kilencedik fejezet
2006 november 29. | Szerző: Joyo
Kilencedik fejezet:
Még aznap este felmentünk Tündiékhez. Amint Tündi benyitott a negyediken lévő panellakásba, felmordult.
-Na basszus! Cipőkiállítás.
Nem értettem hirtelen, hogy miről beszél. De amint beléptem mögötte, egyből leesett. Az előszobában legalább öt pár férficipő sorakozott. Némelyik szépen egymás mellé, mások össze-vissza, egymáson.
Felfedeztem az a bizonyos bordó-fekete futócipőt is. Megijedtem mikor a szívem hatalmasat dobbant.
-Legalább nem az én szobámban vannak – rúgta le Tündi is a saját edző cipőit.
Tüncivel követtük, ki az erkélyre is. Leültünk egy-egy kerti műanyagszékbe. Ők rágyújtottak. Én is elfogadtam egy szálat. Miért ne? Nagylány vagyok.
Beszélgetésbe mélyedtünk. Én feltettem a bennem szunnyadó kérdést, ami a gulyásozás óta nem hagyott nyugodni.
-Mit is mondtatok? Hogy hívják azt a srácot, aki melegítőben volt?
Tündi kifújta a füstöt.
-Páter – felelte. – Ugye nem kergetsz ábrándokat?
Elmosolyodtam. Ez elég árulkodó lehetett.
Szőke barátnőm mélyet sóhajtott.
-Kérlek, ne.
Megvontam a vállam.
-Miért ne tehetné magát próbára? – kérdezte Tünci hamuzva. – lehet, hogy tényleg bejön Páternek. Akkor meg?
Tündi vállat vont. Nem volt egy anyáskodó típus. Egyszerűen megmondta a véleményét, ha tetszett, ha nem. És nem tehettél semmit.
-Nem hinném, hogy tetszenék én bárkinek is – mondtam komoran, és közelebb húztam a hamutálat.
Tünci megrázta a fejét.
-Te magad mondtad, hogy kacsintott feléd. Talán csinosnak tart.
-Vagy meg akarja dugni – morogta közbe Tündi teljesen színtelen hangon.
Tünci felém fordult.
-Tényleg Pat. Neked már megvolt?
Kerek szemekkel néztem rá. Hirtelen nem értettem miről beszél. Aztán lassan megvilágosodtam.
-Mármint az első alkalom?
Bólintás volt a válasz.
-Még nem.
-És a volt pasid?
-Nem éreztem azt, hogy le tudnék vele feküdni. Inkább csak kíváncsiságból kezdtem járni vele – vontam vállat – Hogy mégis milyen lehet. Érdekes volt. De biztos nem ilyen egy rendes kapcsolat.
Egy darabig csend volt.
-Tényleg. Ha már itt tartunk. Nektek? – kérdeztem én.
Kicsit mintha kushadtak volna. Összeráncoltam a homlokom.
-Nem úgy volt, hogy elmondjuk egymásnak, ha megtörténik? – toltam le őket.
Még pár éve, mielőtt elkezdtük volna a középiskola, volt egy fogadalmunk. Aki elveszíti a szüzességét, az vesz egy üveg italt, összeülünk, és azt iszogatva elmeséljük hogyan is volt. Ez most megdőlt.
-Szóval? Hogy is volt? És mikor? – kérdeztem. Két karom összefontam a mellkasomon. Azért nem azt mondom, hogy a melleimen, ugyanis szinte nincs is.
Végül is Tünci kezdett bele.
-Én Szilveszterkor vesztettem el – mondta. Nem volt túl ragyogó az arca amint ezt kimondta.
-És hogyan? – kíváncsiskodtam, ahogy azt illik ilyenkor.
-Részeg voltam – mondta egy vállrándítás közben. – A srácot sem ismertem igazán. Ott jöttünk össze Siófokon. Nagyon nem is emlékszem rá.
Újabb slukk, majd barna szemeimet az emlékeibe mélyedő Tünciről Tündire emeltem.
-Én egy hónapja – mondta. –Négyhónapnyi járás után. Az Audiban.
-És jó volt?
-Fájt.
-Mennyire?
-Annyira nem. De nem volt épp a legkellemesebb élményem – mondta Tündi és elnyomta a csikket.
-Miért nem mondtátok el? – kérdeztem kicsit csalódottan.
-Hogy mondtuk volna el? Nem is láttunk már egy ideje – érvelt Tünci. Jó érv volt.
Ez igaz, gondoltam.
-Sacának elmondtam – bukott elő Tünciből.
Ez valahogy gyomorszájon rúgásként ért. Csak néztem rá.
-Neki miért?
-Mert vele találkoztam. Kétségbe voltam esve. Késett a bajom. Azt hittem, hogy esetleg terhes vagyok.
-És nekem miért nem? Általa üzenhettél volna – mondtam.
-Azt mondta, ezt inkább ne mondjuk el neked – mondta Tünci.
Elkerekedtek a szemeim.
-Miért?
-Okot nem mondott – vont vállat Tünci.
-És, ha nem kérdezek rá, el sem mondjátok? Pedig megígértük.
Nagy nehezen kikeveredtünk ebből a témából
Ekkor megcsörrent Tünci mobilja. Édesanyja hívta. Lívia, a kishúga belázasodott és lázcsillapított kellett hozni.
-Apa nem tudna elmenni? – próbálkozott Tünci.
Az arcából ítélve a válasz nem volt.
Végül lerakta. Ránk nézett.
-Ugye eljöttök velem?
Bólintottunk.
-Gyalog megyünk vagy busszal? – kérdeztem én kis naiv.
Tündi felállt a székből és kinézett az erkélyről.
-Remélem, hogy egyikkel sem kell – ezzel ráérősen besétált a lakásba.
-Most meg hová megy? – kérdeztem.
Egy vállvonás volt a válasz.
Én is kinéztem az erkélyről.
Az utcára nézett a lakás. Lent a ház előtt a járdán egy sötét autó parkolt. Vajon ezt nézhette? Visszahuppantam, a székbe. Az nyikkant egyet.
Ekkor Tündi vigyorgó szőke feje jelent meg az erkélyajtóban.
-Tünci, menj át pénzért. Páter elvisz minket.
Még mindig nem értem, hogy valahányszor meghallom ennek a pasinak a nevét, ugrik a gyomrom.
-Elég fura neve van – jegyeztem meg miután Tünci elviharzott a szomszéd házba, ahol lakott.
-A vezeték neve – világosított föl Tündi.
-Páter mi?
-Faszom tudja – vont vállat. – Majd megkérdem bátyámat.
Tündi elment pisilni, én meg felhúztam a cipőimet. A beépített előszoba szekrénynek támaszkodva, kezeimet hátul összekulcsolva vártam Tündit.
Ekkor valaki elsuhant mögöttem, s ujjaim összeakadtak egy idegen kézével.
Egy pillanatra megijedtem. Mikor azonban oldalra néztem, a gyomrom ismét ugrott egyet.
Peti szoba ajtajából Páter mosolygott rám angyalian.
-Bocs – mondta, majd eltűnt.
-Semmi – motyogtam szoborrá váltan.
Angyali mosoly ide vagy oda, ördögi tekintete van. Aki így tud nézni azt fegyvertartási engedélyre, kellene kötelezni!
Miközben Tündi felhúzta a cipőit, Páter is csatlakozott hozzá. Az első sorból szemlélhettem formás fenekét az úrnak. Első osztályú darab annyi szent!
Elindultunk lefelé. Ő ment elől. Nem tudtam betelni a hátsója bámulásával. Ez már arcpirító volt, még nekem is!
Lent, mint kiderült, a járdán parkoló Honda, megnéztem, Páteré volt. Tündi talán már megszokásból ült be az anyósülésre. Én mögéje. A következő ház elé gurultunk.
-Mindig annyit kell rá várni – morogta Tündi.
-Nyugi, biztos mindjárt jön – csitítottam.
Ekkor nyílt is a bejárati ajtó és Tünci sietett ki rajta. Bevágódott a sofőr mögé.
-Hová? – kérdezte a botcsinálta taxisofőr.
-A Várker’re – mondta Tünci.
Páter váltott, én pedig felkészületlen voltam. Bele sűlyedtem az ülésbe a hírtelen gyorsulástól. Az első kanyarnál pedig megfejeltem az üveget.
JÉZUSOM!!!
Ez egy őrült! Úgy vezetett akár egy F1-es pilóta! Úgy kapaszkodtam a majrévasba, mintha az életem múlt volna rajta. Amit azért valljunk be, meg lehet érteni. A váltásoknál és fékezésnél megugrottam, és visszahanyatlottam az ülésbe, a hírtelen kanyaroknál pedig alaposan megfejeltem az üveget.
Aztán hírtelen véget ért ez a futam és ott berregtünk a Várkerületen az ügyeletes gyógyszertár előtt.
Tünci sietett, eddigi életében talán most először. Amíg várakoztunk, Páterrel leengedtettem a hátsó ablakot, hogy kapjak némi levegőt.
Tünci visszajött, a gulyás is majdnem. Páter már izzította a gépezetet. Én imádkozni kezdtem! Hála az égnek már rögtön az indulásnál piros lámpát kaptunk. Én hálát adtam az égnek. Legalább volt időm felkészülni. Már ha erre fel lehet!
Ekkor mellénk pöfögött egy Turbó Trabi. A két sofőr összenézett. Ugyan az ült mindkettő arcán. Tündi mondta ki a félelmemet, bár ő izgatott arccal.
-Verseny?
-De jó! – ujjongott Tünci mellettem.
Én olyan kicsire húztam magam össze amennyire, csak tudtam. Mintha ott se lennék. Talán úgy nem fog fájni.
A lámpa sárgára váltott. Szinte láttam amint lobogatják a kockás zászlót a két kocsi előtt.
Páter gázt adott, a Trabi szintén felpöfögött. Végül kilőtt mind kettő, mint egy puskagolyó. Én ismét belesüllyedtem az ülésbe, talán el is tűntem volna, ha a majrévas meg nem fog.
-Uram isten! – motyogtam halálra vártan.
Tünci rám nézett, majd kuncogásban tört ki.
-Nézd már Tündi milyen képet, vág Pat.
Tündi hátrafordult és elvigyorodott.
-Mint akit kivégzésre visznek.
Kábé úgy is éreztem magam. Ekkor újra görcsbe rándult a gyomrom, ugyanis sofőrünkön is úrrá lett a kíváncsiság és ő is hátrafordult. Mindeközben a Honda kilencvennel száguldott a Várkerület kanyargós főútján.
-Az istenért, előre nézz ember! – sikoltottam. – Bármit megteszek, csak lassíts már!
Lehet, hogy ez hülyén vette ki magát, így visszagondolva! Pff!
Tündi szerint úgy hatott rá az ijedségem, mint bikára a piros zászló. Vagyis hergelte.
Egy-két keményebb találkozás után az üveggel végre visszaértünk a Jerevánra. A IV. Laci sarkában még gyorsított is, nem, hogy lassítana!
-Most jön a kézifékes faralás? – tudakolta Tünci.
-Igen.
Ezt a bőbeszédű egy mukit!
Viszont én nem akartam részese lenni ennek az élménynek.
-Azt én kihagynám – mondtam. Reméltem, hogy a hangom eléggé határozottra sikerül.
-Ugyan már Pat. Jó lesz – győzködött Tünci.
-Az lehet, de én repetáztam a gulyásból, úgyhogy ha nem akarsz takarítani, engedj kiszállni. Veszélyben a kárpit – címeztem ezt már Páternek.
Úgy tűnt, hogy fontolóra veszi a dolgot, ugyanis megállt az utolsó háznál, én pedig szinte menekültem.
A talaj megdőlt a lábaim alatt és elestem a fűben. A Honda visszament a házhoz. Tündiék sietek oda hozzám. Páter felment.
Elég szerencsétlenek tűnhettem, ahogy ott ültem a fűben, fejem pedig a térdeim között lóg.
-Mivan, hánytál? – hallottam meg Tündi hangját.
-Csak majdnem.
Felhúztak a fűből.
-Ez egy álltat. Ennek képesek voltak jogsit adni?!
-Nyugi Pat. Higgyél nekem, hogy az első ülésről szarabb volt – mondta Tündi.
Elhittem, de nem állt szándékomban letesztelni az állítását. Megfogadtam, hogy inkább egy vadászrepülő, mint a szadista Páter kocsia!
–
Nyolcadik fejezet
2006 november 28. | Szerző: Joyo
Nyolcadik fejezet:
Az idei reggel sem volt kivétel.
Homályosan úszott felém a „zöld erdőben jártam…” ismerős sora. Majd mielőtt még felkészülhettem volna, ami képtelenség ilyenkor, a paplanom fellebben, és én kis híján sikoltottam olyan hideg volt a víz. Persze utána nem kicsit szitkozódtam, hanem nagyon.
Azért sem szeretem már egy ideje a Húsvétot, mert ilyenkor rádöbbenek, hogy mennyire kevés férfi ismerősöm van. Talán csak a szűk család jön locsolni. Más nem is.
Másnap lementem a garázsba. Amint beléptem, mellbetalált egy kósza vízsugár, ami az Ödön kezében lévő vizes palackból származott. Csak vigyorgott.
-Tegnap volt Húsvét hétfő, nem?
-De – facsartam ki a vizet a szürke rövid ujjú toppból. Tüncinek igaza volt, nem állt olyan borzasztóan.
Ekkor Tündi lépett oda hozzám. A ruháján láttam, hogy őt sem kímélték.
-Megyünk ki gulyásozni az autós pihenőbe. Kijössz?
Megörültem a meghívásnak.
-Még megkérdem anyáékat. Mikor indulunk?
-Egykor – felelte Robi, Tündi mackó alkatú barátja. Rövid, sötétbarna haja és Tündi szavaival élve, „tengerkék” szemei voltak. Annyira nem figyeltem. Ha valaki nem az esetem, azt nem tanulmányozom olyan behatóan. Főként más barátját! Ez alapszabály. Persze, csak ha jóban vagyok az illető lánnyal.
Szüleim szívest-örömest elengedtek velük. De annyit meghagytak, ha baj van, hívjam őket. És lehetőleg kilencnél tovább ne maradjak.
Erre rábólintottam és siettem vissza a garázshoz. Robi már előállt az Audival.
Hatan mentünk egy ötszemélyes autóval. Lehetőleg eldugott utakon.
Robi volt ott, Tündi, Ödön, Tünci, én és Tündi huszonkét éves bátyja akit már jó sok éve nem láttam.
Mint azt megtudtuk, az autós pihenő tele volt, úgyhogy mentünk a Tacsi-árokra. Ott is foglalt volt mindegyik sütő hely. De Robi megoldotta. Odafurikázott egy elhagyatott házalaphoz. Azon állította fel az állványt.
-Biztos, hogy itt jó lesz? – kérdeztem én, a törvénytisztelő állampolgár. Még nem tudtam pontosan, hogy hová is kerültem.
-Persze – bólintott Robi. – itt már más is rakott tüzet.
Vállat vontam. Nekem nyolc, a személyim azért nálam volt.
Nekiláttak előkészülni a gulyásfőzéshez..
Mi, lányok a hozzávalókat aprítottuk, pucoltuk, amit épp kellett. A fiúk a fával és a baltával szerencsétlenkedtek, Robi pedig vizet hozott.
Tíz perc elteltével már vígan rotyogott a gulyás.
A lányokkal beszélgettünk, nosztalgiáztunk, iszogattunk. Ekkor a nagy pletykázást félbeszakította Robi hangja.
-Hamarosan kialszik tűz. Hozni kéne még fát.
Senki sem mutatott hajlandóságot. Felálltam a kőperemről.
-Majd én hozok.
-Ugyan már Pat – fogta meg a karom Tündi. – Majd a fiúk hoznak.
Az ücsörgő két fiúra néztem. Engem néztek, vagy épp a sörüket. Tündire sandítottam
-Nagyon hihető.
Ezzel útnak is indultam fel az erdőbe. Ijesztő volt elsőre. A táborunk eltűnt. Csak hangfoszlányokat hallottam. Mire úgy éreztem, hogy elég fát összeszedtem, elindultam lefelé. Ekkor ismeretlen férfihangokra lettem figyelmes. Kicsit sietősebbre vettem a figurát.
Amint kiértem a fák közül, négy-öt ismeretlen srácot pillantottam meg.
Egy magas, szemüveges csávó köszönt is, majd visszaköszönve megkerültem egy IFA plató hátú, fogszabályzós srácot. Felmentem a bográcshoz.
Kicsit remegett a lábam. Mennyi helyes srác. Alig mertem körbenézni, vagy akár komolyabb mozdulatokat tenni. Zavarban voltam. Láthatóan két barátnőm teljesen természetesen vette a srácok jelenlétét. Ők már nyílván ismerték őket.
Letettem az ölnyi fát Robihoz, majd felnéztem a mellettem álló srácra.
Piros-fekete futócipő, sötétbordó melegítő gatya, fekete kitűrt póló és a gatyához illő cipzáras felső.
Sötét haja a tarkóját verdeste és hátra volt simítva egy fekete UFO szemüveggel. Az arca gyémánt alakú, álla és arccsontja markáns, orra kicsit nagy, és egyenes. Amolyan zsidó-orr. A szemei picik voltak és sötétek, nem tudtam pontosan kivenni, hogy milyen színűek. Szemöldöke kicsit vastagabb és fekete. Arca bal oldalán, az állánál egy kisebb anyajegy látszódott. Egyik keze a csípőjén, a másikban cigarettát fogott. Jobb csuklóján egy vastag fekete bőr, szegecselt karkötőt viselt.
Felegyenesedtem és ránéztem. Nem tudtam kitérni, egyenest a szemébe. Egy pillanatra megbabonázott. Fekete! Fekete szemei voltak. Vagy nagyon-nagyon sötét barnák. Nem tudtam eldönteni. Aztán hírtelen kacsintott egyet felém.
Meglepődtem. Ez most nekem szólt? Vagy képzelődtem?
Visszamentem a csajokhoz. Leültem és meghúztam a narancsleves üveget. Kiszáradt a szám, ahogy újra ránéztem. Talán egy fiatal buldoghoz tudnám hasonlítani. Nevetőráncok húzódtak a szája körül.
Aztán… HOPP! Ismét kacsintott! Akkor nem tévedtem. Jól láttam. De képtelen voltam elhinni. Csak nem vonzónak talál ez a vadidegen srác?
Később Tündiék lehívtak a tóhoz. Rágyújtottak, majd mind ketten felém fordultak.
-Helyesek bátyám haverjai, nem? – kérdezte Tündi.
-De igen – bólintottam és elfogadtam a felém nyújtott cigit. Erre a térd remegtető élményre, muszáj volt rágyújtanom!
-Neked ki tetszik? – kérdezte Tündi.
-Igazából egyik sem igazán az esetem – mondtam szerényen. – De ha már kérdezitek, az a bordó nem rossz.
Összenéztek.
-Milyen bordó? – értetlenkedett Tündi.
Tünci láthatóan erősen gondolkodott, végül a megvilágosodás kiült az arcára.
-Szerintem Páterről beszél – címezte ezt Tündinek.
-Arról beszélsz, akin melegítő együttes van? – fordult hozzám Tündi.
-Igen – bólintottam – Nem rossz. És még kacsintott is felém Kétszer – mondtam izgatottan. Új élmény volt.
Tündi mélyet sóhajtott.
-Őt nem ajánlom.
-Miért?
-Mert nem hozzád való.
-Van barátnője? – kérdeztem. Valahogy Kóczán Balázs angyali arca kiröppent a fejemből arra a délutánra. A helyét egy magas, morózus, ördögi kép vette át. Micsoda ellentétek!
-Tudtommal most nincs – mondta Tündi. – De úgy váltogatja a nőit akár más az ágyneműt. Úgyhogy nála soha nem lehet tudni – ezzel vállat vont. – Neked nem egy ilyen pasi kell. Főként nem elsőre. Kihasználna. Nem nézem gyengédnek. Habár ki tudja. – újabb slukk.
-Beszéljek vele az érdekedben? – fordult hozzám Tünci. – Úgyis beszélnem kell vele, hogy szálljon végre le a húgomról.
-Nem. Inkább ne. Csak jól néz ki. Bejön. Talán én is neki. Élvégre kacsintott.
Szerintem rám hagyták, had ábrándozzak. Legalább már nem Kóczánról jajgattam, hogy milyen szar nekem nélküle.
-Ábrándozni szabad – vontam vállat.
-Nem is tiltottunk meg – mondta Tündi. – De vigyázz, nehogy bele szeress. Nem éri meg. Ahogy Kóczán sem – ez volt a végszó.
Hetedik fejezet
2006 november 23. | Szerző: Joyo
Hetedik fejezet:
Ez egy ideig így ment. A hetirendem szinte mindig ugyan az volt! Délelőtt suli, hallgatni Didóék baszogatásait, kínozni magam mikor megláttam a Kóczán-Edina párost, túlélni a délelőttöt, majd valamit enni, aztán hetente kétszer kondi, egy-másfél óra mozgással. Este, ha volt rá elég energiám, még tanulni is.
Ez így ment heteken keresztül. Észre sem vettem, olyan észrevétlenül siklottunk át az áprilisba.
Éppen Szpidit sétáltattam hátul a réten. Jó idő volt. Végre elrakhattam a szekrény mélyére a télikabátomat és a nagyon vastag kötött pulcsikat.
Most csak egy póló, felette lenge ing volt rajtam, farmer-tornacsuka párosítással. A hajam szokás szerint copfban.
Kellemes langyos szél fújt az arcomba. Élveztem a simogatását.
Ekkor valaki a nevemet kiáltotta nem is olyan messze.
Megfordultam. Meglepetésemre Tündi jött felém a kis kitaposott ösvényen. Nyakán átvetette a pórázt, két keze zsebre vágva. Hosszú szőke haját fújta a szél. Laza tempóban közeledett, mint mindig. Tangó, a zsemle-fekete tacskó előtte baktatott.
-Szia Pat – mosolygott.
-Szia Tündi. Pár hónapja színedet se látni.
-Rendszerint a garázsban ülök a többiekkel – mintha ezzel mindent megmagyarázott volna.
-Miféle garázsban? Milyen többiekkel?
-Barátom egyik haverjának van egy garázsa a IV. Laciban. Ott szoktunk összegyűlni jó páran. A fiúk isznak, mi, Tüncivel meg eldumálgatunk, meg bagózunk – magyarázta Tündi. – Ha gondolod egyszer, gyere el.
-Rendben. Úgy sincs nagyon dolgom mostanában – mondtam. – Jó volna a társaság.
-Hogy-hogy? Nincs senki? – értetlenkedett Tündi. Azért ismeret már egy ideje, még ha évekig most nem is láttuk egymást. Tudta, hogy mennyire nyílt vagyok és barátkozó.
-Nem igazán akad senki, akivel értelmesen el tudnék dumálni abban az osztályban. Úgyhogy szívesen veszem a meghívásod. Mikor?
-Akár ma is. Vidd fel a kutyát. Lent megvárlak – ajánlotta.
Kapva kaptam az alkalmon, hogy végre kiszabaduljak a mókuskerékből.
Miután Szpidit felvittem és szóltam anyáéknak, hogy Tündivel elmegyek kicsit beszélgetni, még örültek is. Lassan már kezdtem olyan lenni, mint egy vakond. Esténként semmi más, mint, hogy bent fekszem a szobámban és nézem a tévét.
Szinte száguldottam lefelé a lépcsőn. Tündi a ház előtt várt rám. Tangó a rózsabokrokat jelölte meg éppen.
-Akkor mehetünk? – kérdezte mosolyogva Tündi.
Bólintottam.
Végre olyan ember társaságában vagyok, családon kívül, aki kedvel, és akivel jólérzem magam.
Átvágtunk a réten kitaposott kis ösvényen, ami összekötötte a két párhuzamos utca háztömbjét.
Tündi belépett egy ikergarázsba. Én kicsit bátortalanul követtem.
Odabent két srác ült. Az egyik egy nyurga, kopaszodó, húszas éveinek közepe felé járó srác ült egy rozoga kondigépen és éppen valamit bütykölt egy asztalnak kikiáltott támla nélküli széken.
Mikor beléptünk felénk nézett. Ovális arca és közepesen tág, mazsola színű szemei voltak melyeket vékony szemöldök árnyékolt.
-Csá – mondta Tündi köszönés képpen.
Én is köszöntem, még mindig bátortalanul.
A másik srác egy nálam jóval, talán egy fejjel alacsonyabb volt. Egy kerek, támla nélküli széken ült és épp cigit sodort magának, amit nagyon gyorsan el is dugott amint észrevett.
-Ő Pat – mutatott be Tündi.
A garázs tulaj a nyurga, magas srác volt, Tomi, mint kiderült a bemutatkozásból. A másik, mackó alkatú, kis híján kopaszra nyírt, körszakállas srácot Ödönnek hívták. Végül befejezte a cigi sodrását, s Tomival ketten el is szívták.
Mi Tündivel leültünk beszélgetni.
Hamarosan még egy ismerős is beesett. Várnagy Tünde, azaz Tünci. Őt is kábé három-négy éve nem láttam. Hosszú, vékonyszálú barna haját vállígérőre vágatta és szőke melír csíkokat tetetett bele. Mandulavágású zöldesbarna szemei meglepődve csillogtak, kis rózsaszín baba szája mosolyra húzódott.
-Nahát! Szia Pat! – borult a nyakamba. Nem volt sokkal kisebb, mint én. Talán négy-öt centivel. – Hát te meg?
-Tündi hívott. Rég beszélgettünk.
-Hát mi is – húzott oda egy harmadik, az utolsó piros, kör alakú széket.
-Tudom – bólintottam.
-Mi van veled mostanában? Meg vagy?
-Meg – mondtam bőbeszédűen.
-Pasi téren, hogy állsz? – ez volt Tünci kedvenc témája.
Erre mégis mit mondhattam volna? Hogy nullán? Ez még igaz is.
-Most sehogy. Már lassan egy éve nincs barátom. Ráadásul, aki nekem tetszik srác a suliban, mindig mással jár – mondtam vállat vonva. Már annyira nem borultam ki tőle, kezdtem megszokni.
Tünci együtt érzően megfogta a térdem.
-Az ilyen sajnos megesik. Ilyenkor új préda után kell nézni.
Úgy néztem rá, mintha azt mondta volna, hogy mégiscsak a Nap forog a Föld körül.
-Az nem megy olyan könnyen – ráztam a fejem.
-Miért nem? – szólalt meg végre Tündi is. Eddig azzal volt elfoglalva, hogy rágyújtson.
-Mert már lassan hat éve bele vagyok esve – mondtam kicsit szégyenlősen.
Tünci pislogott, mint pocok a lisztben.
-Hat éve? Hogy a francba?
-Úgy, hogy még mikor ötödikes voltam, egy matekkorrepetítorhoz jártunk. Azóta sokat változott. Még jobban tetszik. Férfiasodott.
-Nem sok az a hat év arra, hogy reménytelenül szerelmes legyél? – kérdezte Tündi. – És a volt pasid?
-Na jó, kiseb-nagyobb megszakításokkal hat év – vontam vállat.
Tünci is rágyújtott. Engem is megkínáltak, de visszautasítottam. Furcsán néztek rám.
-Kilencedikben kipróbáltam az osztálytársaim erőltetése miatt. Egy ideig szívtam is. De aztán abbahagytam – magyaráztam.
-Majd mi megint rászoktatunk – kacsintott Tündi.
Elmosolyodtam. Már ennyi beszélgetés után is úgy éreztem, hogy itt jobb helyem lesz, mint korábba a Saca-Csilla párosnál.
-És, hogy van Saca? – kérdezte Tünci nagyot slukkolva.
Kicsit elkomorodtam.
-Már rég nem lógok vele.
A zöldes-barna szemek elkerekedtek.
-Hogy-hogy? Hiszen mióta csak ismerlek, folyton együtt mászkáltatok.
Vállat vontam.
-Fogalmazzunk úgy, hogy nemigazán valljuk ugyan azt a barátságról. Neki már nem nagyon kellett az enyém. Megsértett a viselkedésével és sok mindenre csak most jövök rá és ismerem el, hogy így volt.
-Mesélj – mondta nemes egyszerűséggel. Láttam rajta, hogy kíváncsi. Igaza volt, mikor megismerkedtünk, még nagyon dúlt Saca és köztem az a fene nagy barátság. Sülve-főve együtt voltunk. Egy pad, együtt mentünk suliba, együtt jöttünk el, délután is együtt voltunk. Így visszagondolva, egy pöttyet már sok volt belőle.
Elmeséltem neki az egész sztorit.
-A végén már tényleg úgy éreztem, hogy én vagyok köztük a „rút kiskacsa” aki felett anyáskodni kell. Teljesen szétmorzsolták az önbizalmamat. Most azt próbálom újra felépíteni.
-És? Megy? – kérdezte Tündi.
Ismét vállvonás volt a válaszom.
-Fogalmam sincs.
Tényleg nem volt. Az oké, hogy közel két hónapja jártam kondizni, de olyan, hú de sok változást nem tapasztaltam magamon. Bár a teherbírásom és a közérzetem valóban javult. Azt elismerem.
Egy idő után elmentünk sétálni. Messzi nem jutottunk. A ház mögé ültünk le az egyik erkély alá.
-Ez most amúgy sem egy olyan hű de nagyon happy korszakom – mondtam.
-Kóczán miatt? – kérdezte Tündi és újra próbálkozott, felém, nyújtotta a cigis dobozt.
Üsse kő, elfogadtam. Több hónapja nem gyújtottam rá, nem is éreztem szükségét. De ahogy most itt füstöltek körülöttem, rákívántam. Kicsit slukkoltam belőle. Köhögnöm kellett, de hamar visszazökkentem a kerékvágásba.
-Nem, nem csak Kóczán miatt – mondtam. – Minden lány életében van ilyen. Nálam tizennégytől kezdődött és még mindig tart. Ez a Csúnya béka korszak.
Összenéztek, majd szinte egyszerre buggyant elő belőlük a nevetés.
-Hogy milyen korszak? – kacagott Tündi.
-Csúnya béka – ismételtem és nem értettem min röhögnek.
-Ezt olvastad valahol? – kérdezte vigyorogva Tünci.
-Igen.
-Miért volnál te Csúnya béka? – kérdezte Tündi. Slukkolt.
-Nézzetek csak rám. Épp küzdök a kilóimmal, nincs elég önbizalmam, a pasik messzire elkerülnek. Nincsenek barátaim – soroltam. – Még önmagamat sem találtam meg igazán. Épp, hogy kezdek megbarátkozni magammal.
Továbbra is a fejüket rázták.
-Milyen kilóiddal? – vigyorgott Tündi. – Pont jó. A pasik azt szeretik, ha a nőn van mit fogni. Kérdezd csak meg nyugodtan Tomiékat.
Hitetlenkedve néztem rá. Én is újat slukkoltam.
-Akkor mégis miért az anorexiás, kocka hasú modellek a szex szimbólumok? – kérdeztem.
Vállat vontak.
-Az a média meg a sztárok világa. Mi viszont földön járó pasikra vadászunk – mondta Tünci.
-De Kóczán most mégis egy anorexiás tyúkkal jár – mondtam morogva.
-Talán ez a te Kóczánod még éretlen és elhiszi, amit a „divat” diktál – legyintett Tünci. – Ha képtelen felfigyelni rád, hagyd a faszra.
-Nem olyan könnyű, már sokan tanácsolták. Miatta kezdtem el igazából mozogni. Azt mondta kövér, vagyok és igénytelen – mondtam és még mindig elkomorultam, ha eszembe jutottak a koleszosok szavai.
-Dehogy vagy te kövér! – csattant fel Tündi. – Hagyd már ezt a szarságot!
-Akkor nem láttál a télen – mondtam.
-Az télen volt – mordult vissza. – Most viszont tavasz van.
És Különben is! – morogta Tündi. – Ha ilyeneket mondana rólam egy srác, már rég megcsavartam volna a heréit. Mégha olyan régóta tetszene is. Nem értelek, hogy ezek után amiket elmeséltél, hogy többször is kikosarazott, kínoz, ilyeneket mond, még képes lennél összejönni vele. Ez így nem jó. Ez embertelen. Nincs büszkeséged?
Talán kicsit elpirultam.
-Lehet, hogy nincs – mondta halkan.
Megrázta a fejét. Aztán lopva Tüncire nézett. Mintha kommunikáltak volna valamit.
-Annyi biztos – vette át a szót Tünci –hogy az öltözködéseden változtatni kéne.
-Persze. Mit hordjak? Magassarkuban meg miniszoknyában szambázzak? – kérdeztem kicsit felháborodva. Pedig abszolút nem volt sértő, amit Tünci mondott. Talán azért viselkedtem így, mert titokban igenis erre vágytam!
-Nem kell így belecsapni a közepébe – rázta a fejét Tünci. – Talán kicsit nőiesebb ruhadarabok is megteszik. Mondjuk egy topp.
Úgy néztem rá, mint aki szellemet lát.
-Hol vagyok én attól, hogy toppot hordjak?
-Miért? – újabb slukk – nincsen?
-De van. Több is.
-Hát akkor? Miért nem hordod őket?
-Mert van önkritikám – morogtam.
Tünci Tündire nézett.
-Azt hiszem ez a lány segítségre, szorul.
-Na ne! – mordultam fel. – nem kell több anyáskodás. Elég volt nekem Saca meg Csilla.
-Nem is akarok anyáskodni feletted. Csupán utat szeretnék mutatni.
Mélyet sóhajtottam.
-Rendben, kipróbálom a toppot.
-Helyes. Előnye is van – mosolygott Tünci.
-És pedig?
-Például nem sülsz meg a melegben – vont vállat.
-Ebben lehet valami – mosolyogtam én is.
Valahogy úgy éreztem, hogy jó helyre pottyanttam. Talán ez más lesz, mint ezelőtt. Legalábbis reméltem.
Hatodik fejezet
2006 november 16. | Szerző: Joyo
Hatodik fejezet:
Azt hiszem kicsit, belelkesedtem, mert elhatároztam, hogy holnap elmegyek a konditerembe!
Otthon a fürdőszobai tükörben méregettem idomaimat meztelenül.
Hát igen! A hasamra ráfér a felülés, a hátsómra meg a bicikli. Anya azt mondta, kérjek segítséget az ottani csajtól. Neki is ő segített. Csak mondjam meg mire akarok gyúrni, ő pedig ad egy részletes edzéstervet.
Mélyet sóhajtottam és ráálltam a mérlegre.
Hetvennyolc kilót mutatott. Egyértelmű volt, hogy le kell adnom öt kilót. A magasságomhoz a hetven-hetvenöt kiló az ideális!
Fújtattam egyet. Hát igen. Edina, talán ha vaságyastul negyven kiló. Nálam kicsivel alacsonyabb, vállig érő, vékonyszálú, festett fekete haja van. Az arca szép volna, ha naponta nem kenne rá több réteg sminket. Vagy attól olyan szép? Olyan szinten vékony, hogy néha úgy érzem talán anorexiás.
Hát, ha Balázsnak ez tetszik, sajnálom, képtelen vagyok odáig lefogyni, hogy úgy nézzek ki, mint egy jólöltözött fogas! Vagy csak a féltékenység beszél belőlem?
Féltékenység ide vagy oda, kezdett valóban elegem lenni abból, hogy anélkül, hogy leülnék, a gatyámból helyes kis hurkák buggyannak elő.
Szóval másnap fogtam magam és felültem a tizenkettes buszra. Még emlékeztem, hogy hol kell leszállni. A konditerem egy családi ház mögött állt.
Faburkolatú öltözője volt, és kétszintes edzőterme. Amint beléptem az öltözőbe, rá kellett jönnöm, hogy alig vannak. Megcsapott a szaunában használt illó olajok jellegzetes illata. Egyszer kipróbálnám a szaunát is.
Gyors átvedlettem az edzőcuccomba. Az egy nagyon bő melegítő gatyából és egy szintén több számmal nagyobb pólóból állt. A hajamat a tarkómon egy kis gombócba összefogtam.
Az alsó szinten voltak a bemelegítésre, vagy könnyű testmozgásra szolgáló gépek. Aha! Legalábbis én azt gondoltam!
A helység szintén faburkolatú volt. Egy négy fokos lépcső vezetett le oda, s a lépcsővel szemben csupa üvegből álló fal magasodott. A kis kertre nyílt kilátás. Az üveget itt-ott katica formájú üvegfesték díszítette.
Nekem elsőnek az evezőpad volt szimpatikus. Maximumra volt felrakva. Azt még könnyűnek találtam és ráadásul jól is esett. Csak a gyűrűmet nem vettem le, úgyhogy ahogy a fogantyút markoltam, szép kis vízhólyagot produkáltam a tenyeremre.
Eveztem tíz percet. Miután felálltam, rá kellett jönnöm, hogy mégsem volt olyan könnyű, ugyanis alig tudtam elindulni, olyan gyengék voltak a lábaim.
Utána gondoltam hasazom egy kicsit. Még az is a könnyebb kategóriába tartozik. Ötvenig bírtam, azt is úgy nyögtem ki, begörcsölt hasizommal.
Utána egy darabig csak feküdni tudtam. Már fontolgattam, hogy akkor nekem most ennyi elég is volt! De a lelkiismeretem ott marasztalt. Mégiscsak megígértem anyunak, hogy kondizom. Akkor legalább egy órát maradok.
Szemezgettem a taposógéppel, de túl nagy falatnak tűnt.
Felballagtam a felső szintre. Csak ketten voltak még rajtam kívül. Ez csak nőknek szóló konditerem volt. Hála az égnek! Gondoltam. Ha itt férfiak is lennének, nem igazán mernék semmit sem csinálni. Nem is szívesen mutogatnám a hurkáimat.
Ahogy körbenéztem, csupa ismeretlen gépet láttam. Egy-kettőről tudtam csak, hogy hogyan kell használni. Legalábbis valami halvány fogalmam volt róla.
Ott álltam tanácstalanul a terem közepén a sok gép között. Úgy éreztem magam, mint aki elveszett.
-Most mégis mihez kezdjek? – kérdeztem nagyon csendesen.
-Segíthetek valamit? – hallottam meg egy kedves női hangot az öltöző felől.
Odafordultam. A pultnál egy negyvenes évei felé járó, rövid, festett vörös hajú nőt láttam. Az alakja karcsú volt, vagyis inkább kisportolt. Nem hiába, övé volt a terem.
-Igen. Édesanyámtól hallottam erről a konditeremről. Ajánlotta, hogy jöjjek ide – zavarban voltam. – Azt is mondta, hogy nyugodtan kérjek öntől segítséget.
Szerintem látta rajtam, hogy mennyire nyúl vagyok. Mosolygott.
-Mégis mire szeretnél edzeni?
-Fogyni szeretnék combról és fenékről. Azokról főleg. De a hasam sem utolsó.
Végigmért, majd bólintott. Utána a teremben nézett körbe.
-Gyere, mutatom az edzéstervet.
Én pedig követtem, mint a Messiást!
Mire indultam öltözni, gondot okozott a menés és ziháltam. Muszáj volt leülnöm pár percre, míg összeszedem magam. Ennyire még tesiórán sem hajtottam meg magam. Utoljára talán mikor még általánosban kosaraztam.
Patakokban folyt rólam a víz. Alsóneműre vetkőzve megnéztem magamat a tükörben. Talán csodát vártam egy alkalomtól? Még mindig azt az itt-ott túl gömbölyű testet láttam a teljesalakot mutató tükörben, mint korábban. Csupán hulla fáradt voltam és nagyon éhes.
Ez vajon természetes ilyenkor? Csokira vágytam! Végülis anyuék azt mondták, ha mozgok, ehetek édességet nyugodt szívvel. Amint leszállok a buszról, első dolgom, hogy egy kis szelet csokit vegyek magamnak!
Ötödik fejezet
2006 november 15. | Szerző: Joyo
Ötödik fejezet:
Hatalmas sokk ért mikor beléptem a suli ajtaján. Kivételesen nem, azért mert kis híján orra buktam a hókaparó szőnyegben! De az élmény nagyon is hasonlított rá.
A Szép Szőke Herceg a homályos folyosón csókolózott épp a suli talán leggebébb csajával. Az egyik osztálytársnőjével, Gelencsér Edinával.
Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna, majd az a láthatatlan kéz egyre feljebb haladt volna a mellkasomban a szívem irányába. Majd keményen megragadta, mint Balázs Edina fenekét, és egy jó erőset csavart rajta!
Holt sápadtan mentem be a terembe. Még Didóék csípős megjegyzései is leperegek rólam. Szinte sokkhatás alatt voltam. Végig sírtam a kémia órát. Utána nem sűrűn akartam kimenni a teremből, csak ha nagyon muszáj volt.
Ami a legszebb volt az egészben, hogy ezt mások is az orrom alá dörgölték. Kitűnő alkalmat adott a koleszosoknak, hogy piszkáljanak vele. Na igen, én pedig a sírás határán jártam. De igyekeztem visszatartani. Majd ha egyedül leszek. Akkor kiengedem.
De addig is tűrtem és tűrtem. Volt mit aznap!
-Láttad, hogy ki sétálgat az osztály előtt? – telepedett le Sziszi a mellettem lévő padra.
-Ki? – kérdeztem. Pedig nagyon is tudtam. És nagyjából a folytatást is.
-Kóczán. Összejött ám Edinával – mondta. Arcára sajnálkozó maszkot öltött. Nagyon tudtam utálni az ilyet. De ha most visszaszólok, csak ronthatok a helyzeten.
-Igen, már értesültem róla. Láttam a saját szememmel.
-Sajnos nem tehettünk semmit az érdekedben Pat – mondta Sziszi vállat vonva.
-Ezt, hogy érted? – ez tényleg új volt.
-Beszélni akartunk vele az érdekedben – csatlakozott barátnőjéhez Didó a maga laza módján. Ő is az „úgy sajnállak Pat!” figurát adta.
Ide az Oscar-díjat! Ez az alakítás díjat érdemel!
-Persze nézett ránk, hogy mi közünk hozzá. De mi próbáltuk kiszedni belőle, hogy neked miért nem adott soha esélyt – mondta Sziszi.
-És? – ébredt fel bennem a kíváncsiság.
Összenéztek.
-Azt mondta nem vagy az esete – vont vállat Didó.
-De a súlyáról és a kinézetéről is tett megjegyzést – emlékeztette őt Sziszi. – Ha jól emlékszem nem volt túl kedves.
-Na igen. Kinek tetszene az, ha dagadtnak, vagy kövér disznónak titulálnák? – kérdezte Didó Sziszit.
Hírtelen ki lettem zárva a beszélgetésből. Csak hallgattam. De bárcsak be tudtam volna csukni a füleimet. Ha bedugom őket az ujjaimmal az túl feltűnő lett, volna?
-Ráadásul igénytelennek is nevezte, ne feledd – hallottam meg újra Sziszi hangját.
-Tényleg – csapott a homlokára Didó. – Ez ki is ment a fejemből.
Ekkor felém fordultak.
-Szóval…,hogy is mondjuk finoman. Nincs túl jó véleménnyel rólad – mondta lesajnálóan Didó.
-Azt hiszem ennél finomabban nem tudtátok volna előadni lányok – mondtam. Igyekeztem fapofát vágni, de láttam rajtuk, hogy nagyon elégedettek önmagukkal. Alaposan beletapostak a lelkivilágomba. A mai adagot tömören meg is kaptam! Hurrá!
Szóval ez a véleménye. Ez remek. Így soha a büdös életbe nem jöhetek vele össze.
Ekkor megjelentek az osztály küszöbén. Balázs és Edina is. Benéztek. Először csak körbe, hogy ne legyen túl feltűnő. Aztán egyenesen rám. Balázs csak mosolygott, Edina szintén, önelégülten. Na igen, az álompár! Basszus! És ezt én mondom, aki fülig bele van esve a srácba?!
Ahogy Balázst néztem, egyre önelégültebb lett ő is. Ekkor leesett!
„Ez a faszi élvezi, hogy kínozhat!”
Baromi rosszul esett! Főleg, mert ismerte az érzéseimet. És most mégis ország-világ, de főképp előttem mutogatja, hogy ismét jár valakivel! A pofám leszakad!
Végül Edina Domrádi Tamarához fordult, aki közvetlenül az ajtó melletti padban foglalt helyet.
-Mond meg a kis barátnődnek, hogy szálljon le Balázsról. Velem jár. Ha még egy levelet meglátok, amit az a kis picsa írt, nekimegyek és megtépem – mondta lángoló szemekkel, majd összeölelkezve távoztak a teremből.
Én is csak néztem. Edina eléggé megnyomta a „Balázs” és a „velem jár” szavakat. Eléggé ahhoz, hogy még a leghátsó ablakig is elhallatszódjanak.
Olyan volt akár egy anyatigris. Hűha! Nem kéne cicázni ezzel a csajjal! Szép hosszú fekete karmai voltak, ahogy innen láttam!
Tami pedig csak nézett. Nem is igen értette, hogy Edina miért vele üvöltött. Mert ez az orgánum megfelelt már az üvöltözésnek is.
Persze még aznap, amint beestem a virágboltba, anya azonnal kiszúrta, hogy valami nem stimmel. Nem volt nehéz, épp hüppögtem, úgy próbáltam visszafojtani a sírást. De nem ment. Odasiettem anyuhoz, a karjaiba borultam és vadul zokogni kezdtem.
-Már… már… már megint… hüpp… jár valakivel!
Anya a fejét rázta.
Szerintem már elege volt ebből a Kóczán-mániából. Mint mindenki másnak is a környezetemben.
Anya megsimogatta a hajamat.
-Nyugodj meg kicsim. Annyiszor mondtam már, hogy hagyd őt a fenébe. Nem éri meg, hogy tönkre tedd magad egy ilyen kis pöcs miatt.
-De hát szeretem – mondtam.
Anya megcsóválta a fejét.
-Csak kínzod magad.
-Csalódtam. Olyan sértő dolgokat mondott rólam.
Anya felkapta a fejét.
-Mégis miket?
-Végülis Didó és Sziszi tolmácsolta. Úgyhogy nem tudom, hogy mennyi lehet belőle az igazság.
-Mégis mit? – ismételte anya. Látszott rajta, hogy kezd ideges lenni.
-Hogy kövér disznónak tart, meg igénytelennek.
Anya felől mély sóhaj hallatszott.
-És a fogyókúrád?
-Abbahagytam. Nem bírom, hogy csak ennyit ehetek – mondtam. – Rosszul vagyok reggelente attól az egy zsemlétől. Nekem ennél többre lenne szükségem.
-Igen. Mondjuk mozognod kellene.
-De én már mondtam, hogy…
-Nem is tömegsportra gondoltam Pat – mondta anya. – Tényleg csak a javadat akarjuk apáddal. Tudom, hogy szoktad magad a tükörben nézegetni. És azt is tudom, hogy nem tetszik a látvány. Hogy akarod elérni, hogy egy olyan ember, mint Kóczán Balázs belédszeressen, ha még saját magadat sem szereted?
Lehorgasztottam a fejem. Lehet benne némi igazság.
-Hidd el kicsim, ha mozogsz, jobb lesz a közérzeted is.
Ránéztem.
-Akkor mégis mit javasolsz? A kocogást nem bírom a térdem miatt. Tömegsportot a lelki terror miatt.
-Járjál kondizni – mondta anya nemes egyszerűséggel. – Az egy nagyon jó hely, ahová én is jártam.
-Tudom melyik az. Volt mikor elkísértelek
Tényleg jól fel van szerelve, emlékeztem vissza. És még diákkedvezmény is van.
-Már próbálkoztam ott Csillával. Nem voltam túl kitartó. Nincs is kitartásom – mondtam.
-És ha az lebegne a szemeid előtt, hogy leadd a kilóidat? – kérdezte anya. – Csak próbáld meg. Heti két alkalom. Én is úgy mentem. Nekem jót tett. Nem vagyok én sem az a nagy sportember. De azt bírtam. És utána még jól is éreztem magam.
-Na jó. Kipróbálom. De egyedül?
-Szerintem egyedül jobb. Úgy csak a kondizásra tudsz figyelni.
-Na jó. Megteszem – adtam be nagy nehezen a derekamat.
Emlékszem milyen volt Csillával odamenni. Igazság szerint csak röhögtünk egymáson. Nagyon meg sem erőltettük magunkat. Talán majd most.
Belenéztem a tükörbe miután anya bement a raktárba.
-Tényleg igénytelen volnék? – kérdeztem magamtól csendesen.
A hajam össze volt fogva egy copfba, megint a több számmal nagyobb piros pulcsim volt rajtam és farmer.
Anya mindig azt mondja, hogy lenyalom a hajamat azzal, hogy lófarokban hordom. Nekem ez a leggyorsabb reggel. Türelmem sincs bánni a hajammal, annyi van. Nemrég vágattam le. Kicsivel a vállam alá ért vastag világosbarna lobboncom. A szemeim most pirosak voltak a sírástól. A bőröm hó fehér. És persze a pufi pofazacskók! Nomeg a kezdődő toka. Ennek véget kéne vetni! Sürgősen! Inkább elfordultam a tükörfaltól.
Negyedik fejezet
2006 november 14. | Szerző: Joyo
Negyedik fejezet:
A harmadik nap után elbuktam! Na igen, mondtam, hogy nincs túl nagy akaraterőm!
Képtelen vagyok így enni. Hogy megszabják mikor és mennyit! Ráadásul semmi édesség! Pont itt volt a bökkenő! Mikor hazamentem még senki nem volt otthon Szipidin, a coccer spánielemen kívül. A spejz szabad préda volt. És a kenyértartóban lévő kibontott tábla csoki is. Nem tehettem ellene semmit. Szinte hallottam, ahogy hívogat!
„Gyere. Vegyél el. A tiéd vagyok!”
Hát letörtem egy sort és megettem. Tudom, hogy képtelen vagyok folytatni a fogyókúrát.
Nem is tudom, minek kellene a szemeim előtt lebegnie. Egy eszményi alaknak? Létezik egyáltalán olyan?
Bementem a szobámba és nekiálltam, hogy folytassam tovább a regényírást. Egész belejöttem mostanában. Csak úgy ontom magamból a fejezeteket! És anya szerint jó. Hétvégenként fel szoktam neki olvasni, amit írtam. Persze megmondja, ha valami nem jó. Nem elfogult velem szemben, és ez nagyon jó. Így tudok fejlődni.
Mostanában egy fantasy regény írok. Különböző természetfeletti lényekkel meg emberekkel. Varázslattal, bűbájjal, szerelemmel, szenvedéllyel. Na igen! Minden olyannal amit én is szeretnék átélni. Nem kimondottam a harcolós jelenetekre gondolok, vagy , hogy nekem is lehetne valamiféle varázserőm. Inkább a szerelmi jelenetekre gondolok.
Hát igen. Szívesen belesimulnék Kóczán karjaiba. És nem lökném el magamtól, ha megcsókolna.
Vajon milyen lehet a csókja? Szenvedélyes, Vagy éppen lágy? Milyen érzés lehet hozzáérni a bőréhez? Vajon beleborzongnék, ha belesimítana a hajamba?
Mélyet sóhajtottam és igyekeztem felébredni. Azt hiszem, hogy ez jó ideig rejtély marad.
Hátradőltem a székemben. Volt az asztalomon egy bekeretezett kis kép Kócszánról. Még a tizenhatodik születésnapomon készült. Nagyon örültem, hogy eljön. Nem mondta biztosra. Habár nem volt felhőtlen az örömöm. Szinte még ma is hallom!
„-Saca is ott lesz? – kérdezte az uszodában mikor belé és Rádlerbe botlottunk Csillával. A szívem nagyot dobbant mikor megpillantottam a padon ülve egyszál úszógatyában. A felsőteste feszes volt, még kamasz. Persze, ha én tizenhat voltam, ő lehetett talán tizennyolc.
-Igen, ott lesz – mondtam végül. Nem akartam kockáztatni. Annyi pasit ő szerzett, meg aki nekem is tetszett. Mindig őrá buktak.
-Lehet, hogy benézek. Nem mondom biztosra – mondta.
Én már annak is örültem, hogy egyáltalán fontolóra vette a meghívásom. Rádler persze igent mondott.
Végülis eljött a bulimra és még jól is szórakozott. Persze én igencsak el voltam zárva tőle.
Mint ünnepelt, az asztalfőnél ültem. A jobbomon Rádler, a balomon Saca egyik braek-es haverja.
Rádler mellett Kóczán ücsörgött a szemben ülő Szabolccsal (ő Saca bátyja). És persze Saca hol máshol ült volna, mint Kóczán mellett! Azt hittem az agyam eldobom!
Persze jó dolog is történt azon az estén. Megkaptam életem első pusziját Kóczántól mikor búcsúzott.”
Most ott ültem és nézegettem a képet. A szélei és a hátulja egy kicsit pirosas volt a viasztól, ami ráfolyt.
Na igen, voltam annyira elvakultan szerelmes, és még vagyok is, hogy megpróbáltam szerelmi bűbájt rakni rá, hogy szeresen.
Na és persze nem sikerült. Legalábbis nem láttam változást a viselkedésében. Esetleg naponta többször belefutok a folyosón, vagy csak én nézem be ezt is magamnak! Erre is hajlamos vagyok. Annyira vágyom a szerelmére, hogy bármire képes vagyok. Még a legtiltottabb dolgokra is. Mint a mágia.
Mélyet sóhajtottam. Anya óva intett. Ismerte a boszorkányság legfőbb szabályát!
„Igába hajt a hármas, kiadsz egyet, visszakapsz hármat!”
Ami annyit tesz, hogy bármilyen célra is használom a mágiát, azt háromszorosan vissza is kaphatom! Akkor már rég megtörtént volna. Ezt már közel egy éve csináltam. Pont Valentin-napkor. Gondoltam az a nap megfelel. Hajnalban. Telihold volt. De azt hiszem többet nem fecsérlem feleslegesen az alvásra szánt időmet. Aznap nagyon fáradt is voltam.
Leraktam a képet és mélyet sóhajtottam.
Most így belegondolva, majdnem összejöttek Sacával! Mert én voltam akkora hülye, hogy elvittem magammal még tavaly az egyik suli diszkóba. Ott megtetszettek egymásnak. És én már nem tehettem ellene semmit. De mégsem lett köztük semmi. Csak telefonon beszélgette, Saca, mint valami kiskutya járt utána. És meg akarta verni az akkori barátnőjét. Én nagyon elleneztem ezt a verés dolgot. Csilla pedig épp ellenkezőleg. Még segített is volna neki.
Na ja, hozta volna a haverjait. Saca sem a saját kezével csinálta volna. A bátyja haverjaival.
Az ilyet én sosem csíptem! Talán ezért is lógtam ki közülük.(Többek között!)
Harmadik fejezet
2006 november 13. | Szerző: Joyo
Harmadik fejezet:
Vajon miért van az, hogy a pubertás korban lévő emberek kedvenc hobbija, hogy piszkálják a másikat? Kipécézik maguknak a náluk gyengébb alanyt, és addig szekálják, amíg szegény szerencsétlen vagy sírva berohan a vécébe, vagy legszívesebben be sem jönne suliba.
Én is ilyen voltam. Legszívesebben beteget jelentettem volna egész évre. De hát az képtelenség!
Odaértem a kapuhoz. Előttem magasodott a Lippai kétszintes kis épülete. Nem volt benne sok osztályterem. De hát járt oda talán kétszáz diák. Rossz híve volt az iskolának. Egy ideig vállalta, hogy azokat a diákokat begyűjti, akiket sehova máshova nem vettek fel. Így eléggé színessé válta a paletta.
Volt ott punk, rocker, drogos, rosszhírű lányok, de ahogy teltek az évek, és más iskola vette át a begyűjtő szerepét, kezdett felfrissülni az állomány. Az én korosztályommal bekerültek oda olyan diákok is, akik valóban tanulni mentek oda nem csak kényszerből.
Belépem a hatalmas udvarra. Előttem a kis parkoló, leghátul a tankert nyitott kapuját láttam. Amint balkéz felé bekanyarodtam, először a vörös téglaburkolatos étkezőt, majd a vele egybe épített, szintén vörös téglás kollégiumot láttam meg ami még a rendszerváltás előtti időkből származott. Jobb kéz felől pedig az iskola piszkosfehér, sátortetős főépületét. Beléptem a bejáraton. Kis híján orra buktam. Nem vettem észre, hogy kiterítették a jókora hókaparó szőnyeget a lépcsők elé.
-Na- suttogtam – jól kezdődik a nap!
Kuncogást hallottam a hátam mögül. Görcsbe rándult a gyomrom.
-A francba! – motyogtam.
Pontosan az sétált el mellettem aki előtt a legkevésbé sem akartam szerencsétlenkedni!
Pirosas edzőcipő, sötétkék bő farmer, fekete-szürke pufi kabát. Végül megláttam a hosszúkás vigyorgó arcot már a lépcső tetejéről. Szerintem nagyon piros lehettem, ahogy belenéztem a csillogó hihetetlenül kék szempárba. A bőre fehér volt, zselével tüsire felállított haját pedig frissen hidrogéneztette. A szívem hevesebben dobogott. Még egy utolsó vigyorgó pillantást vetett rám mielőtt eltűnt volna a homályos folyosón.
-Pat, megvagy azért? – kérdezte egy másik ismerős felsőbb éves srác. Rádler László. Kicsivel alacsonyabb volt, mint én, a szemei zöldesbarnák. A bőre kreolos, sötétbarna haja kócosan meredezett miután lehúzta róla a sapkáját. Kedvesen mosolygott. Talán ő volt az egyetlen felsőbb éves, akivel tényleg jóban voltam és nem csak kényszerből köszöntem neki. Persze az ő, talán barátságnak mondanám, is akkor szereztem, mikor még Csillával járt. Persze az sem mondható járásnak. Pár hétig tartott. Amúgy sem illettek össze.
-Persze. Már megszoktam, hogy mindig beégek Kóczán előtt – mondtam még mindig pirosan. Mindegy, legalább ráfoghatom, hogy a hideg csípett pírt az arcomra.
-Hagyd a csudába – legyintett, majd ment tovább.
A termük közvetlenül a miénk mellett volt.
Mély levegőt vettem és elindultam az osztályom felé.
Már a küszöbről vad nyerítéseket hallottam.
Láttam, hogy az ablakfelőli padsorban akkor foglal helyet Veres Noémi, egy testes alkatú lány. Nálam testesebb volt. Hosszú sötétbarna haját copfban hordta, bő pulcsit vett fel és bársonyfarmert. Frufruja a szemeibe hullott. Láttam rajta, hogy nagyon kikészíti a többiek cukkolása. Nem tehetett róla, ilyen volt az alkata. Ez génektől is függ.
Persze ezt koleszos osztálytársnőim nem vették figyelembe! Mindig lónak csúfolták. Már hogy akkora fara van, mint egy lónak! Engem a hosszúkás arcom miatt piszkáltak így a felsőbb éves lányok. Pedig ezek is csak gének. Bár hiába mondom, akkor is rosszul érint olyas valakit, akinek alig van önbizalma.
Beléptem én is a terembe.
-Na! Itt a másik! – hangzott egy vörös hajú csaj hangja, Sziszié.
-Mivan boszi? Ma nem seprűvel jöttél? – szólt egy szőke, ő volt Didó.
-Dehogy is nem! – vihogott Sziszi. – Nem látod a haját?
Mélyet sóhajtottam és igyekeztem összehúzni magamat a sarokban, ahová nemrég költöztem Csilla mellől.
Most én is az ablak felöli sorban ültem leghátul és legbelül az ablaknál.
Felakasztottam a kabátom. Előpakoltam az órára. Matek.
Tényleg csak arra összpontosítottam, hogy túléljem ezt a napot is!
Más választásom nem volt.
Szünetben kimentem az udvarra egy kis friss levegőt szívni. Muszáj volt. Bekaptam egy újabb hányingercsillapító gyógyszert. Korgott a gyomrom. Csupán egyetlen zsemlét ettem reggel egy kis tejeskávéval. Most be kell érnem a reggel vásárlót almával és körtével délig.
Lehet, hogy kár volt kimennem, ugyanis ekkor egy hógolyó süvített el az orrom előtt alig pár centire.
Az érkezés irányába néztem.
Felsőbb éves fiúk pécéztek ki maguknak fiatalabb áldozatokat. Valakit épp akkor fürdettek a majdnem térdig érő hóban.
Ekkor röpült a következő. Alig tudtam félrehúzni a fejemet. Még jó, hogy legalább a reflexeim jók!
-Basszus. Mi van? Bandzsa vagy, hogy nem tudod eltalálni? – szólt oda neki az egyik csajt fürdető srác.
A hang ismerős volt. Aztán a ruha is. Végül felegyenesedett. Alacsony srác volt, fekete sapkában és kék télikabátban. Kezei pirosak voltak a hideg hótól. Arca kerek, modora machos. Hát igen, ő volt Kovács Zoltán, alias Kovi. (Nem, nem szokott pornó filmeket forgatni. Bár kinézem belőle! )
Egy ideig titokban jártak Sacával. Akkor azt hittem, hogy kedvelem. Nem utáltam, nem kedveltem most már. Egyszerűen közömbös volt. Kár volt elméláznom Kovi beszólásán. Ekkor ugyanis olyan váratlan támadás ért, hogy seggre ültem a jeges havon. Teljesen beterített a hó, még a ruhámba is befolyt. Pokolian szar érzés volt!
Kóczán állt a fejem mellett, erre a piros sportcsuka vezetett rá. Nevetett. Kiéreztem belőle a kárörvendést. De hát mit várhattam volna? Tudta, hogy tetszik nekem. Ismert is már egy ideje. Még anno egy korreptanárhoz jártunk matekból.
Mindig is szerettem volna összejönni vele, de folyton kikosarazott. Nem értem. Ennyire ronda lennék? Na igen, a fölöslegek. De hát részben miatta is szedtem fel. Bánatomba rengeteget tudok enni. Főként édességet!
Most pedig ott hevertem a lábai előtt tetőtől-talpig havasan és kicsit vacogtam.
-Láttátok ezt? Úgy megdobtam, hogy elesett – büszkélkedett barátainak Kóczán Balázs.
Azt persze nem tette hozzá, látták, hogy egy akkora hógolyóval nyomott fejbe, ami megfelelt volna egy nagyobb hóember fejének!
Na mindegy. Ez nem volt fair játék.
Persze fel sem segített, ment újabb áldozat után nézni.
Nagy nehezen feltápászkodtam és levertem magamról a havat. Utáltam mikor a ruhámba is bemegy. Megráztam a fejemet is. Megigazítottam a sapkát. Kár volt, ugyanis ekkor kábé három srác ragadott meg és lökött bele a hóba. Egy kézzel szórta, a többiek rúgták rám a havat. Egy még hógolyóval is megdobott. Pont szájon. Legszívesebben elbőgtem volna magam. Mi van itt? Mikor végre leesik az a nyamvadt hó, az összes hímnemű egyed megvadul és minden csajt, vagy gyengébb srácot megfürdetnek. Még jobban belement a hó a ruhámba. Ez csak azért rossz nekem, mert nagyon könnyen megfázom. Nem akartam beteg lenni, habár akkor legalább egy hétig nyugtom lenni csesztetőimtől!
Mikor végre abbahagyták, én ott feküdtem félig hó alatt. A fiúk csak vigyorogtak. Rádler is, de ő és Kovi legalább a kezüket nyújtották, hogy segítsenek felállni. Kicsit megalázónak éreztem, hogy ott fetrengek a tujabokrok alatt teljesen elázva.
Felálltam és újra leporoltam magam. Utána igyekeztem minél gyorsabban bemenekülni az épületbe. Még azért egy-két hógolyó röpült utánam. Azok mind az üvegen és a fán kenődtek szét.
Bent a teremben sapkám, kesztyűm, sálam a radiátorra fektettem. Sőt még én is odabújtam, hogy felmelegedjek. Baj nélkül akartam kikecmeregni ebből az átkozott télből!
Második fejezet
2006 november 12. | Szerző: Joyo
Második fejezet:
Hétvége volt, én pedig otthon múlattam az időt. Keresztben feküdtem a kihúzhatós ágyon, ami alig volt magasabban a padlótól, mint egy gördeszka. Egy biztos, ha egyszer is lefordulok az ágyról, nem esem nagyot!
Ment a tévém, előttem egy kisebb doboz sütemény hevert és várta a következő rohamot. Néha úgy érzem, hogy nem tudnék édesség nélkül élni! Erről nem, tehetek. Lehet, hogy csokoholista vagyok. Erről olvastam. Olyan mintha a drogot követelné a szervezetem. Néha ölni tudnék egy kis csokiér.
Szüleim egy ideje csak a fejüket rázzák. Szerintük nem élem egy rendes tenager lány életét. Per pillanat nemigazán vannak barátaim. Mióta Sacában csalódtam, nem akarok közel engedni magamhoz senkit. Az rendben, hogy beszélgetek, ismerkedem, de barátnak senkit nem mondok. Mikor a Lippaiba kerültem, igyekeztem ismerkedni. Sikerült is, mert alapban eléggé nyitott személyiség vagyok, tehát könnyen barátkozom. De igazából senki nem fogott meg igazán.
Volt egy lány, Káli Csilla, akivel komolyabban beszélgettem, érdekelték a verseim, a könyveim ötletei. Jókat dumáltunk szünetekben, végül mellé költöztem. Úgy gondoltam ő mellette talán jól el leszek. Hát egy ideig így is volt.
Aztán bemutattam Sacának. Csillának nem volt szimpatikus. Azt mondta kétszínűnek néz ki. Majd szép lassan összebarátkoztak. Ennek én még örültem is! Legalább nem kell csitítani a kedélyeket kettőjük között. Ám itt jött a pofon. Mikor együtt mentünk bárhová is, én valahogy mindig kilógtam közülük. És itt most nem a magasságomról beszélek. Mind két lány közel akkora, mint én. Na jó, kicsit alacsonyabbak. Inkább arról beszélek, hogy én voltam a
“rút kiskacsa” közöttük. Akit mindig pátyolgatni és nevelni kell. Most így visszagondol, talán nem kellett volna fölöttem anyáskodni, ha nem ölik meg azt a kis fejletlen önbizalmamat. Lehet, hogy arra pályáztak,és az nekik milyen jó szórakozás, hogy engem formálhatnak. Nem kellett volna hagynom. Erre anyu is felhívta a figyelem.
-Miért hagyod? – kérdezte tőlem egy nap mikor a boltban épp panasznapot tartottam neki.
Ekkor abba hagytam a szipogást, és idegesen szorongatni kezdtem a pézsémet.
-Ők az egyetlen barátaim – mondtam. Mintha ez annyira egyértelmű lenne anya számára is.
Ő rosszallóan ráncolta a szemöldökét. Habár alig lehetett látni kék szemei elé lógó szőke hajcsigáktól. Senki sem akarja elhinni, se neki, se nemeken, hogy anyunak igazi göndör a haja. És, hogy ennyire. Ugyebár a görög vér. Habár csak nagyon kevés. De érződik rajta. Az arcáról. Kerek arcú, mosolygós, lapos orrú és szürkéskék szemei vannak. Az alkata kicsi és törékeny, de már sokszor bebizonyította, hogy nagyon erős lélek lakik benne.
-Szerinted barát az ilyen?! Épp te mondtad az előbb, hogy hogyan bánnak veled Pat. Csak játszanak veled, te magad mondtad. Mintha te volnál a “rút kiskacsa”.
-De mégis mit tehetnék? – kérdeztem újra sírós hangon. A szemeimet égették a könnyek.
-Hagyd ott őket a francba. Nem éri meg, hogy idegileg és lelkileg még jobban tönkre tegyenek – mondta. Letette a kezében lévő félkész virágcsokrot. Odajött és átölelt. Habár ért talán a vállaimig. Odabújtam. Ilyenkor érzem, hogy újra szeretnék pici kislány lenni, hogy én bújhassak oda, az ölébe tudjon venni. De sajnos az emberek felnőnek, és többé nem élvezhetik úgy az anya biztonságot nyújtó karjait, mint hajdan.
Megint elbőgtem magam.
-De mégis hogyan tegyem?
Anya eltolt magától és felnézett a könnyáztatta barna szemeimbe.
-Nem kellene folyton a társaságukat keresned kicsim. Ne menj velük sehova, még ha hívnak, akkor sem.
-Remélem képes, leszek rá. De kell a társaság.
-Itt vagyok addig én. De nyisd csak ki a szemed és a szíved. Annyian vannak, még akiket ugyan az foglalkoztathat, mint téged. Járj nyitott szemmel.
Bólintottam. Megpróbálom. Ezt eldöntöttem.
Most ott feküdtem az ágyon. A süti pedig elfogyott. Csalódottan nyalogattam ki a morzsákat a doboz aljáról.
Kel, hogy legyen itthon még valami. Hétvégén anyáék mindig vesznek haza édességet. Anya hasonló, mint én. Mindene az édesség.
Kiléptem a szobámból. A készülő ebéd illata csapta meg az orromat. Rántott csirke és krumplipüré. A konyhában szüleim nagyban főztek, sütöttek. Ki lopakodtam. A spejzban ott volt még egy doboz süti. Megpróbáltam elcsórni, de ijedten rándultam össze.
-Az előbb ettél meg egyet – hangzott apa hangja mögülem. – máris elfogyott?
-Ühüm – bólogattam. Kicsit szégyelltem magam.
-Nem gondolod kislányom, hogy nem kéne annyi édességet enned?
Én csak hallgattam.
-Már így is akkora a segged mint egy kocsi fara. Rengeteg édességet eszel. Normális ételt alig. És csodálod, ha hányigered van?
Még mindig nem tudtam mit szólni. Igazat adtam neki. Tényleg kövér vagyok. De most mit tehetek? Ilyen vagyok. Igaz, hogy képtelen vagyok elfogadni magamat.
-Ráadásul két pofára eszed a hányingercsillapítót.
-Nem szoktam rá! – ellenkeztem.
-Én nem is mondtam – vont vállat apa.
Termetes férfi az édesapám. Közel százkilencvenhat centi, ehhez százhúsz kiló. Azért neki is fogynia kéne. Hosszú, barna haja lófarokba volt kötve, orra alatt tömött bajuszt viselt.
-Most jobban tennéd, ha nem ennéd meg azt a sütit. Különben is, az a miénk. Te már megettél egyet egyedül.
Letettem a dobozt. Igen, valóban megsértődtem.
Visszakullogtam a szobámba. Nem sokkal később apa követett.
Leült a kis pink-fehér színű forgós székembe. Az fájdalmasat sikított a súlya alatt.
-Nem akarom, hogy ezen megsértődj Pat – mondta apa.
Én csak feküdtem az ágyon és néztem magam elé.
-De mond azt, hogy nincs igazam.
Újabb hallgatás. A hallgatás, beleegyezés!
-Ameddig kosaraztál, nem volt gond, hogy mennyi édességet eszel. De mióta abbahagytad a sportot, felszedtél jó pár kilót.
-Tudom – mondtam kicsit rekedten a visszafojtott sírástól. – De hát a tesi óra nem elég, a röplabda csapatban utálnak. Nem szívesen játszom, ha leüvöltik a fejemet, mikor elrontok valamit – mondtam. – Nem szeretem a csapatjátékokat. Azt a lelki stresszt, ami ott ér. Benned megvan a kellő akarás, csapat és versenyszellem. Te azért voltál olyan jól meg a kosárcsapatodban – magyaráztam.
-Akkor kezdj el kocogni. Szoktam látni reggel embereket, akik felöltöznek melegítőbe és kocognak.
Mélyet sóhajtottam. Tudtam, hogy állok a futással. Volt egy régebbi térd sérülésem és az óta huzamosabb igénybevétel után elkezd begörcsölni a jobb térdem.
-Majd keresek egy nekem való sportot – nyugtattam meg aput.
-Amúgy kezdetnek az is jó, ha mondjuk kevesebb édességet meg chipszet eszel.
-Te nem tudod, mit kérsz tőlem. Hogy abba hagyjam a csoki evést? – kerekedtek el a szemeim.
-Anyád talált nekem egy jó fogyókúrát. Ha gondolod, csináld meg velem. Két hétig tart.
-Mik a feltételek? – kérdezte.
-Nincs alkohol, nem mindegyik gyümölcsöt lehet enni és nincs édesség.
Mélyet sóhajtottam. Nemrég néztem bele az előszobai tükörbe. Hát igen. Elborzadtam. Akkora volt a hasam akár egy négyhónapos terhesnek. A combjaim narancsbőrösek és vastagok. A hátsómról nem is akartam tudomást venni!
-Na jó, megpróbálom.
-Hidd el Pat, hogy a gyomrod is rendbe fog jönni, ha normálisan eszel – ígérte apa.
Hittem neki. Valóban fájt a gyomrom és kavargott a sütitől. Végülis igaza van a pocakomnak, ma még csak sütit ettem. Éhgyomorra.
Előkerestem szekrényemből a hányingercsillapítót és bevettem egyet. Utána folytattam tovább a tévénézést.
Hétfőtől kezdődik a fogyókúra. Tartalékolnom kell! Sürgősen!
Az az igazság, hogy félek ettől a két héttől. Tudom, hogy kábé annyi akaraterővel rendelkezem, mint önbizalommal. De, talán ha leadom ezt a jó pár kiló fölösleget, elkezd fejlődni az önbizalmam is. Reménykedjünk!
Első fejezet
2006 november 11. | Szerző: Joyo
Első fejezet:
Sosem voltam az az igazán nagyszájú, menő csaj. A fiúk kedvence, no meg népszerű. Inkább depressziós! Nem igazán azt a részét éltem meg a középiskolának, amit szerettem volna. Én inkább voltam stréber és elbújós. Talán ezért is szeretem a bő ruhákat. A pólót és a több számmal nagyobb pulcsit. Azokban mindig jól el tudtam rejtőzni. Struccpolitika: ha én nem látom őket, ők sem látnak engem! És rendszerint ott volt a céltábla a hátamon az osztály nagyszájú bagázsa számára!
De egyszercsak minden megváltozott! Szinte varázsütésre! Emlékszem a napra, amikor az életemben a változás kezdetét vette. Visszatért az életembe és kezdetét vette a megállíthatatlan folyamat…
Még javában január volt. Hó lepett mindent. A járdán kész korcsolyapálya, örültem, hogy kisebb-nagyobb egyensúlyvesztésekkel át tudtam kelni a lakótelepen. Igazából csendes környék a Jereván lakótelep. A maga nemében még bájos is. Vagy talán csak nekem, mert itt töltöttem gyerekkorom legszebb éveit?
A rossz nyelvek beton-gettónak csúfolják! Annyiban igazuk van, hogy az ember amerre csak néz hatalmas panelházakat lát. Én egy kimondottan szép részén éltem. Csendes környék volt. A házsor mögött egy nagy rét terpeszkedett el egy nagyobb és egy kisebb focipályával és egy magányosan ácsorgó kosárpalákkal. Az ablakommal szemben egy gyár állt, de talán csak ezért nem tűnik fel, mert már tizenhat éve itt élek. Nomeg, már a fák is benőtték. Nyugalom uralkodott körülöttünk, ezt csupán a félóránként elzakatoló vonatok törték meg.
Átügyeskedtem magam az úttesten. Ekkor beleütköztem valami puha és kicsibe. Majdnem sikerült seggre pottyannom.
-Nahát. Szia Pat – hallottam egy ismerős, a cigitől kicsit rekedtes hangot.
Lejjebb húztam a sálamat, hogy jobban lássak. Elég hülyén festhettem, ahogy ott tornyosulok a szemöldökig lehúzott fekete sapkában és orrnyergig felcibált sálban. Épp, hogy kiláttam azon a vékony sávon. Csodálkoztam is, hogy valaki megismert.
A vállam magasságában egy fekete kabátos, fehérsapkás alak ácsorgott. Akit már rég nem láttam. Pontosabban általános hatodik
óta! Az pedig már rég volt, pedig itt lakunk egymástól pár méterre. Talán ő is más körökben forgott és én is.
Hajdú Tünde a maga százhatvannyolc centijével nézett fel rám. Ég kék szemei csillogtak, kesztyűs kezében cigarettát fogott. Másikban egy üres pórázt.
-Szia Tündi. Rég láttalak – mondtam kicsit fojtottan a szám előtt lévő sáltól.
-Mi van veled mostanában? –érdeklődött kedvesen mosolyogva.
Elmondtam neki röviden nagy bánatomat, hogy mekkorát csalódtam a legjobb barátnőmben.
Ő pedig csak a fejét rázta.
-Én már megmondtam neked még a suliban, nem emlékszel? Hogy ez az anyuci kedvence egy kétarcú *banc – mondta és közben cigarettás kezével vadul gesztikulált.
-Azt hiszem ez már kellett – vontam vállat. Kezdtem beletörődni. Végülis Sacát, az állítólagos legjobb barátnőmet közel tizenhárom éve ismerem! Na igen, a tizenhármas szám! Babonás vagyok!
-És amúgy mi van veled? – érdeklődött tovább. Közben újat slukkolt.
-Pasi?
Megráztam a fejem.
-Már egy jó ideje nincs. És te, hogy állsz ezen a téren?
-Már lassan fél éve van – mosolygott.
A szél felerősödött, Tündi hosszú szőke haját felborzolta, nekem pedig meglebegtette a sálam. Megvacogtam.
-Nekem mennem kell. Már várnak. Örülök, hogy találkoztunk. Azért valamikor jó volna folytatni – mondta Tündi.
-Igen. Tényleg jó lenne.
Számot cseréltünk, majd mindketten mentünk a dolgunkra. Tündi magához füttyentette Tangót, a tacskóját, s belevesztek a két háztömb közt uralkodó sötétségbe.
Én elmosolyodtam a sálam mögött, majd útnak indultam a jó meleg lakásba.
Sacával pár napja vesztünk össze. Igazából nem is veszekedtünk, inkább közölte, hogy mi az ábra. Már nem én vagyok a legjobb barátnője.
Aha, gondoltam. Nem is tudtam, hogy a legjobb barátnőket csak így, csett, le lehet cserélni! Hát mindegy. Ha úgy vesszük nem sok mindent adott nekem ez a barátság. Viszont annál többet vett el belőlem. Főként az önbizalmamat. Hát igen. Azóta enyhén szólva depressziók vagyok. Ez tart mióta elkezdtem középiskolába járni. Vagyis másfél éve.
Az az egyik szerencsém van, nem tudom mennyire az, hogy hamar talpra tudok állni mindenféle szarságból.
Talán ez is egy ilyen dolog lesz.
tizedik fejezet
2006 november 30. | Szerző: Joyo
Tizedik fejezet
Lassan átsiklottunk a májusba. Mivel egyre többet voltam hol a garázsban, hol fent Tündiéknél, Pátert is sűrűben láttam és csodálhattam vonalait, ugyanis a felmelegedő hőmérséklet hatására egyre lengébben öltözött.
A hátsóját még mindig észbontónk tartom. Enyhén kerek csípő és a fenék. Biztos, hogy izmos, egy ilyen pasinak csakis izmai lehetnek, méghozzá kemény, kő kemények!
Valahányszor elindultam a IV. Laci felé, mindig remegő tagokkal és ugráló gyomorral vártam mikor pillantom meg a rubin vörös Honda Civiket.
Igen, beismerem, hogy megtetszett ez a fickó. És Tündiék állandó tiltása ellenére is ábrándozom. Erről végkép nem tehetek. Csak úgy jön.
Múltkor is ráfeledkeztem a rövid ujjú fehér, fekete hajszálcsíkos ing ujja alól kikandikáló bicepszre.
Érdekes módon, valahányszor meglátom, ráng az alhasam és remeg a térdem. Néha figyelmeztetnem kell magam, hogy lélegezzek is!
Pasi ilyen hatással még nem volt rám. Beismerem még Kóczán sem. Pedig eddig ő mozgatta meg a fantáziám. De ilyen intenzitással még egyik pasi sem csavarta el a fejemet.
Amikor pár napja Tündi társaságában beléptem a garázs ajtaján, a lábaim földbe gyökereztek egy pillanatra.
Páter ott ült a fiúk alkotta körben az elmaradhatatlan futócipőben, sötét sport sortban és sötétkék izompólóban. Sötét hajának rakoncátlan tincsei a tarkóját és az átlagosnál kicsit nagyobb füleit verdesték. Nem tudom miért, nekem rendszerint a kicsit nagyobb fülek tetszenek!
Szóval ott cigarettázott és beszélgetett, én pedig teljesen leblokkoltam.
Nem tudtam levenni a szemeimet róla. Ez volt az első alkalom, hogy deréktól felfelé láttam az izmait, még ha csak a körvonalkait is.
A hasa domborodott, a karizmai megfeszültek, ahogy a térdére támaszkodott. De ami igazán megbabonázott, azok a mellbevágó mellizmai voltak! Ígéretesen domborodtak a pamut alatt. Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne végigfuttatni az ujjaimat rajta. Vajon mennyire kemények? És a bőre milyen tapintású lehet?
Valahogy nem tudtam foglalkozni azzal, hogy megfogja a kezemet, és esetleg sétálgatunk a városban, vagy, hogy hazakísérve a kapuban megcsókol. NEM! Én csakis arra tudtam gondolni, hogy a falnak nyom vagy az ágynak szegez és letépi rólam a ruhát!
Lehet, hogy őrjítő. De az is lehet, hogy csapnivaló. Ehhez sajnos még nem tudok hozzászólni. Kábé annyi a tapasztalatom a szexualitás terén, hogy a volt barátom párszor megfogta a mellem és csókolgatta a nyakamat.
Azt hiszem, hogy az a bor egy darabig még a vitrinben fog kuksolni.
Végülis Tündi szólt, hogy üljek már le. És én végre be tudtam csukni a számat.
Letelepedtem a kiszuperált kondigépre, amit Tomi hagyott ott nem rég. Tündi egy piros kis körszéken ült, Páter mellette, a jobbomon pedig egy bizonyos Binder Gábor ült, akit a garázsban mindenki csak így jellemzett, főként Tündi, „Az egy fasz!”
Sosem jöttem rá igazából, hogy miért. Az oké, hogy egy tapló, ráadásul tapintatlan és tudálékos is, de hát vannak ilyen emberek.
De nem is ő volt a lényeg per pillanat a helységben, hanem az illető, aki velem szemben foglalat helyet és éppen joint-ot tekert magának.
Mert hát azt elfelejtettem megemlíteni, hogy ennek a garázsnak a hímnemű tagjai a fű bűnös élvezetének éltek. Úgyhogy nem tudtam igazán eldönteni, hogy Páternek alapban fekete a szeme, vagy csak a pupillái vannak folyton kitágulva?
Tündi épp nézegetett valamit egy kis pénztárcában és nagyon vigyorgott.
-Basszus, el sem hiszem, hogy ez te vagy!
Odamásztam.
-Mi az? Ki az?
Tündi vigyorogva odamutatta. Egy diákigazolvány volt.
Egy, a diákokon rendszerint szarul sikerült kép nézett rám vissza.
Hosszabb arc, sötét, rakoncátlan tincsek, hieroglifikus aláírás, ami a férfiakra, annyira jellemző. De hol volt ez még akkor a férfitól? Páter tizenöt éves mása mosolygott rám a műanyag kártyácskáról!
Magamban mosolyogtam, de egy idő után ez a mosoly átköltözött az arcomra is.
Leültem és visszaadtam a pénztárcát a tulajnak. Egy pillanatra összeértek az ujjaink. Mintha felszikrázott volna a levegő. Én megborzongtam. Szerintem kicsit bele is pirultam ebbe a véletlen test kontaktusba. Leültem a kondigépre. Szerintem Tündi észrevette a zavaromat, ami biztos, hogy számára érthetetlen volt. Még nekem is. Csak az ujjaink értek össze, és az is egy pillanatig tartott.
Tündi másfelé terelte a gondolatokat. Láthatóan a reakciómon fennakadt Páterét is.
-Elég kicsi az a buksza – jegyezte meg barátnőm egy kis csokit megbontva.
-Kis buksza, nagy bráner – vigyorgott Binder.
-Te tudhatsz valamit – vigyorgott össze Páter Binderre, közben mintha sokat sejtetően rám is sandított volna.
Ez most célzás akart lenni? Mert nem volt egyértelmű. Talán hülyíteni akarom magamat? Hiszem szembenézett velem!
-Ti is jöttök ki a kempingbe? – érdeklődött Tündi Pátertől.
-Nem. Mi már tegnap voltunk kint.
-Pedig ma van május elseje – mosolyogtam. Csak, hogy valami értelmeset is ki tudtam nyögni mikor hozzá beszéltem. Ez kicsit könnyített a gyomorgörcsömön vele szemben.
-Tegnap már voltunk fent. Szép volt a tűzijáték.
Akkor ennyit arról, hogy esetleg támadásba próbálnék lendülni kint a majálison.
Mindenesetre én kimentem Tündiékkel. Nagyon sokan voltak kint a kempingben. Mindenütt szikrázó fények, a körhintákról sikoltozó emberek hangja vegyült a hatalmas hangszórókból üvöltő zenékkel. Ez az igazi majális!
Persze már ezerszer megbántam, hogy magas sarkú zárt szandálban, hosszú szoknyában és farmeringben jöttem. Fáztam este tíz felé.
Ráadásul összefutottam a volt barátommal, Misivel. Egy kicsit beszélgettem vele. Még akkor is, ha azt mondtam neki, hogy inkább legyünk csak barátok, nem váltunk el haragban. Valahányszor összefutok vele valahol, pár szót mindig váltunk.
Mint most is. Tündi kicsit rosszallóan nézte. Még mindig nem tudom, hogy miért.
Tündi és Robi hamarabb leléptek. Tündi nem érezte túl jól magát.
Én kicsivel később mentem haza Ödönnel, Tomival és Binderrel. Ráadásul gyalog. Ez márcsak azért is halott ötlet, mert magas sarkúban voltam. Ráadásul meredek lejtőnek mentünk le a Harkai úton. Félúton már mocskosul fájt a lábam, de volt bennem annyi tartás, hogy nem kezdek el nyafogni, főként nem alig két hónapja ismert pasiknak. Nehogy már nyafka picsának tartsanak, akinek nincs annyi esze, hogy ilyen terepre legalább sportcipőben jöjjön. Szépen tartottam magam, mint aki nagyon is hozzá van szokva a magas sarkú viseléséhez. Pedig egy frászt voltam. Életemben nem volt rajtam igazi magas sarkú, csak ilyen kicsivel magasított szandál. Szerintem kitörném a bokám egy olyanban.
Mindenesetre kábé tizenegyre estem haza. Ráadásul úgy éreztem kicsit meg is fáztam. HURRÁ! Márcsak ez hiányzott!
Oldal ajánlása emailben
X