nonoval és beszélgettünk. Ekkor meghallottam Teca, Kóczán egy másik osztálytársának a hangját. Alacsony csaj volt, festett hosszú hajjal, kreolos bőrrel. Éppen Edinát faggatta.
-Mégis miért?
Edina vállat vont. Sértődöttnek tűnt.
-Mert önző. Magára gondol. Inkább hagyjuk.
Talán feltűnt neki, hogy én is a közelben vagyok. Hátrább furakodtak.
-Úgy gondolod most talán lesz esélyed? – kérdezte Nono.
Vállat vontam.
-Fogalmam sincs. Eldöntöttem magamban, én többet nem futok utána. Ha akar tőlem valamit, majd ő lép.
-Mitől van ez a fene nagy változás Pat? – érdeklődött sötéthajú barátnőm.
Elmosolyodtam.
-Szerelmes vagyok.
Nono mosolyogva megrázta a fejét.
-Gondolom nem Kóczán.
-Nem. A tavaszi szünetben ismertem meg. Egy gulyás partin lent a Szalamandra tónál. Többször rám kacsintgatott és mosolygott.
-És szerinted az jelent valamit?
-Majd kiderül. Észbontóan néz ki.
-Gondolom szőke, kékszemű.
-Nem talált – vigyorogtam. – Nálam magasabb, sötét tarkóig érő haj, kicsi sötét szemek. Izmos, széles vállú.
Nono megrázta ismét a fejét.
-Csak vigyázz magadra.
-Rendben anya vigyázni fogok. Óvnak engem elegen tőle.
-Hogy hívják?
-Páter.
-Csak így?
-Becenév. De még nem érdeklődtem meg az igazi nevét. Talán majd ma. Úgyis megyek a garázsba, ahol látni szoktam.
Nono jelzett az állomásnál, hogy leóhajt szállni.
Elbúcsúztunk, én pedig tovább robogtam a Jereván felé.
Tizenkettedik fejezet
2006 december 2. | Szerző: Joyo
Tizenkettedik fejezet
Otthon kellett maradnom három napig, hogy kifeküdjem ezt a megfázást. Kimondott gyógyszert nem kaptam, csak kalciumos pezsgőtablettát.
Ott feküdtem és néztem a tévét. Mondhatom tartalmasan teltek a napok! Akkor éreztem, hogy már jobban vagyok, amikor már képtelen voltam ágyban maradni! Na igen, ilyenkor persze írógéphez ültem és írtam.
Az utolsó napon éppen kinyitottam az ablakom, hogy szellőztessek, amikor is megpillantottam a rubin vörös Hondát a rét szélénél. A gyomrom görcsbe ugrott, a szívem zakatolni kezdett. Kinyitottam az ablakot és kihajoltam.
Volt a réten egy kisebb focipálya két fémkapuval, és mögötte egy még kisebb, térdig érő kapukkal. Szerintem ezeket kisgyerekeknek találták ki, most mégis hat huszanéves benga állat vetődött jobbra-balra, rúgták ki egymás lábát, cseleztek és üvöltöztek. Kész háború dúlt a pályácskán. Sosem értettem, hogy a férfiak mit esznek annyira a focin. Csupa erőszak, mint a legtöbb tömegsport! Üvöltöznek egymással, köpdösnek, káromkodnak, felöklelik egymást, majd a bíró anyukáját emlegetik óránként ötszázszor! Mi a jó ebben?
Ezen nem értem rá sokat gondolkodni, ugyanis piros pólóban ott rohangált a sötét herceg, maga Dracula. Nem tehetek róla, egyszerűen más nem jut egyembe, ha Preinire nézek. Fekete szemek, buja mosoly azokkal az érzéki ajkakkal. Szívesen megkóstoltam volna őket. Vagy felkínáltam volna a nyakamat neki vacsorára.
Rákönyököltem a párkányra és figyeltem, hogyan futkos, irányít, cselez. Vonzotta a tekintetemet.
Kellemes meleg szél csiklandozta az arcomat. Május közepe felé jártunk, ilyenkor rendszerint tombol a jó idő. Látszik is mindenkin. Rövidgatya, póló, izomtrikó, embere válogatja!
Azt hittem csendesen bámulhatom őt, de tévednem kellett. Ekkor bizony Binder Gábor integetett felém, ahogy az ablakból láttam, vigyorogva. Félénken visszaintettem. Társaihoz fordult és mondott valamit. Legalábbis erre következtettem, mert páran még oda néztek. Nem tudom, hogyan szúrhattak ki annyi ablak közül. Én is csupán sakkfiguráknak láttam őket.
Az egyik csávó időt kért, hogy beköthesse a cipőjét. Ezt többen kihasználták. Valaki ivott, más rágyújtott és szívott egy-egy slukkot. Ezt tette Dracula is. Átadta a cigit a pálya szélén ácsorgó társának, majd elkapta piros pólója alját. És… hopp! Kibújt belőle.
Észre sem vettem az elején, hogy a párkány szélébe markolok. Csak akkor, amikor már fájtak az ujjbegyeim. Elengedtem a párkányt, de a szemeimet nem tudtam levenni Preiniről. Képtelen voltam! Mióta izomtrikóban megláttam, hajt a kíváncsiság, mi rejtőzhet az anyag alatt. És most láthatom. Mégha tizenöt centis valójában, akkor is.
Onnan is láttam, a negyedikről, hogy sima, domborodó mellkasa van, és a valószínűleg kemény izmokra kreolos bőr simul feszesen. Onnét azt viszont nem láttam, hogy a hasát redőzik-e izmok, de a háta térd remegtetően széles volt, a haja, mivel fodrászt már biztos rég látott, a tarkóját söpörte. Fekete rövidgatyát viselt és a szokott futócipőt. A vádlii formásak voltak.
Ahogy megállt a pályán és szívott még pár slukkot, pont úgy helyezkedett, hogy tökéletes rálátásom nyíljon a felsőtestére.
Valaki elmagyarázhatná, hogy mégis mi ez a furcsa remegő, kicsit szorító érzés az alhasamban!
Ezzel a kérdéssel ki máshoz, anyához fordultam nagy bizalommal. Egyetlen szó volt rá a válasza:
“-Kívánod”.
Elkerekedtek a szemeim. Ilyen egyszerű volna? Testi vágy? Ilyen intenzíven még soha nem éreztem azelőtt. Még Kóczán láttán sem. És tessék, akárhányszor meglátom Preinit, a térdeim remegnek, elcsuklik a hangom és a vágy belemar az altestembe. Abszolút nem akarok sírni miatta. Valahogy fel vagyok töltődve, ha látom, a közelemben van, vagy csak tudom, hogy jön! Ez valahogy más, mint Kóczán esetében.
Tizenegyedik fejezet
2006 november 30. | Szerző: Joyo
Tizenegyedik fejezet
Igazam lett, valóban fújtam az orromat, de igyekeztem tartani magam. Ha beteg vagyok a garázsba sem engednének le! Ezt pedig nem akartam.
Túl voltunk a tavaszi nagytakarításon. Azt tudni kell rólam, hogy minden kis szar papír fecnit megtartok, ami valami emlékhez köt. Így velem rémálom a nagytakarítás. Mindenhez ragaszkodom. Végülis apa meggyőzött, hogy jobb nekem egy-két dolog nélkül. Nagy űr tátongott a szobámban és rend uralta. Fura volt.
A kiszortírozott cuccokat családi javaslatra kivittem a helyi bolhapiacra.
Kipakoltam a kis méteres placcomra, ami egy kőasztal volt, majd vártam a vevők rohamát. Na persze!
Eltelt fél óra, egy-két dolgot el is adtam.
Ekkor egy ismerős hang megszólított.
-Szia Pat. Hát te?
Odafordultam. Osztálytársam, Nono állt mellettem, hátán egy cucctáskával. Láthatóan ő is árulni jött.
-Nagytakarítás volt. Kiküldtek, hogy túladjak a kramancon – feleltem.
-Valahogy én is így vagyok vele. Jöhetek melléd? Vagy zavarlak?
-Nem. Nem zavarsz – mosolyogtam.
Nono elkezdett kipakolni. Kinőtt ruhák, régi játékok.
Frufruja szokás szerint a szemeibe lógott. Az enyémet már szintén régen vágták. Úgy döntöttem, hogy lenövesztem. Most a fülem mögé tűrtem.
Nono hét hónappal volt nálam fiatalabb és volt három idősebb testvére. Nővére már szült egy kislányt, és most várta a másodikat.
Igazából semmi bajom nem volt Nonoval, habár, bevallom, elsőben én is nyerítettem, mint a versenyló. De hamar leszoktam róla. Átkerültem a tűzvonalon.
Jól elbeszélgettünk, míg telt az idő. Hol neki volt vevője, hol nekem.
Ekkor papám állított oda és végignézte az áruinkat. Csak mosolygott, majd tovább állt.
-Ez a faszi mindig kint van, és egyfolytában okoskodik. Mintha mindent jobban tudna – súgta oda nekem, Nono, hogy csak én halljam.
-Tudom, ismerem – feleltem mosolyogva. – a nagyapám.
Szegény, Nono rák vörös lett és azt sem tudta mit mondjon zavarában.
-Jaj, nem úgy értettem. Csak…
-Nem kell magyarázkodni. Tényleg ilyen – nevettem.
Néhányszor még elpirosodott, míg beszélgettünk. Végülis nem izgatott. Tudtam, hogy milyen a családom és elfogadtam.
A piac tizenegyig volt nyitva. Addig beszélgettünk, hacsak nem szakított félbe minket épp vevő.
-Már rég érdekel, csak nem mertem rákérdezni – kezdte, Nono és zavarában a ruhákat igazgatta. – miért vesztetek össze Csillával?
-Rájöttem olyan dolgokra, amikre már korábban fel kellett volna figyelnem. Hogy Saca és ő csak játszanak velem – vontam vállat. Annyira már nem érintett fájdalmasan. Olykor azért belém nyilallt a felismerés, hogy milyen naiv voltam.
-Most nem pletykálni akarok, és ne is gondold az – vezette fel ő – de jobb, ha tudod, hogy Csilla folyton kibeszélt Didóékkal. Főként Kóczánnal kapcsolatban. Jókat röhögtek úgy hallottam.
Mélyet sóhajtottam. Mostmár bármit képes vagyok elhinni Csillával kapcsolatban. Egy biztos, elmehetne Oscar-díjas színésznőnek. Remekül alakította a „barátot”.
-Köszi, hogy ezt megosztottad velem – mondtam.
Nem mosolyogtam. Ilyenen nem tudok mosolyogni. Azt sem tudtam, örülök-e, hogy elmondta mind ezt vagy sem. Talán itt az ideje mindennel szembesülnöm.
huszadik fejezet
2006 december 14. | Szerző: Joyo
Huszadik fejezet
Június volt és végre tombolt a jó idő. Megmostam a hajam, de nem bajlódtam hajszárítással. Amilyen meleg volt, majd megszárad magától. Leültem az elektromos írógépem elé és folytattam a soros regényemet. Egy fiatal festőlányról szót, aki egy ódon házban él és az előző tulajdonos szelleme a segítségét kéri. Ebben a kincskeresésben barátai is segítenek. A szereplőket általában a saját barátaimról mintáztam, a főszerepbe pedig az én főbb tulajdonságaimat viselő nőt tettem. Külsőben nem mondanám, hogy hasonlított volna rám ez a Luna nevű nő. Fekete hajával és felemás színű szemével. Igen, felemás. Egyik kék akár az ég, a másik zöld, mint a moha. Két Tündi barátnőm is szerepet kapott a regényben és a fiúk is a garázsból. Érdekes módon itt Kóczánt negatív szerepbe raktam. Gondolom akkor nagyon mondani sem kell, hogy ki lett a férfi főszereplő J Nos, igen. Magas, szélesvállú és morozus férfi bogár szemekkel J
Egy ideig írtam, aztán az álomvilágból telefonom berregése rántott ki. Tündi hívott.
-Szia, mond.
-Szia. Nem jössz át? Csinálunk megint egy jó kis lánybulit. Tünci is jön. Hoz piát is. Mit szólsz?
-Miért is ne – mosolyogtam. -Kell a lazítás.
–Miért? Mit csináltál?
-Csak írtam egy kicsit. Azonnal átmegyek. Szia.
Összecsavartam félig megszáradt loboncomat és egy nagy kékes zöld hamicsattal a tarkómra tűztem. Úgy néztem ki, mint aki levágatta a haját és most lófarokba fogta. Ezzel már tévesztettem meg embert, bár nem szándékossan.
Ruháért beletúrtam anyám szekrényébe. Általában nem szokta bánni, hordjuk mi egymás ruháját. Ez volt az egyik kedvenc darabunk amit előhalásztam. Fehér pamutruah volt, boka fölé ért. Két vastag pánt tartotta, lejebb szögletes dekoltázs, a ruha tetejét elől fűzővel lehetett állítani.
Felvettem alája egy fehér melltartót, szandált húztam és már indultam is. Átvágtam a réten és felsiettem.
Tündi az erkélyre vezetett.
-Tünci csak később jön. Még kajál.
Leültünk az erkélyen. Dohányoztunk, beszélgettünk. Aztán megjelent Peti, Robi, Tomi és Ödön. Ők is kitelepedtek mellént az erkélyre.
Tündi bosszankodott. Ő csajbulit akart, nem pedig koedukált összeröffenést ahola fiúk söröznek és teleszívják magukat, mi pedig nézzünk. Így hamar mentő ötlete támadt.
-Hé Pat. Menjünk át rallyzni. Megmutatom milyen. Szerintem tetszeni fog.
Én bele mentem. A négy kan már így is kezdett elhülyűlni.
Átmentünk Peti szomszédos szobályába. Tündi üzembe helyezte a számítógépet és rákeresett a rally programra.
Két kört ment mindegyikünk. Nekem még nehéznek bizonyult. Kezdő voltam. Töbszőr lesodródtam az útról, a kormány is remegett az ujjaim altt a rázkódástól, ez is összezavart.
Úgy döntöttünk pihentessük a dolgot. Egy-egy itallal a kezünkben visszamentünk az erkélyre.
Peti telefonja épp csörögni kezdett amint leültem mellé.
Megnézte és kis mosollyal a szája szegletében rám pillantot majd felvette az egyre akaratosabban csörgő mobilt.
-Mondja csak Gróf úr. Aha. Jó. Lesz az is – miközben beszélt, bólogatott és vigyorgott. Aztán lerakta. – Dracula és Hánzi hamarossan itt lesz – mondta és egy pilanatra rám nézett, pedig a fiúkhoz beszélt.
Na! Ezek szerínt ő is tudja. Ez egyre jobb lesz!
Telt az idő, a fiúk is rallyztak, mi Tündivel beszélgettünk. Közben motorzúgás és fékezés hangja viszhangzott a Jereván panelházai között.
-Ez vajon melyik? – álltam fel. A túloldalon megállt Hánzi kocsija és az izompólós srác lehámozta magáról a kocsit. Felintegetett, majd várakozó álláspontot vett föl.
-Mivan? Miért nem jössz fel? – kiáltott le Peti.
-A grófot várom – jött a válasz.
Peti bólintott.
-Szerintem addig menjünk rallyzni, amíg fel nem jönnek. Különben órákig ki sem robbantjuk őket a gép elől – állt fel Tündi is.
Visszamentünk játszani. Tündi még mindig jobbnak bizonyult nálam. Én pedig a virtuális flórával ismerkedtem általában.
Odalentről ismét éktelen fékcsikorgás hallatszott, a gumik sikítva álltak meg. A gyomrom görcsbe rándult. Indult az én futamom. Igyekeztem biztos kézzel fogni a kormányt. Figyelni az útra. Tündi a háttérbe húzódott.
Már kezdtem uralmam alá hajtani a gépet, tudtam kormányozni, meg is feledkeztem mindenről, ám ekkor a látó mezőmbe lépett egy vajszínű háromnegyedgatyás férfiláb. Én pedig izomból a fák közé hajtottam. Lippaishoz hűen L
Magamba szitkozódtam, ugyanis annyira zavarba voltam Dracula jelenlététől, hogy képtelen voltam kifarolni a virtuális erdőből. És ez méginkább duzzasztotta a zavaromat.
-A fenébe – szűrtem a fogaim között.
-Hagyd, majd én beviszem – ajánlotta a gróf úr.
Könnyűvé vált tagokkal húzódtam hátrébb Peti ágyán. Dracula leült és könnyedén kijött a fák közül, mint akinek már van tapasztalata, majd mikor lejárt az idő, új futamba kezdett.
Élvezettel néztem ahogy vezet. Az arcán láttam, hogy mennyire koncentrál. Néztem fehér rövidujjú ingéből kivillanó kreol bőrét, haján csillogott a nap fénye. A szívem dübörgött, a mellkasomat jó érzés feszítette és mosolyogtam.
-Pat, kérsz csokit? – kérdezte hirtlen Tündi.
Odakaptam a fejem és bólintottam. Felém dobott egy eperszeletet. Idő közben a gróf befejezte a futamot és természetesen nyert.
-Játszik valamelyikőtök? – kérdezte.
Tündi beült a kormányhoz.
Közben Dracula gróf lecsavarta a gép mellet lévő tea kupakját, majd meghúzta.
-Neked nem szokott herpeszed lenni? – érdeklődött Tündi.
-Nem. Sosem volt – rázta a fejét a gróf.
-Jó neked – vontam vállat. – Nekem épp most múlik el – mutattam a felsőajkamon lévő kis sebre.
Kicsit elhúzta a száját.
-Akkor te inkább ne igyál bele.
-Na, már megint tuskó vagy Páter. Pattal csak szépen lehet beszélni – vigyorgott Tündi.
Én csak mosolyogtam. Dracula szintén.
-Bocs. Majd igyekszem.
Rám mosolygott majd átment az erkélyre a haverjaihoz.
-Köszi – mondtam Tündinek.
-Semmi. Már korábban is szóltam neki, hogy bunkón viselkedik veled.
-És?
-Hasonlóan reagált. Azt mondta, majd odafigyel.
Később, mikor már Tünci is beesett és hozta a cherry-t, leültünk Tündi szobájába az L alakú kanapéra és iszogatni kezdtünk.
A fiúk ingáztak az erkély, a konyha és Peti szobája között. Tünci itta az alkohol nagyrészé, így ő igencsak beállt mire a Nap kezdett lemenni. Tündi és én csak módjával fogyasztottuk. Legalábbis én nem szeretek lerészegedni. Ráadásul nem akartam, hogy Dracula mégegyszer inni lásson úgy mint múltkor a garázsban. Habár lehet, hogy nem is emlékszik rá, úgy be volt állva.
Tünci megkért, hogy maszírozzam meg a vállát és ehhez neki is vetkőzött melltartóra. Elhasalt én pedig a fenekére ülve gyúrni kezdem. A ki-be mászkáló fiúk meg is mosolyogtak minket. Tünci pedig selytelmesen vissza.
Hánzi ment át Peti szobájába Draculához, hogy rallyzon ő is. Draculát egy ideje nem is láttuk. Belemerülr a vezetésbe.
Amint Hánzi eltünt, az erkélyről beszivárgott a frissen meggyújtott füvescigi édeskés, gyantás illata, majd a fogszabályzós szőkeség sebessen spurizott vissza az erkélyre.
-Mivan Hánzi, jössz a szagra? – nevetett Tünci.
A nagydarab szöszi csak vigyorgott.
Egy idő után beleuntam Tünci gyúrásába. Úgy tünt, mintah elaludt volna a kezeim alatt.
Lemásztam róla, megigazítottam a ruhámat és gondoltam átnézek, mint csinál a gróf úr.
Még mindig átszellemülten vezetett. A szobát márcsak egy kis narancsos fény és a számítógép monitora világította be. Talán azt sem vette észre, hogy bejöttem. Csak néztem őt. Leguggoltam a fal mellé. Ekkor Tünci is megjelent. Nekidőlt az ajtónak, az pedig nekikoccant a falnak. A békés csendben ez úgy hangzott akár az ágyúdörrenés. Én is összerezzentem, Dracula is hátrasandított.
-Ilyen jó kört még nem mentem. Szinte le sem mentem a pályáról. Egy teljes perccel megelőztem a rekordom – ujjongott. Egy boldog kisgyerekre emlékeztetett, aki nagyon büszke magára. – Ugye láttad?
Bólintottam szeretetteljes mosollyal. Ezek szerint észrevette, hogy bejöttem.
-Akar valamelyikkőtök? – kérdezte.
Én már rávágtam volni poénosan, hogy igen, én akarlak, de tudtam, hogy a játékra céloz. Nem akartam eljátszani a jó pontjaimat.
-Köszi, nem. Én amúgy is béna vagyok ebben – mosolyogtam. Jó pont, ha valaki elismeri a hibáit. – És szerintem neki részegen nem kellene vezetnie – biccentettem a félkómás Tüncire aki még mindig az ajtónak támasztotta a vállát, egyik kezében az üveget fogta.
Dracula a fejét rázta.
-Egy nő nem szép látvány részegen – jegyezte meg a gróf amint felkelt.
-És spiccesen? – kérdeztem. A kis cherrytől, amit nyeltem, könnyebben forgott a nyelvem a jelenlétében.
Nem felelt, de szája szegletében mosolyféle bujkált.
Legszívesebben odaléptem volna hozzá, kibontottam volna a hajamat és ránéztem volna olyan áthatóan ahogy Kóczánra néztem a bálon. Talán már akkor is bejött volna. Manapság azt mondják, hogy annyira játszani tudok a szememmel, hogy bármelyik férfit a kísértésbe viszem, még ha régóta van is valakije. Erre, annyira nem vagyok büszke. De tudok úgy nézni.
Vajon bejött volna? Megcsókolt volna? Meg tudtam volna milyen az ajkainak az íze, milyen mikor a hajamba túr? Hatalmas kezeit a derekam köré fonja? És a félhomályban összeolvadunk?
Túl sok a volna!
És míg ebbe belegondoltam, már automatikusan mozdult a testem. Ő a küszöbnél állt jelezve, hogy mennyek csak.
Átléptem a küszöböt és akkor már nem volt visszaút. Ez a „volna” helyzet is homályban maradt.
Visszamentünk az erkélyre. Tüncit kicsit támogattam, míg elértük az ágyat. Leültettem és kiléptem a napnyugta fényében fürdő erkélyre.
Dracula éppen azt mesélte, hogy megdöntötte a saját rekordját a rallyban. Aztán mosolyogva rámnézett, mint tanura.
-Te láttad. Ugye, hogy milyen jó kört futottam?
-Igen. Valóban jó volt – bólintottam. Nekivetettem a vállam az ajtókeretnek.
Kicsit még beszélgettek.
-Nekem most már mennem kell – nézett órájára a gróf úr. Felállt.
Peti fura kéréssel fordult hozzám.
-Pat, kiengednéd a gróf urat? – közben hamuzott.
Bólintottam.
Ő ismét előre engedett, kint felhúzta futócipőit, majd körbefordult.
-Keresel valamit? – kérdeztem segítőkészen.
Legyintett. Én kinyitottam előtte az ajtót.
-Szia – mosolyogtam.
-Szia – búcsúzott, majd távozott. Én nem néztem utána, pedig szerettem volna. Csak a csukott ajtó mögül hallgattam amint legaloppozik a lépcsőn. Kimentem az erkélyre, hogy lássam amint elhajt.
Kidobta még a rábízott zsák szemetet, majd a kocsihoz lépett. Felnézett, kinyitotta az ajtót. Aztán ismét felpillantott és vállból integetett, majd végleg eltűnt a szemeim elől amint beült a kisbuszba és elhajtott.
Körbenéztem, senki nem állt mellettem. Nekem integetett! Boldog voltam és kicsit elvarázsolt a hátralévő időben, míg ott ücsörögtem. Akkor még nem sejtettem, hogy mit tartogat nekem vele kapcsolatban a jövő!
Oldal ajánlása emailben
X